Pfff

Kijöttem a sétálóutcában gyógyszertárból, fölszedtem az ugrabugráló kutyát, elindultunk a piac felé, majd jobbra megláttam egy kirakatban néhány nagyon színes párnát (amit nekem muszáj közelebbről megtekintenem), irányt váltottam, mondom gyere, macika, erre megyünk. Majd léptem kettőt, és elvétve a két lépcsőfokot akkorát estem (belülről nézve lassított felvételben), hogy a végén még az bal arccsontom is a betonnak csapódott. Igen, sajnos a bal kezem a pöttyös kesztyűm kereste a zsebemben, nem tudott segíteni. Csúnya lehetett, mert egész nagy ribillió támadt körülöttem. A kutya pedig teljesen odavolt, nyüszögött és ugrabugrált rám (ez sokat segített), tudta, hogy valami baj van. Összeszedtek, leültettek egy padra, némileg sopánkodtak (milyen cuki mindenki!), kicsit üldögéltem ott, nem tudom mire várva, majd hazabicegtem.

Most fáj a térdem, a bokám és a pofacsontom (aka cheekbone, azon az oldalon a héten nem kell pirosítót használnom, milyen praktikus!), a hátam, a derekam és a hasam pedig csupa gyilkos izomláz a tegnap délelőtti edzőteremtől. 

Csak én vagyok ilyen béna, ügyetlen és szerencsétlen, hogy nem tudok vigyázni magamra? Komolyan, néha azon csodálkozom, hogy még életben vagyok. 

Hey, Maslow

Nagyon sok mindent szerveztem a hétre, de előre elterveztem, hogy a hétfő reggelt nem sietem el. Talán a reggeleket és délelőttöket szeretem a legjobban itthon, mert olyankor csupa napsütés a lakás, meg a hangulat is teljesen más, mint hétvégén. A kutya is teljesen másképp viselkedik, tegnap egész nap aludt, míg ma eddig kb 15x engedtem ki, aztán be, aztán újra ki, mert házat őriz, ellenőriz, pörög, ugat, szaladgál, átmegy anyuékhoz, visszajön. Hát igen, neki nincsen őszi szünet, hétfőn dolgozni kell. Én is csináltam sajtos rántottát uborkával és pritamin (vagy kaliforniai) paprikával, mellé teát meg egy vaníliás, szójatejes kapucsínót. Mosok, befizetem online a csekkeket, aztán elviszem a kutyát a városba, veszünk mosószert, meg ami még elfogyott. Délután kozmetikushoz megyek, este meg már programom van. És lesz is, egész héten végig. 

Tegnap megkérdezte valaki, hogy mi a hobbim. Én is meg szoktam kérdezni, és egyetértettem a tegnapi beszélgetőpartneremmel, hogy az emberek nagy többsége ilyesmit szokott erre válaszolni, hogy zenét hallgat, meg szeret moziba járni. Igen, én is csinálom, mindkettőt, de szerintem egyik sem hobbi. Persze, már maga a kérdés is rossz, mi az hogy hobbi? És milyen választ várok? Hogy bélyeget gyűjt? Vagy repülőmodelleket épít?

Szóval talán arra vagyok kíváncsi ilyenkor, hogy mi az, ami lelkesíti, kikapcsolja, feltölti, és ezért időt fektet bele, rendszeresen gyakorolja. Azt látom, hogy nagyon kevés embernek van az életében olyan tevékenység, ami leginkább önmegvalósításként definiálható, avagy elérte a Maslow piramis csúcsát. Hódol valamilyen művészeti formának. Ír. Zenél. Színjátszik. Készít dolgokat. Értem én, kinek van ilyesmire ideje? Energiája? 

Na de mégis: oké, hogy szeret valaki zenét hallgatni (nem bakeliteket gyűjt, kiképezi magát jazz klasszikusokból és ott van minden fontos koncerten, csak szokott zenét hallgatni), vagy sorozatokat néz, esetleg sportolgat ezt-azt, de ezeket mindannyian csináljuk, nem?  És ahogy körülnézek: tényleg, a barátaim nagy része munka után örül, hogy él, nem hogy még önmegvalósítson is. Én sokáig énekeltem/próbáltam/zenekaroztam egy teljes állású nyelviskolás munka mellett, na azt biztosan nem csinálnám már. Nagyon szeretek bringázni, találkozni a barátaimmal, írni, főzni és sütni (ez az utolsó kettő, amihez legszívesebben nyúlok, ha totál lemerültek az elemek). 

De amúgy... Tegnap kiolvastam egy könyvet, ami a kedvenc olvasási módom, hogy belesüllyedek, és reggeltől estig utazom a történettel, de amúgy sokat mondok, ha hétköznap esténként fél órán keresztül nyitva tudom tartani a szemem a könyv fölött, így meg egy hónapig tart egy könyv. Nagyon szívesen készítenék dolgokat, mint ahogy a nagyim hímzett, kötött, vagy anyu patchwork takarókat csinált, de esélyem sincs. 

A barátnőim amúgy azt csinálják, hogy workshopokat tartanak, a múltkor volt csalamádé-eltevés workshop sponsored by Phoebe anyukája, most hétvégén meg makramé-nap lesz. A lényeg, hogy valamelyikünk megtanít valamit a többieknek.  Egyre többet látom, hogy lehet jelentkezni (igen borsos áron) mindenféle SK workshopokra, lámpa-, ékszer-, ruhakészítés, technika óra (komolyan). Ezek szerint van az embereknek ilyesmire igénye. 

Viszont a 75 éves apukám! Neki vannak hobbijai, nem is egy. 

1. családfát kutat. 

2. mindent megjavít (úgy kell neki örömöt okozni, hogy szólsz, hogy valami elromlott. és azt meséli, hogy az fázis a legjobb érzés az egészben, hogy tudja, hogy meg tudja javítani, de még nem tudja, hogyan)

3. faliórákat javít. megvesz az interneten (ne feledjük, 75 éves) és a bolhapiacon (apukám nélkül nincs bolhapiac) lepukkant, egy csomó hiányzó alkatrésszel rendelkező, kb egy szemétkupacnak tűnő faliórákat, utánanéz (internet), hogy pontosan hogyan kéne kinéznie/működnie, megveszi, vagy ha nem talál olyat, leesztergálja (!!) a hiányzó cuccokat, majd számos munkaóra után kész a tip-top, csillogó, olajozottan működő, olyan-mint-az-új falióra. Nehézség, hogy apu ebből nem csinál (nem akar csinálni) pénzt, így mászkál utánunk, hogy szeretnél egy nemtommilyen csodás/faragott/fa/intarziás/központi vezérlésű/kakukkos/bimbamos/stb faliórát? Pont jó lenne a nappalidba! Szóval náluk úgy 86 óra van a lakásban szerteszét, nálam pedig a spejzben is működő darabok vannak. Valaki faliórát? 

4. Csípőspaprikákat termeszt. 

5. Bort, pálinkát készít (de minek, senki nem issza, főleg ő nem).

6. Kerékpárokat újít fel, javít, készít. 

7.

8.

És ezt még nem tudom, meddig tudnám folytatni. Munka mellett is csinált dolgokat, barkácsolt, javított, ilyesmik, de főleg azóta van 53 hobbija, hogy nyugdíjas, és már nem utazik. 

Szóval, nekünk is a nyugdíjig kell várni, míg lesz időnk, energiánk önmegvalósítani?

anna hoyle

Nektek mi a hobbitok? 

ESZKA

Ti ismeritek az Eszkát? 

Nem tudom már, hogy kavarodtam az oldalukra, de kabát-buziként (avagy senkinek nincsen több kabátja, mint nekem) számomra az ő oldaluk maga a paradicsom, mivel különböző színes-mintás, totál rendhagyó kabátokat árulnak. Napi szinten visszajárok csorgatni a nyálamat. Még sosem jártam a boltjukban, de biztos vagyok benne, hogy nem tudnék üres kézzel hazajönni, mivel a kabátjaik választéka az átlag boltok szürke-fekete felhozatalához képest üdítő színfolt, friss lehelet, zene füleimnek (vagy mi, szóval értitek). Erről beszélek: 

Kész vagyok. Főleg, mióta megláttam, hogy egészen hosszú kabátjaik is vannak, ilyenek:

Jaja, látom én, hogy nem jók ezek mínusz 20 fokban, de most például pont tökéletesek lennének. Az a baj, hogy szerintem egy ilyen üzletben kb lehetetlen választani, nekem egy egész sornyi kéne. 

