ez is elmúlt

Idén azt tanultam meg az ünnepi időszakból, hogy ha én nem húzom meg a saját és a családom határait, akkor a körülöttem lévők nem fogják megtenni ezt helyettem, illetve leginkább tojni fognak rá, hogy nekünk mi jó. Az én családom, biztosan lejött ez már nektek, nagyon laza és rugalmas, őszintén szeretnénk, ha nem csak nekünk, de másoknak is jó lenne, és ezért szívesen engedünk a saját kényelmünkből mindannyian. És mivel soha nem áll fenn a veszély, hogy a másik ezzel a nagylelkűséggel visszaél, ez így tök jól működik, működött mindig. Velem ezért könnyű nyaralni, utazni, programozni, mert én nem feszülök semmin, nekem minden jó. Barni is ilyen, szeretjük egymásban ezt a rugalmasságot, és ezen az sem változtatott, hogy gyerekünk lett. Danit is erre szoktattuk mindig, nincsenek kőbe vésett szokásaink, ha valami máshogy alakul, ha másoknak máshogy jó, szépen, jókedvűen igazodunk az új körülményekhez. 

Idén viszont kiderült, hogy ha ezt ráhagyjuk másokra, akkor ők nem foglalkoznak vele, hogy nekünk kicsi gyerekünk van, és hogy nekünk ez így nem jó. Így alakult az, hogy karácsony este fél 10-kor jutottunk el oda, hogy mi otthon együtt karácsonyozzunk és kinyissuk az ajándékokat (a túlpörgött Dani csak egyet, a többit inkább másnap reggel hozta a Jézuska); hogy én a karácsonyi menühöz végül nem tudtam hozzájárulni, Dunába vizet lett volna bármi, cserébe viszont rántotthús- és halszagúan ücsörögtük végig a napot; hogy két napot egy minimálisan sem családbarát kastélyszállóban töltöttünk; hogy a két napot végigaggódtam, hogy nehogy véletlenül zavarjon valakit a viháncoló, hangoskodó három és fél éves; hogy végig kellett néznem, ahogy Barni öccse pofákat vág mindenre, amit a gyerekem csinál, étteremben, kiránduláson, bárhol; és hogy a születésnapom estéjét egyedül töltöttem Danival egy hotelszobában. Itt az ideje, hogy a saját szokásainkat kezdjük el, jövőre hármasban fogunk ünnepelni 24-én, aznap vagy másnap lehet hozzánk csatlakozni úgy, ahogy nekünk jó, aztán remélem, hogy elutazunk valahova hármasban. 

Amikor hazajöttünk Szilvásváradról nagyon fel voltam háborodva, azóta lenyugodtam azért, örülök is, hogy nem akkor írtam meg ezt a bejegyzést, nyilván látom már, hogy ha határozottabb vagyok és részt veszek a szervezésben, nem hagyok mindent másokra, akkor nekünk is jobb lett volna. Na mindegy, majd jövőre. 

Jellemző módon december 25 az én családommal tökéletes volt a bátyáméknál, lazultunk, beszélgettünk, pizza meg süti volt a menü, semmi hiányérzetem nem volt. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy nálunk ez az alap. Meg amúgy jó volt az egész karácsony, mert a lényeg persze jó volt végig, hogy együtt vagyunk és szeretjük egymást, Dani boldog a parkolóházzal, amit a Jézuska hozott neki, én meg boldog vagyok, hogy van családunk és mindenki jól van. Mára lenne programunk, Jazz&Bass a Toldiban, amire minden évben megyünk, de Barni (most épp ő) annyira taknyos, hogy nem megyünk inkább, nézünk sorozatot meg kirakózunk. 

hókifli

Szerdán este mentünk volna a színésznő barátnőmel, Jászai Marival (nevezzük őt ezután csak Marinak), meg a gyerekeinkkel a belvárosba ünnepi fényeket meg fényvillamost nézni, de aztán napközben jelentkezett, hogy az ő fia csupa takony, inkább ne üljünk be egy autóba. Nekünk meg végül olyan sűrű lett a napunk, hogy lemondtam a közös programot. Még jó, mert Dani éjjel nagyon belázasodott, és azóta sincs jól, köhög, taknyos, éjszaka lázas. A dokinő csináltatott velünk covid-infuenza kombinált tesztet, mindkettő negatív, de a attól még beteg. Így a karácsonyi programjaink nagy része (egyelőre) ugrott, Barni ma elment egyedül az öccséékhez ebédelni, én meg szépen elengedtem a terveket, ez most ilyen évvége lesz, Gyömbiéknek fosós vírusuk van, annál ez sokkal jobb. Még reménykedem benne, hogy 24-én és 25-én tudunk találkozni a családjainkkal, de ha nem, én akkor sem fogok a kardomba dőlni, majd szépen kirakózunk meg eszünk hármasban. Amúgy is kivagyok, hogy miért kell MINDENT belesűríteni ebbe az ünnepi időszakba, máskor nem tudunk találkozni, finomakat enni, figyelmességeket adni egymásnak? Én ezen változtatni akarok jövőre.

Az időszak felfedezése a vaníliás-mandulás kifli, amit én most először sütöttem, pedig imádom. Danival csináltuk ketten, szuperegyszerű és annyira finom, bármennyit meg bírok enni belőle. Barni szerint jobb, mint anyukájáé, aminél nagyobb bók nekem nem kell. Ezt a receptet használtam, én a tésztába is tettem vaníliás cukrot, és a kész kifliket vaníliás cukorral elkevert porcukorba forgattam. 

Csütörtökön úgy volt, hogy a szomszéd néni vigyáz Danira, míg mi fenyőt veszünk, de végül akkor már nem volt jól Dani, így nem mertem átküldeni hozzá, Barni egyedül választott fát úgy, hogy facetime-on egyeztettünk közben, és tök jót vett, pontosan befér a lépcső alá. Szép, csak Barni anyukája vett nekünk égősort, és hideg fehéret vett, ami nagyon rideg, szinte kék, és látom, hogy mennyire jobban illene a kissé szedett-vedett, csupaszín fánkhoz a meleg, arany fény, de hát ennél nagyobb problémám sose legyen. 

ah, most látom, hogy az egyik manó levetette magát a fáról

Barni egyébként nem értett egyet azzal, hogy előbb lett fánk, és majd csak később lesz ajándék a Jézuskától (?), mert ezzel a káosszal megzavarjuk a gyereket, de én mondtam, hogy a Jézuska totál el van havazva (hoooool van hóóó?), mert annyi gyereknek kell ajándékot vinnie, és mi segítsünk neki azzal, hogy beszerezzük a fát és fel is díszítjük helyette, hogy legalább ezzel ne kelljen bíbelődnie. Dani egy pillanatig nem kételkedett, iszonyúan élvezte a díszítést, kb az összes dísz 80%-át úgy 50 cm2-re rakta fel, és naponta 50x elmondja, hogy milyen gyönyörűűűű a karácsonyfánk! 

ezt meg az oviban csinálta Dani, még az is stimmel, hogy mi ketten szőkék vagyunk, B barna

🥰

Búzát is ültetett Dani az oviban Luca napján és burjánzik, meg munkanélkülire is felvetettem magam, így szerencsére már nem