Kókusztejes curry

Szóval nekem ez a kedvenc komfort kajám. Azt gondolom, hogy már ezerszer leírtam a receptjét, de egyrészt már panaszkodtatok, hogy az nem elég pontos, másrészt mindig újra megkérdi valaki, hogy hogyan is készül. Az a jó benne egyébként, hogy minden maradék zöldséget bele lehet rakni, amit otthon találsz, lehet hússal, hús nélkül, nagyon ízes és rendkívül finom. Engem egy spanyol fiú, Miguel tanított meg rá, és ő úgy főzte, hogy semmi nincs kőbe vésve, pont, ahogy én szeretek a konyhában kommandózni.

Írnék hozzávalókat, de én mindig mást teszek bele, amit megkívánok.

Mondjuk alapesetben:

csirkemell (kb. 35 dkg)

egy közepes bébicukkini

2 pritaminpaprika (lehetőleg más színűek)

1 édesburgonya, vagy 25 dkg sütőtök

1 közepes hagyma

3 gerezd fokhagyma

egy ujjnyi friss, reszelt gyömbér (vagy por)

curry paszta vagy curry fűszerkeverék (pl ez)

1 konzerv ananász vagy egy egész mangó apróra vágva

koriander a tálaláshoz

Kb. bármelyik zöldség elhagyható, vagy használható kevesebb, és mehet helyette, vagy mellé csicseriborsó, paradicsom, vöröslencse, spenót (ez csak a legvégén), vagy ami nekem most nem jut eszembe, de ti megkívánjátok. Hús nélkül is tök jó.

Mellé rizs, kuszkusz vagy rizstészta (nekem az utóbbi a kedvencem), de ezek nélkül is teljesen kielégítő.

Így készül:

• Wokban pici olajon (kókuszzsíron) üvegesre párolok egy fej hagymát és egy-két gerezd apróra vágott fokhagymát. 
• Rádobom az apróra vágott csirkemellet, megsózom, adok hozzá gyömbért (én frissen szoktam reszelni). Pirítom úgy 5 percig. 
• Hozzáadom a curry pasztát vagy curry fűszerkeveréket (kb 2 evőkanálnyit). Vigyázat, a curry pasztából több fajta van, lehet nagyon csípős. Én a curry port jobban kedvelem (pl EZt). 
• Rádobom (és megsózom) a feldarabolt zöldségeket (a spanyol fiú csak cukkinit és pritaminpaprikát rakott bele, én színesebben szeretem). Kezdem azokkal, amiknek több idő kell (édesburgonya, sütőtök), majd kb 5 perc múlva, mikor majdnem jók, mehet a cukkini, paprika, csicseriborsó, ananász - ezeket én roppanósan szeretem, szóval szinte csak összeforralom a kókusztejjel). 
• A zöldségekkel párolom az egészet mondjuk 5 percig, ekkor ráöntöm a kókusztejet (egy 4 dl-es konzervet), van, hogy kettőt).  Összefőzöm pár percig. Aki szereti, tehet hozzá chilit (bármilyen formában).
• És ekkor kell kóstolgatni. Általában kell sózni, szoktam ilyenkor még adni hozzá curry-t, ha nem elég intenzív az íz, és még adok hozzá fokhagymát. Van, aki szerint egy kis barna cukor még jobban kihozza az ízeket, de azért a kókusztej meg az ananász miatt elég édes az egész. 
• Ha minden megfelelő puhaságú,és megvan ez az intenzív, édeskés, nagyon fűszeres íz, akkor kész. 

Tulajdonképpen a kókusztej, a fokhagyma és a curry fix, nálam minden egyéb hozzávaló hangulat- és elérhetőségfüggő. Ez egy nagyon kreatív étel, bátran kísérletezzünk, szerintem nem lehet elrontani. Ha minden elő van készítve, körülbelül 15 perc elkészíteni, ne főzzük túl/szét. Lehet bele tenni kardamomot, indiai citromfüvet, vagy bármilyen szimpatikus ázsiai fűszert, úgyis a curry fűszerkeverék és a fokhagyma fog dominálni.

Esetleg ha van rá igény, tartok curry-főző workshopot:).

A mi Hygge-nk

Sokszor eszembe jut, hogy mennyire szeretném úgy élni az életemet, hogy ne vágjam mindig a centit, hogy mikor lesz már péntek. Nem tudom, én szeretem a munkám, de még így is ez van. Most óriásit dobott a kimozdulás, a koncert meg a kalandjaink szerdán (kellene legalább heti egy ilyen), de olyan érzés volt rágondolni, hogy jön a péntek, és aztán 9 napnyi őszi szünet, mintha mondjuk egy fióknyi Cadbury csoki lapulna otthon, ami csak rám vár. Vagy lehet, hogy még annál is jobb.

Péntekre már megbeszéltük, hogy jönnek a csajok hozzám Hygge estét tartani, és főzök nekik, de egy percem sem volt ezt tervezgetni péntek délutánig. Akkor is úgy voltam vele, mikor végeztem 2 körül, hogy szükségem van egy kis mozgásra, közben pont tudok bevásárlólistát írni fejben, aztán ha azt letudtam, elmegyek bevásárolni gyorsan, és igazából az sem baj, ha a kaja akkor készül el, mikor már ott vannak a lányok. Végül curry mellett döntöttem, vettem hozzá cukkinit, sütőtököt, pritamin paprikát, koriandert meg csirkét, minden más (ananász, rizstészta és kókusztej) volt otthon. Szereztem még sajtot meg szőlőt eszegetni, míg elkészül a kaja - így 5 perc volt bevásárolni, és mehettem is a pénztárhoz. 

Csütörtökön írt a sógornőm, hogy nálam alhatnának-e a gyerekek pénteken, és körülbelül 10 másodpercet gondolkodtam ezen, mert szerintem a Hygge pont erről (is) szól, hogy a számodra fontos embereket összeereszted az otthonodban, és nekem a barátaim is cukik, meg a kölykök is, szóval mondtam, hogy persze, jöjjenek. Tök jó volt az egész, mondjuk a 11 éves unokaöcsém nem szólt hozzánk, neki a Minecraft a legjobb barátja (próbáltam megérteni, miről szól az a játék, nem sikerült), de Panna iszonyúan elemében volt, rengeteget dumált. 

Nálam az a nehézség, hogy a konyhán és a fürdőszobán kívül nincsenek elválasztó falaim egyáltalán, minden egybe van nyitva, de amikor Panna elálmosodott 10 körül, akkor bedugtam őt a saját ágyamba, és az unokaöcsim is ott szállásoltam el, azonnal el is aludtak. Mi meg a nappali részben beszélgettünk tovább, még zenét is hallgattunk (van a Spotifyon Hygge jazz playlist), de úgy tűnt, ez így mindenkinek teljesen oké. Fél 12-kor a lányok is leléptek, és bár eredetileg nem így terveztem, de végül a kanapémon aludtam, ami végül is teljesen jó volt, pedig ki sem nyitottam. A gyerekek mondták reggel, hogy elképesztően kényelmes az ágyam - hát igen, az a bizonyos fedőmatrac, amiről anno meséltem, a világ legjobb befektetése volt, még mindig olyan, mintha egy felhőn aludnék.

Aztán reggel felébredtek fél 8 körül, átmásztak hozzám a kanapéra kócosan, alvás-illatúan, kicsit néztünk Frédi és Bénit, csináltam nekik reggelit kakaóval, aztán jött értük az anyjuk. Én meg ott maradtam a tiszta, tip-top, meleg lakásomban (hála az égnek, hogy találtam időt rá a héten, hogy takarítsak, vendégség után mindig elpakolok, reggelre pedig Julis is elmosogatott), olvastam, megebédeltem a maradék ananászos, kókusztejes curryt egy óriási adag korianderrel, aludtam, majd olvastam egész nap.

És most nagyon jó. 

When the joy comes

Phoebe már vagy másfél hónapja mondta, hogy látta, hogy visszajeleztem az Akua Naru koncertet a FB-on, és hogy vett nekem is jegyet (ugye, milyen jó fej?). Tegnap volt a koncert, kicsit szívtam a fogam, hogy ugye hétköznap, szerda, de nem baj, néha fel kell áldozni a kipihentséget egy-egy jó program oltárán. Kocsival mentem, hogy kényelmesebb és gyorsabb legyen az utazás, ne kelljen éjjel, fáradtan vonatoznunk, 10 után már 50 perc a vonatút haza, nem 25.

Suli után elmentem gyorsan edzeni, otthon lezuhanyoztam, hajat mostam, beültem a kocsiba, és bementem a Nyugatihoz, ahol a találkozónk volt 6 körül. Volt pár éve egy időszak, hogy Újlipóciába jártam próbálni hétköznap esténként, autóval, hogy haza tudjak jönni, bármikor ér véget a móka, és mindig találtam parkolóhelyet mondjuk 40 méteren belül. Most legalább negyed órát köröztem, egy csomó másik kétségbeesett autóval együtt (én mondjuk nem stresszeltem, gondoltam, hogy csak lesz valami), és nem volt hely. Egy autó már annyira meg akart állni, hogy nekiállt beparkolni egy olyan helyre, ami legalább fél méterrel szűkebb volt, mint az ő gépjárműve - nem tudom, gondolom reménykedett, hátha.

Na mindegy, aztán lett hely a Pannónia utcában, majd megkerestem Phoebe-t, akinek közben lemerült a telefonja, de van ilyen helyzetre megoldásunk. Akartunk vacsizni, amiből meki lett, hogy spóroljunk, majd némi gondolkodás után (tömegközlekedjünk-e a hajóhoz, vagy menjünk autóval), megint kocsiba ültünk. És akkor elnéztem a forgalmat, meg ugye a parkolást, és tudom, hogy a többi nagy- (és kis)városban is őrület van, de az a benyomásom, hogy az autók meg fogják enni a lakóhelyeinket. Nagyon kemény, ami forgalom címén Budapesten, meg a közutakon található így csúcsforgalomban. Én már azon is ki vagyok akadva, hogy Vác főterén, ahonnan ugye elméletileg ki vannak tiltva az autók, nem lehet úgy fotót készíteni, hogy ne lógjon bele a képbe néhány parkoló autó, mert persze fűt-fát beengednek mégis, mindenki haverja valaki fontosnak, ugye. Meg úgy általában: tömegközlekedés, bicaj. Sokkal, sokkal kevesebb autózás.

Na, szóval leparkoltunk a Petőfi hídnál valahogy, odamentünk a hajóhoz 8 körül, 9-re volt kiírva a koncert. Nem mentünk be, mert Phoebe dohányozni akart, úgyhogy megálltunk a bejárat előtt, Phoebe rágyújtott, röhögcséltünk, mellettünk egy Akua Naru plakát. Majd fél 9-kor, mikor már nagyon untam Phoebe cigizgetését, elindultunk befelé, és akkor a beengedő csávók mondták, hogy ez a koncert, bár A38 szervezés, az Akváriumban lesz. Miután megvettük a jegyet a hajó honlapján, az A38 visszaigazoló emiljével, egész nap tőlük jött az értesítés, hogy AKUA NARU, és mindjárt elfogynak a jegyek, és mekkora koncert lesz. És akkor Akvárium. Oké.

Vihogva kitaláltuk, mi, a két vidéki lány, hogy majd a Móriczról 4-es metróval átmegyünk a Deákra, hát, kiderült, hogy a 4-es metró nem áll meg a Deákon. De a 49-es vili igen, úgyhogy odaértünk, volt időnk beadni a kabátot, venni innivalót, találni tök jó helyet, és akkor jött Akua Naru... Ha nem ismeritek ezt a lányt, akkor ajánlom, hogy ez változzon. Nekem nagyon magas az ingerküszöböm, ha könnyűzenei koncertekről van szó, látványosan tudok unni előadásokat, de ez a hiphop-soul-jazz énekesnő mind zeneileg, mind mondanivalóban zseniális.

Fél 2-kor értünk haza és 8-kor keltem, de kussolok, mert Phoebe meg fél 4-kor.

Lassan de biztosan

Nem is emlékszem, mivel töltöttem a vasárnapot... Illetve de, tudom: filmeket néztem, olvastam és aludtam. Kb. enni és kutyát sétáltatni másztam ki a takaró alól, meg ha elfogyott a gyömbér-menta teám. Közben nagyon örültem, hogy folyamatosan esik, illett a vaníliás gyertyáimhoz meg az egyik álomból a másikba eséshez. 

Mára viszont programom volt már reggel: Gabesszel már ezer éve tervezgetjük, hogy megnézzük a Word Press Photo kiállítást, és most írt, hogy lemaradunk, ha nem sietünk, ma van az utolsó nap. Úgyhogy beállítottam az órát fél 8-ra, fölszedtem Phoebe-t fél 10 körül, és indultunk. Egy órát sorban kellett állni az esőben, ami nem volt olyan jó, mert fáztunk, és az esernyő alól kilógó testrészeink eláztak, de igazából volt értelme a szakaszos beengedésnek, mert bent nem volt olyan nagy tömeg, mint szokott. Tavaly alig fértünk oda a képekhez, de most egészen szellősen voltunk (mondjuk nem értem, miért hangyafasznyi betűkkel kell a leírást mellékelni a képekhez). Nagyon érdekesek a fotók, és fontos tájékozódni és belelátni, hogy milyen megdöbbentő dolgok történnek a világban, de a sajtófotó kiállítás kapcsán mindig eszembe szokott jutni, hogy vajon mennyire etikus mások szenvedésének (a legtöbb képnek ez a témája) megörökítéséből és publikálásából óriási pénzösszegeket besöpörni. 

Utána hármasban elmentünk a Madalba, ahol ettünk sütit és ittunk kávét (illetve én egy forró csokit). Mondjuk ez is milyen, hogy megdöbbenünk a világ borzalmain, utána meg beülünk kevergetni a 800 forintos kávénkat és éljük tovább a kis üvegbúra-alatti világunkat. Phoebe és Gabesz most találkoztak először, nagyon jó érzés összeengedni a barátaimat, sokat vihogtunk. Aztán hazafuvaroztam mindenkit a zuhogó esőben, némi Bonobo-aláfestéssel, otthon megebédeltem, bemásztam a takaró alá, olvastam, majd aludtam. Csak egy órát, de utána olyan világbékével ébredtem, hogy nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyet. Aztán este még elmentünk szaunázni a lányokkal.

Most valahogy helyrerakódott a kajálásom, nem is pörgök rajta annyira, meg nem is vagyok olyan kívánós. Vettem pomelót, ananászt (ezt fagyasztva tartom a hűtőmben) meg gránátalmát, a héten ezeket ettem vacsira, és érzem, hogy ez tök jó nekem. 

Fall

Nem bírtam a héten betelni az ősszel. Nem rémlik, hogy szoktam szeretni az októbert, de a héten többször is rácsodálkoztam az időre, a napsütésre, a gesztenyékre, a durván színes tájra meg a hulló falevelekre, ahogy csillognak az elképesztő, arany napfényben. A héten teljesen leraktam az autót, és amikor csak tudtam, indultam sétálni meg bicajozni. 

Volt még olyan a múltkor, hogy az egyik délután begurultam a kettes számú munkahelyemre bicajjal, lelkesen üdvözöltek a biztiőrök, ahogy szoktak, majd végignézték, ahogy megállok és elvágódom. Valahogy beakadt a lábam pont azon az oldalon, ahol le akartam tenni, nem tudtam kitámasztani, és puff, tehetetlenül eldőltem jobbra. Egyébként ahogy érzékeltem, mi történik, már zuhanás közben röhögtem magamon, úgyhogy a biztonsági őrök úgy szedtek össze, hogy közben nevetgéltem, így  az első megdöbbenés után nevetgéltek ők is velem. Életemben kétszer estem el biciklivel, ez volt a második.

Pénteken nagyon laza napunk volt, ünnepség, és aztán fél 12-kor hazajöhettünk. A gyerekek is nagyon jókedvűek voltak ettől, meg rajtam is világbéke lett úrrá. Főleg, hogy most hosszú hétvége, a jövő héten 3 napot kell suliznunk, aztán pedig 9 nap őszi szünet. Péntek délután némileg csavarogtam, bicajjal tekeregtem Budapesten, aztán pedig Pilla, Gyömbi, meg Olív szülinapját ünnepeltük Pilláéknál. Pilla csinált nekünk vacsit, aztán meg iszogattunk meg wii-ztünk. Úgy volt, hogy hazajövök, de aztán nem volt kedvem éjfélkor nekiindulni és hazavonatozni, és nem tudom elmondani, hogy milyen jó érzés, hogy teljesen természetes nekik, hogy hát akkor Milonka itt alszik, és már kapom is az ágyneműt meg az alvós pólót, és van ott náluk fogkefém. 

Mondjuk nagyon szarul aludtam, és délelőtt már programom volt, úgyhogy 7-kor összeszedtem magam, lezuhanyoztam, ittam egy kávét, és anélkül, hogy felébresztettem volna a fiatalokat, leléptem. Bicajjal mentem ki a Nyugatiba, alig voltak az utcákon, nem volt még forgalom, nyugodtan lehetett száguldozni. Nekem valahogy a bringázás Budapesten a határtalan szabadságot jelenti, most is nagyon élveztem. 

virivee ❤

Kicsit körbetekertem a várost itthon is, megnéztem a piacot, bevásároltam, 10-kor pedig már sült a sütőmben az ipari mennyiségű túrós pogácsa füstölt sajttal a tetején. Délre mentünk a bátyámékhoz anyu 75. születésnapját ünnepelni, a sógornőm főzött, a gyerekek pörögtek, mi meg jobbra-balra dőltünk. Délután fél 4 körül én már alig bírtam nyitva tartani a szemem, de szerencsére anyuék is elfáradtak, hazavittem mindenkit, kicsit kivittem a kutyát, majd elájultam. Holnap a végletekig szeretném kipihenni magam. 

Do what you like. like what you do

Szóval. 

Nagyon furcsának találom, hogy ennyien gondolják, hogy a gyerek nélküli élet az valami alacsonyabb rendű, minőségű élet, és csak az az egy út van. És akkor nem tudom, mit gondolunk azokról, akiknek nem lehet gyerekük? Nem jön össze nekik, nem lehet gyerekük, melegek, vagy esetleg neadjisten úgy döntenek, hogy nem akarnak gyereket? Őket sajnáljuk, ők a futottak még kategória? Esetleg szimplán ássák el magukat? Az ő életük valami szomorú tengődés lesz? 

És ez akkor úgy van, hogy akinek gyereke van, az onnantól fogva boldog és gondtalan? Ő már nem lesz depressziós, nem szomorkodik, nem nyomasztják az élet dolgai, csodálatos kapcsolatban él, beteljesedett az élete és csillámpónik forevör? 

Természetesen ezek a kérdések költőiek, és nem veszem magamra a véleményeteket, mert annyira abszurdnak érzem őket, már az is szürreális, hogy erről írnom kell, magyarázkodnom, hogy persze, szoktam én időnként szomorkodni amiatt, hogy egyedül vagyok, de nem, nem a kapuzárási pánikom miatt vagyok fáradt és energiátlan (ha lenne olyanom, valószínűleg akkor sem az lenne az ok). De számomra is meglepő módon tudok nevetni a helyzeten. A lényeg a lényeg, hogy nem vagyok nagy formában, ellenben valaki írta (köszönöm!), hogy ne várjam el magamtól, hogy egész évben virágozzak, mindenkinek vannak szarabb időszakai - és hát tényleg. Kicsit lenyugodtam, kevesebb elvárást támasztok azóta magammal szemben, tolom a vitaminokat, meg össze is kaptam magam kicsit a héten, és már sokkal jobban érzem magam. Örüljetek velem.

Ezer dolgot tudtok rólam, nagyon sok mindent viszont nem. Még sosem meséltem el, hogy a házasságom utolsó 3 éve arról szólt, hogy gyereket akarunk, és nem sikerül. Nem velem volt gond, az exem eredményei voltak olyan rosszak, hogy a dokik úgy gondolták, külső beavatkozás nélkül nem születhet gyerekünk. Ezért mindent meg is tettünk, eredmény nélkül, aztán meg elváltunk. Biztos vagyok benne, hogy ez a tényező is hozzátett ahhoz, hogy mi már nem vagyunk együtt - de ez már egy másik történet, mindegy is. Úgyhogy pontosan tudom, milyen az, mikor az ember nagyon vágyik gyerekre, családra. Miután hazaköltöztem, még nagy friss volt bennem ez a gyerek-történet is, főleg, hogy a szakításunk előtt 1 hónappal még egy kezelésen estem át. 

Na és akkor, már itthon, a szakítás utáni nagy szomorúságomban és csalódottságomban eszembe jutott, hogy esetleg mi lenne, ha vállalnék gyereket egyedül, írtam is erről, beszéltünk itt a blogon róla, sokan bátorítottatok, támogattatok. De ahogy jobban lettem és kitisztult a kép, teljesen egyértelmű lett, hogy én nem akarom ezt. És számomra nem kérdés, hogy most sem szeretném, nem akarok egyedül gyereket várni, szülni, gyereket nevelni. Ennyire nem vágyom rá. Elképzelhető, hogy most elbaszok valamit, és esetleg később másképp fogom ezt gondolni, és akkor már előfordulhat, hogy késő lesz, de nem vagyok hajlandó külső elvárások miatt jobban stresszelni ezen az ügyön, mint amennyit magamtól is stresszelnék rajta. Én nem tudom, mi lesz velem, de valami csak lesz, majd kiderül. És ahogy lesz, úgy lesz jó. Ebben biztos vagyok. Addig meg... That's how I roll.

Nem véletlenül az a blogom címe, ami. Hiszek az alternatív boldogságokban, meg vagyok róla győződve, hogy a kulcs egy pozitív életszemlélet, és hogy mindenki megtalálhatja a hétköznapokban azt, amitől jól érzi magát, és hogy valami ilyesmit jelent az, hogy az ember boldog - és ez nagy eséllyel tök más neked, mint nekem - persze lehetnek átfedések. Én valószínűleg sokkal toleránsabb vagyok az átlagnál, és ennél fogva mindig arra bíztatok mindenkit, hogy legyen bátor, és úgy csinálja a dolgait, ahogy az neki a legjobb - nem ilyen anarchia-szerű, hagyjuk-a-szabályokat típusú életszemléletre gondolok, hanem hogy a saját utunkat járjuk. Akkor is, ha a társadalmi, meg a kortárs elvárások más irányba mutatnak. És de, igen, azt gondolom, hogy van az a mennyiségű kutya, család, barátok, mozgás, kultúra, főzés, munka, utazás stb, ami egy teljes életet jelenthet, akkor is, ha mások ezt kétségbe vonják. Senkinek nem tökéletes a története, másnak más szempontból döcög az egyensúly, de attól az még lehet teljes élet. Megkockáztatom, akár még boldog is lehet, akármit is jelentsen ez neked - vagy nekem. 

És a legfontosabb, amit még a kommentekkel kapcsolatban írni akartam, hogy én azt értem, hogy ítélkezni könnyű. De miért kell? Az hogy segít bárkinek, milyen szinten viszi előre a világot? 

u. i. nem akarok kommentháborút, tudjuk, hogy gyilkosan erősek a vélemények a témában, szerintem inkább lépjünk túl, jó? 

the only way is up

Írtam az előbb egy hosszú posztot, hogy mennyire szarul érzem magam a bőrömben. Már konkrétan így fizikailag. De közben rájöttem, hogy a múltkor már leírtam ezt, és csak annyi van, hogy nem változott semmi, meg hát kit érdekel, hogy nyűglődöm (magamat is idegesítem ezzel), úgyhogy nem is magyarázom inkább. Mondjuk annak örülnék, ha rájönnék, mi a baj*, mert nem tudom, min kellene változtatni, illetve lehet, hogy életmódilag mindenen kéne.  Mondjuk a múlt héten volt egy szuperjó napom, meg aztán a hétvégén is végig elememben éreztem magam, meg volt tök sok lendületem, szóval lehet, hogy nem reménytelen az ügy.

Volt még olyan, hogy szombaton egy rövid beszélgetés során szó szót követett, és egy fél nap alatt úgy alakult, hogy márciusra vettünk a lányokkal repjegyet Párizsba, és meglátogatjuk a fotós barátnőnket. Ez mondjuk eléggé lelkesítő. 

Ma meg megint rácsodálkoztam, hogy mennyire csodálatos az ősz: 

this is how we roll

*Szerintetek lehet, hogy szeptember óta sok cukrot eszem, és attól érzem magam rosszul? Fáradtnak, nyűgösnek, energiátlannak? Vagy csak túl sok külföldi életmódblogot olvasok?

Fahéj

Szóval tényleg, zseniális volt a hétvége. De ha a két legjobb dolgot kell kiválasztanom, amik hosszú távon megnövelik az életminőségemet, akkor az egyik, hogy lecseréltem a nyári takarómat télire. Én dupla, 200x200-as takaróval alszom, csodálatos érzés. Úgy 3 éve az egyik pasimtól kaptam karácsonyra a téli verziót, ami az Ikea szerint nagyon fázós embereknek való, és tényleg olyan, hogy akár meztelenül is lehet alatta aludni télen is, nem fázom. Ilyet kb a nagyim tolldunyhája tudott, de az hatalmas volt és nehéz, ez pedig könnyű és puha. Boldogság alatta aludni. 

A másik, hogy sütöttem fahéjas tekercseket. Én szerintem a világon az összes íz/illat közül a fahéjat szeretem a legjobban, Portugáliában például találtam egy szuper fahéjas rágót (itthon is van, csak 1 percig tart az íze), és úgy kb egy kilót hoztam belőle haza, hogy sose fogyjon el. Na és én még sosem sütöttem se kakaós, se fahéjas csigát, mondjuk ritkán is eszem ilyesmit. De egy ideje akarok otthonra fahéj illatot, úgyhogy ma nekiálltam, és ezt a receptet követve megsütöttem. Ah, heaven. Én azt hittem, nekem nem barátaim az ilyen kelt tésztás receptek, de ez nagyon jó lett, a családom eléggé elismerően nyilatkozott, főleg, hogy előtte még kaptak sütőtök levest, meg almás, édesköményes, sütőtökös csirkecombot is. Csináltam a tetejére krémsajtos krémet is, mert ilyet ettem a múltkor a Bite-ban, és hát... Ja. Értem, miért rakják rá. :)

Perfetto

Azt hiszem, sikerült a hétvégéből kihozni a maximumot minden szinten. 

És elégedett vagyok, mert igen, óriási bennem a küzdelem, ahogy az előző posztban is írtam. Mert egyrészt igényem van kimozdulásra, a társasági, társadalmi életre, igényem van a kultúrára, a zenére, a barátaimra, idegenekre, kalandra, csavargásra, új élményekre, a fővárosra, a vonatra várásra, az éjjel villamos után szaladásra, hogy hajnalban érek haza. Kell az érzés, hogy állok egy koncerten, és boldog vagyok, hogy láthatom, hallhatom, ami ezen a színpadon történik, hogy itt lehetek, táncolhatok, és hogy ezt az élményt soha nem veheti el tőlem senki. És körülnézek, és tudom, hogy a körülöttem táncikáló barátaim ugyanezt érzik. Érezni akarom, hogy élek, hogy történik velem egy csomó minden. 

De közben a lelki és testi egészségemhez szükségem van arra is, hogy eleget aludjak, pihenjek, feltöltődjek, hogy üldögéljek a mólón, a ragyogó napsütésben a kutyámmal, hogy időt töltsek  a családommal, hogy vasárnapi ebédet főzzek nekik, hogy tiszta legyen a lakás meg az autó, tele legyen a hétre a hűtő, aludjak délután egy órát, hogy olvassak. 

Na, és a hétvégén valahogy mindenre sikerült időt találni. Úgyhogy ide nekem a hétfőt.  

Nem tudom

Életem dilemmái: 

1. Menjek edzeni, futni, menjek be Budapestre, találkozzam a csajokkal és menjünk el vacsizni a Padronba, együnk finomakat és igyunk bort, majd menjünk el koncerteket nézni a Trafóba, ismerkedni, táncolni, jöjjek haza halálkésőn, kimerülten, de élményekben gazdagon.
2. Maradjak itthon, dobáljam a kutyának a játékát a kertben, főzzek sütőtöklevest, süssek fahéjas tekercset meg édesköményes, almás csirkecombot, menjek sétálni az unokahúgommal, vasaljak ágyneműt, fetrengjek a kanapén, simogassam a beteg macskám, nézzek sorozatot, olvassam a könyvem, pihenjem ki magam végre. 

Sunny day, dogs, friends and pretty things

Nagyon vártam a ma délutánt. Csak fél 2-ig dolgoztam, utána pedig Budapesten volt dolgom. Úgy volt, hogy gyorsan elmegyek még edzeni, de hazaugrottam enni, és a gyönyörű idő, meg a kutyám szép, barna szemei pillanatok alatt meggyőztek róla, hogy az edzőterem az utolsó hely, ahol tartózkodni kell egy ilyen csodaszép délutánon. Úgyhogy fogtam a pórázt és lementünk a Duna-partra. Nem tudom visszaadni, milyen jó volt, de úgy éreztem, ahogy sétáltam a napsütésben a sárga falevelek közt az előttem cikkcakkban szaladgáló pulikutyával, meg ahogy leültem a parton, és egyből visszafutott hozzám és már fúrta is be magát a hónom alá, hogy most a világon senkivel nem cserélnék. 

Beszéltem Gabesszel, hogy meglátogatom ma a munkahelyén, amikor bemegyek Budapestre, de aztán  rájöttünk, hogy mire végzek a dolgommal, és odajutnék, hogy benézzek hozzá, ő már végez. Aztán láttam, hogy ha akarom, elérek egy korábbi vonatot, és meglepetésből akár a tennivalóim előtt is ellátogathatok hozzá. Így gyorsan elrendeztem otthon mindent, felraktam a bicajom a vonatra, és fél óra múlva már kötöttem is ki a bringát a Magnet közösségi kávézó elé, ahol dolgozik. Ez egy bank és kávézó egyben, közösségi térrel, de az emberek nem értik, és odamennek hozzá, ahogy áll cukin a pultban a kávégép mögött a köténykéjében, hogy akkor ők most nyitnának számlát, ez eléggé vicces. Nagyon meglepődött, mert ugye nem számított rám, de nem hagytam neki sok időt a csodálkozásra, hanem fogtam a kutyáját, aki vele szokott lenni a munkahelyén, és leléptünk sétálni. Nagyon fura, de nagyon jó érzés volt a gyönyörű, napsütéses Budapesten sétálgatni Metróval (mármint gyalog, csak Metrónak hívják Gabesz kutyáját), szó szerint fülig ért a szám. Azon gondolkodtam, mivel már másodszor történt meg ez a szitu velem ma, és megint ugyanazt az érzést váltotta ki belőlem, hogy mennyire boldoggá tudja tenni az embert egy szimpla kutyasétáltatás. Szerintem mindenkinek kéne kutya, vagy legalábbis kéne az embereknek időnként kölcsön egy eb, akit sétáltathatnak, és ez mindenkinek hasznára válna. Én egyébként úgy érzem, hogy Metró és köztem nagyon mély barátság van, az én szívem legalábbis csordultig megtelik, mikor meglátom őt, de abból, hogy milyen szorosan szokott ácsorogni mellettem, mikor együtt vagyunk, arra gyanakszom, hogy ő is kedvel engem. 

Aztán visszamentünk a gazdihoz, aki csinált nekem matcha lattét, amit még sosem ittam ezelőtt, és nagyon ízlett, pont ilyesmire vágytam. Ez egy japán, zöld teával felgőzölt,(rizs)tejes, vaníliás, forró ital (mondjátok, ha hülyeséget beszélek), nagyon különleges. Meg kaptam mandulatortát is, elég jól voltam tartva. 

Kicsit dumáltunk, aztán becsatlakozott  hozzánk Ivory blogger is, akivel szintén lebeszéltem egy délutáni randit, és akivel parfümbizniszünk volt, majd sétáltunk egy nagyot, dumáltunk, és közben elkísért a Dob utcába a Virivee boltba. Gondolom, sokan vannak köztetek, akiknek ismerős a márka, szerintem a világ leggyönyörűbb harisnyáit készítik. Na és az történt, hogy olvasták a blogom, és a múltkori posztom nyomán kaptam tőlük egy harisnyát ajándékba, és még sosem volt ilyen gyönyörű harisnyám, mint ez... Na de erről majd egy következő posztban mesélek. 

Ezer éve a legjobb délutánom volt, köszönöm, lányok, köszi, Metró, örök hála, Virivee!

Helyzetjelentés

Nagyon kemény időszak van mögöttem, de mostantól talán kicsit könnyebb lesz. Nincs már semmi levegőben lógó ügy, amit halogatok, minden rendben, és hétközben van 3 délutánom, amikor ráérek. Tudom, hogy nem kell tudnom mindent 100%-osan jól csinálni és megoldani, jó lenne ezt kicsit elengedni. Hagyom is most a negatív tényezőket és csak a pozitívumokra koncentrálok.

• Találtam egy új Paul Auster könyvet <3
• Csináltunk a csajokkal hygge csoportot, és az a terv, hogy időnként összejövünk, csinálunk hangulatot, eszünk, megnézünk valami filmet és feltöltődünk. Most pénteken lesz az első kör (az Alíz csodaországban lesz az első, amit megnézünk, de én inkább dán filmeket fogok javasolni), nagyon várom.
• Vasárnap dolgoztam egész nap, már előre letiltottam magamról mindenkit, hogy nem fogok ráérni. Phoebe rám írt napközben, hogy, dolgozom-e, meg hogy hol (a kanapén), és hogy szerinte nyissam ki a konyhaablakot, és szellőztessek (ez annyira fura volt, hogy nem ellenkeztem), de azt hittem, csak aggódik értem. Na és egy csomó fura üzenet után kiderült, hogy az ablakomba csempészett egy csomó finomságot, chipset, üdcsit, csokit, kekszet meg egy szép tányért is, amit a bolhán vadászott nekem. Hogy jobb kedvre derítsen, míg dolgozom. ❤
• Tegnap egy csomó nyavajgás (nincs kedvünk, inkább együnk, inkább aludjunk) elmentünk Phoebevel futni, jógázni, meg szaunáztunk. Nem tudom, mikor aludtam utoljára olyan jól, és ébredtem olyan kipihenten, mint ma reggel. 
• Felhívtam a fodrászom és kaptam időpontot csütörtök reggelre, már nagyon hosszú a hajam, a frufrum pedig már majdnem odáig ér, mint a többi tincs.
• Itt van 10 percre tőlünk egy tök korrekt, melegvizes, szabadtéri fürdő, ami nyitva van este 8-ig, ott a Széchenyi fürdő, Phoebe-nek meg van egy (illetve kettő) ingyen jegye a Veli Bej-be, és azt ígérte, elvisz. Szóval itt a termál fürdő szezon.
• Holnap két váratlan, ám tök jó dolog is történik velem a blogom kapcsán, stay tuned:).
• A lidl-ben 1200Ft a pulikutyás Bodri cuvée, és én azt nagyon szeretem (meg szerintem ti is fogjátok).

Shoot me

Szóval a múlt héten az volt, hogy pénteken bementem az egyik osztállyal egy terembe, ahová ki voltunk írva. És ott volt az egyik asztalon egy pisztoly. Persze, játékpisztoly, de én ezt csak két, lábon kihordott szívroham után tudtam meg a fiúktól, akik megvizsgálták. Szerintem az egy pisztolynak látszó pisztoly volt, fegyvernek látszó tárgy. És nem tudom, ti hogy vagytok vele, szerintem nem normális, ha egy középiskolában ilyesmi van egy asztalon. Meg úgy bárhol. 

Mivel történetesen (és az osztályom balszerencséjére) ez épp a saját osztályom terme volt, azonnal lementem abba a terembe, ahol ők órán voltak épp, feltartottam a tárgyat, és megkérdeztem, kié. Nevetgélve jelentkezett is egy lány, hogy az övé, és hogy a barátnője öccsének viszi, csak a többiek meglátták, és szórakoztak vele. 

Na és hogy rövidre fogjam, eléggé kiakadtam, levittem a lányt a 2 igazgatóhelyetteshez, akik szintén eléggé megdöbbentek, elmondtuk, hogy oké, hogy viszi valakinek, de az ő felelőssége, hogy mások kezébe kerül, majd gazdátlanul, őrizetlenül kavarog valahol. Az egyikük javaslatára kapott egy osztályfőnöki figyelmeztetést, hogy a házirendben nem engedélyezett dolgot (fegyvernek látszó tárgy) hozott az iskolába, bár az az igazság, hogy átnyálaztam a házirendet, és igazából nincs benne, hogy nem lehet játékpisztolyt (játékbombát, játékkardot stb) behozni, de hát valahogy úgy érzem, hogy ez evidens. 

Na és a lényeg, hogy az osztályomnak ez egyáltalán nem egyértelmű. Maximálisan ki vannak akadva rám, hogy felfújtam ezt a dolgot, hiszen az nyilvánvalóan egy játékpisztoly, a vak is látja, hogy nem igazi, ergo nem értik, mi a problémám vele, hogy szórakoztak vele. És én lettem a köcsög osztályfőnök, aki csak a hibát keresi bennük és az élő fába is beleköt. 

Én pedig nem értem, mit nem értenek azon, hogy egy játékpisztollyal bankot lehet rabolni, meg lehet bárkit fenyegetni, hogy az az emberekből félelmet, szorongást vált(hat) ki, főleg, hogy pár nap sem telt el azóta, hogy minden tele volt azzal, hogy valaki egy fél falunyi békésen szórakozó embert lőtt halomra. És nagyon szomorúnak találom, hogy egy csomó 16 éves, amúgy okos és helyes tinédzsernek egy pisztoly (oké, játékpisztoly) az vicc és hecc. És én vagyok a szemét osztályfőnök (jó, mondjuk ez mindegy). 

Megkértem a történelmet tanító férfi kollégámat (aki nagyjából tanúja volt az eseményeknek, és ő is egyetért velem, mint amúgy minden kollégám), hogy kicsit beszéljen az osztályomnak a szimbólumokról, a jelképekről (még nem történt meg). Aztán persze az egész sztorin végigszorongtam a hétvégét, mondjuk valószínűleg feleslegesen, mert ma mindenki úgy jött suliba, mintha mi sem történt volna, 2 óránk volt együtt, és jókedvűek voltak és cukik velem. Hát, nem tudom. 

Voltak gondok anno a nyelviskolával (például hogy az utolsó időszakban néha el kellett dönteni, hogy akkor most egyek, vagy befizessem a számláimat), de tény, hogy ha vége volt egy órámnak, akkor arra kb akkor gondoltam legközelebb, mikor újra bementem ahhoz a csoporthoz. Nem kellett nevelni őket, aggódni miattuk, stresszelni a dolgaik miatt. Pure, gondtalan nyelvtanítás volt. Hát, ez most nem az.

Jön a tél, szóval harisnyát hordok

Nagyon-nagyon szoknyás, ruhás vagyok, így sajnos rengeteget vagyok kénytelen harisnyát hordani pedig utálom őket. Műszálasak, kilyukadnak, kényelmetlenek, lecsúsznak. Én a Calzedoniára esküszöm, és úgy látom, hogy meg is éri rájuk beruházni, mert nagyon jó minőségűek, van egy csomó darabom tőlük, főleg vastagabbak, amiket több szezonon keresztül hordtam, és bár van, amelyiket többször is megfoltoztam már, még mindig működnek. Nagy haverjaim még télen a kasmír harisnyáik, amik nagyon, nagyon melegek. Na de a Calzedoniából betárazni az egy kisebb vagyon.

Most viszont a vékonyabb harisnyáim teljesen leamortizálódtak, a feketék és a testszínűek is, utóbbiból vettem kínait, meg a lidl-ben, és mindannyiszor ebbe a fényes, üvegszálas típusba futottam bele, ami szerintem 1992-ben volt oké utoljára, szóval dobhatom ki őket. 

Ti hol vesztek jó minőségű, nem túl drága, matt harisnyákat? Álmom, hogy alig legyen észrevehető, hogy harisnya van rajtam.

Virivee Space tights innnen

Az első BB krémem, avagy how to look alive on shitty mornings

Volt ez a BB krém-gate, és hát az a gondom ezzel, hogy az lenne a legideálisabb, ha kipróbálhatnék néhányat, és kiválaszthatnám, hogy melyik jön be a legjobban, de érthetetlen módon a kenceficékből általában nem lehet mintát kérni/venni. Pedig megvenni egy sok ezer forintos, több  árnyalatban kapható cuccot úgy, hogy nem próbálod ki, vagy csak ott, a mesterséges fények közt, elég komoly zsákbamacska. De még a DM-ben a Nívea BB krémeket sem lehet kipróbálni, nem is értem. Azért bejárkáltam helyekre, és legtöbb helyen a kézfejemen kipróbálhattam a krémeket, ami, valljuk be, nem az igazi. 

Végül a The Body Shopban találtam egy olyan krémet (All-In-One BB Krém), ami nagyon jónak tűnt, szinte teljesen eltűnt a kezemen. Tőlük kaptam egy kb 3-4 alkalomra elég adagot, amit itthon kipróbáltam élesben, és bejött. Könnyen kezelhető, mint egy arckrém, szép, homogén lett tőle a bőröm, én mondjuk hidratálok alá, mert arra esküszöm, de kipihent(ebb)nek tűnök tőle és szépen eltünteti a pici pirosságot, amire hajlamos vagyok itt-ott, meg a fáradtság jeleit, szóval hétköznapokra életmentő. Én a 02-es árnyalatot választottam, ezt mondják a legtermészetesebbnek az 5 árnyalat közül. Bár most így utólag lehet, hogy kicsit világosnak találom, de ennél már csak sápadtabb leszek, szóval jó lesz ez, mondjuk befejezésként kell egy kis pirosító. Nincs benne napvédő, mondjuk én csak télen használok ilyesmit, és akkor szeretnék is egy kis napsütést, így ez nálam nem volt tényező. Szerintem ez a krém zsíros bőrre nem jó, és valószínűleg lehetne még természetesebb, de mondjuk 7/10. 

Egyébként a Bobbi Brown BB krémjét tartják igazán nagyágyúnak ebben a szakmában, és szerettem volna kipróbálni, de abból sem kaptam mintát (sajnos este 6 után már nincs ott a tanácsadónőjük, én meg akkor szoktam arra járni), csak a kézfejemen próbálhattam ki, pedig több, mint 10 ezer forintba kerül. Kísérletezni fogok még ezzel a műfajjal, a következő körben ki fogom próbálni a koreai BB krémeket, amiket ajánlottatok (köszi), és amikből lehet mintát kérni. 

Do you guys know a sleepdealer?

Nem jó mostanában Molnár Ilonkának lenni. A héten munkán, meg egy aránylag jól sikerült randin kívül semmit nem csináltam, csak aludni jártam haza. Nincs időm magamra, nem érzem jól magam a bőrömben és semmiben nem találok örömöt. Szinte folyamatosan szomorú vagyok, kicsit olyan érzés, mint a válás után, mintha valami nehéz súly húzna lefelé. Csak puha, ultakényelmes, bő ruhákat bírok hordani, nincs kedvem sminkelni (mondjuk azért szoktam), a hajam összekötve, csomóban a fejem tetején. A lakást úgy szerda környékén elengedtem, már szinten tartani sem volt erőm, kosz van és hatalmas kupi. A hét elején csináltam egy halom sütőtökös, cukkinis, kókusztejes quinoát, így volt ebédem egy pár napig, az mondjuk jó volt. 

Történt egy csomó szarság is, nincs most kedvem elmesélni őket, talán később (mondjuk minek). Egész héten az tartotta bennem a lelket, hogy pénteken Pillánál alszom a gyönyörű, új lakásában, megbeszéltük, hogy én leszek a vacsora-felelős, illetve hát ő bevásárolt, én pedig varázsoltam vacsit, tengerigyümis-paradicsomos spagettit. Vittem még egy 6-os doboz fánkot a The Box-ból, mindegyik másmilyen volt és mindegyiket megfeleztük testvériesen. Filmeztünk (Hidden Figures, szerepel benne Sheldon❤), meg dumáltunk, aztán meg aludtunk, kaptam külön szobát (jó, hát igazából nem az enyém, de kölcsönkaptam). 

De ahogy egyedül maradtam, ugyanúgy megint sötéten látok mindent. Ráadásul meg voltam róla győződve, hogy a kedvenc piros kardigánom is elhagytam, de aztán kiderült, hogy csak Pillánál felejtettem (legalább ez). Beszéltük, hogy valahogy mostanában mindenki rossz passzban van, rossz dolgok történnek vele, de miért? És az miért van, hogy nincs senki, aki az élet minden területén egyszerre jól van? Miért kell, hogy valamelyik láb billegjen? Ti ismertek olyat, aki minden szempontból rendben van? 

Itthon aludtam egy órát, már a harmadik adag mosás megy, teszek róla, hogy a lakásom főnixként szülessen újra hamvaiból, aztán... Hát, nemtom. Igyekszem abbahagyni az önsajnálatot. 

La cuisine

Egyszerűen nem jutok el odáig, hogy posztot írjak a konyhámról, pedig már többen is írtatok, hogy miafasz mi újság. Na mindegy, hát tessék, itt van, ilyen lett. 

Ebből a sarokból minden ki lett kapva, csak a csempét nem cseréltem le, bár egy következő etapban majd azt is szeretném, egy teljesen más szín/minta nagyot dobna rajta. Különleges a vízmelegítő, ami a csapba van építve, tehát nem foglal külön helyet, és eléggé izgultam miatta, mert hihetetlenül olcsó volt, de 2 hónap használat után azt kell mondjam, nekem nem kell ennél jobb, tök jól működik. Végül felülre nem akartam szekrényeket, mert nekem van elég hely pakolni, így döntöttem az ikeás ládák mellett. A mosogatógép a legjobb barátom, azóta nem gond patika rendet és tisztaságot tartani a konyhában, jó befektetés volt. Az egy medencés mosogatót sem bántam meg, mondjuk szuper minőségűt vettem, és nagyon szeretem. Az egész sarok praktikus és minden kézre áll, nekem tetszik is. Apukám pedig egy hős. 

Sick, tired and lonely

Ma (mint szeptember óta a legtöbb napomon) csak 9-re megyek dolgozni. Nekem ez nagyon bejön, a 9 ezerszer emberibb időpont, mint a 8, bárcsak mindig így maradna. Mindenesetre felkeltem időben, hogy süssek reggelit tojásól meg rengeteg zöldségből, forraltam vizet a gyömbér-menta teámhoz, és kicsit üldögélek a konyhaasztalnál, mielőtt bemegyek dolgozni. 

Tegnap megvolt a szülői, ami miatt stresszeltem kissé, nem mintha gondot okozna kiállni emberek elé beszélni, meg az én osztályomban a szülők is támogatóak és helyesek. Jól sikerült, csak előtte volt 8 órám, egy értekezlet meg egy fogadóóra, és fél 8-ra értem haza, meg hát jó túl lenni rajta. Mostmár nyugodtabb időszak vár rám. Tegnap reggel amúgy a kapuból mentem vissza átöltözni, mert hiába tudja mindenki, hogy olyan vagyok, amilyen, belegondoltam, hogy lehet, hogy mégsem a legszakadtabb farmeremben kellene szülői értekezletet tartanom. Átvedlettem valami konszolidáltabb cuccba, egy szürke nadrágba egy fekete felsőbe és fekete cipőbe, majd a nap végére kiderült, hogy azt beszélik a kollégák, hogy bizonyára meghalt valakim, mert ez lehet az egyetlen magyarázat arra, hogy monokróm ruhákat hordok. 

Még mindig náthás vagyok kicsit, esténként az infralámpámmal vonulok az ágyamba (úgy 9 körül), és a piros, intenzív, csontig hatoló, forró fény a legcsodásabb érzés, ha az embernek tele van cuccal a feje. Ilyenkor azt képzelem, hogy az óceánparton fekszem, és süt rám a nap ezerrel. Ez most a kedvenc trippem, csak vigyáznom kell, mert 3 perc alatt alszom rajta el, nem szeretném felgyújtani sem az arcom, sem az ágyat. 

Mai napom himnusza, és egyben a világ egyik legaranyosabb száma, küldöm nektek szeretettel:

mikor lesz megint hétvége?

Szombaton meg voltunk ugye Zebegényben anyuékkal meg Pannával, csodálatos idő volt (köszi, Mike). Pont a Rutkai Boriék voltak a színpadon, és a zenén keresztül mindenkit ismerek a zenekarból, csak mindenkit máshonnan, és vicces volt, hogy integettek, hogy szia, Ilonka. Körbemászkáltunk, bár most nem jött át annyira, mint tavaly, mert nem találtunk olyan programot, ami érdekelt volna, meg kaját se, csak édességeket, de tébláboltunk meg ücsörögtünk itt-ott, jólesett ott lenni. Aztán lementünk még a partra, Panna köveket dobált a vízbe, mi meg napoztunk. Aztán hazafelé megálltunk Kismaroson ebédelni. A teraszon, a napon kaptunk asztalt, boldogság volt ott ülni, farkaséhesen a napsütésben eltöltött délelőtt után és dumálni meg nevetgélni Pannán. Én megint szarvast ettem áfonyalekvárral, hát úristen. A csaj sültkrumplit kért, mellé ketchupot, és azt sem ette meg. Illetve a ketchupot, az én lekváromat, meg mellé egy liter almalét igen. Nem értem a gyerekeket. 

Aztán délután Pilla küldött egy képet a csokitortáról, amit sütött, és nekem emiatt muszáj volt elmennem sütit enni: 

Este meg az általános iskolai osztálytalálkozónkon voltam, és kb sírni tudtam volna, annyira nem volt kedvem, aztán végül tök jól sikerült. Az a megdöbbentő érzés maradt bennem, amire egyáltalán nem számítottam, hogy ezekkel az emberekkel, vagyis hát legtöbbjükkel akár gyakrabban is is szívesen találkoznék. 

Mára meg kicsit megfázva ébredtem, úgyhogy sütöttem mogyoróvajas banánkenyeret, meg infralámpáztam meg aludtam egy csomót. Azt szuggerálom magamnak, hogy holnapra átmegy rajtam a nyavaja, mert nagyon durva hetem lesz, plusz kedden fogadóóra és szülői, úgyhogy nem érek rá betegnek lenni. El vagyok egy pár dologgal maradva, és stresszelek is minden miatt, valahogy most olyan bénán csinálom a dolgaimat, pedig azt hittem, már leszoktam a halogatásról. Hétvégén behozhattam volna a lemaradást, de szükségem volt rá, hogy aktívan és passzívan is pihenjek, úgyhogy nem dolgoztam, pedig igencsak kellett volna. Na most már mindegy. 

We are family

Aztán estére valamennyire helyreállt bennem a világbéke. Itt aludt nálam a 14 éves unokaöcsém. Ő most elsős gimis, most volt a szecskaavatójuk, este pedig volt valami buli, és mivel ők nem a városban laknak, a bátyám megkért, hadd aludjon nálam. Én meg mondtam, hogy hát hogy a viharba ne, enyém a megtiszteltetés. Most maradt ki először, és hát az egész család szétizgulta magát, meg elláttuk jó tanácsokkal, (én: ne keverd a piákat, mert nem hányhatod össze a kanapémat), meg megbeszéltem vele, hogy jön, amikor jön, inkább adok neki kapukulcsot, én pedig lefekszem aludni. Gondoltam, így jobb érzés neki is, hogy nem állok készenlétben, hogy ő mikor jön haza. Ehhez képest elég nagyot néztem, mikor 10 körül egyszer csak betoppant, amennyire meg tudtam ítélni, nem fogyasztott alkoholt, és elmesélte, hogy az volt a program, hogy rendeltek pizzát. Befogtam ágyneműt húzni, aludtunk, aztán reggel körbeállta a család, hogy na mi volt? Majd hazavittem. Mondtam neki, hogy csak az első néhány alkalommal fog ekkora figyelmet kapni, aztán megszokjuk, hogy eljárogat, és békén fogjuk hagyni. Mindenesetre örültem, hogy nálam aludt, és ő is azt mondta, hogy neki ez így nagyon jó volt. 

:)

Fuck off

Péntek délutánra eljutottam odáig, hogy utálom az embereket. Napközben összevesztem egy kolléganővel, akivel már volt (kisebb*) konfliktusom korábban is. Elromlott egy projektor a nyelvi laborban, és mivel tudtam, hogy ő volt az utolsó, aki használta a termet, és megpróbáltam kideríteni, ő nem észlelt-e valami hibát, ugye azért, hogy milyen irányban induljunk el a megszerelésnél. Mikor erre rákérdeztem, ő csúnyán kiakadt, hogy

1. biztosan nem ő használta utoljára a termet (de igen)

2. én azzal vádolom őt, hogy ő rontotta el a projektort, és ő ezt a vádaskodást nem hajlandó tovább hallgatni (wtf) 

3. szerinte nem is romlott ez a projektor (oké, akkor bizonyára hallucinálok én is, a két informatikus kolléga is) 

4. szerinte valaki más bent hagyta a gyerekeket felügyelet nélkül, ők rontották el a projektort és valaki valamit eltitkol . 

Komolyan, kiégtem. Ezek milyen reakciók bármire? Miért nem tudunk segítőkészen, jófej módon, üldözési mánia nélkül állni a másikhoz? Sajnos leálltam vele vitatkozni, meg meggyőzni őt, amivel persze semmire sem jutottam, de ezt már az elméleteiből gondolhattam volna. Az egész szitu tökéletesen elbaszta a napomat, még akkor is, ha tudom, hogy tökéletesen felesleges, mert vannak emberek, akik másképp gondolkodnak, mint én. 

Na és akkor délután elvittem a kis szőrmókot a városba, gyönyörű idő volt, leültünk a parton egy padnál, néztük a vizet, és annyira aranyos volt, hogy odahajoltam a puha, illatos fejéhez, és akkor egy öregember odaszólt a mellette ülő nőnek, hogy fúúúúj, de undorító, megcsókolja a kutyát. Nem szóltam semmit, csak fölálltam és hazamentem, és majdnem sírtam, hogy az emberek gonoszak, és én soha többé nem szólok senkihez. Aztán persze kicsit jobb lett, de hát komolyan. Értitek, nem kell egymást, meg a kutyámat se szeretni, de komolyan, ez a világ legkedvesebb teremtménye, és még ha ő ezt nem is tudja, akkor is: undorító?

*Ő az, aki felnyomott az igazgatóságon, mikor a gyerekeim a templomból visszafelé hógolyóztak, és eltaláltak egy ablakot (nem tört be), és mondta, hogy tiltsam le őket erről, én meg mondtam, hogy szerintem 15 éves kölyköknél baj lenne, ha nem az lenne az első reakciójuk a frissen esett hóra, hogy nekiállnak hógolyózni, és dehogy tiltom őket le, és nem lesz semmilyen retorzió. És lement az igazgatóhoz és megmondott.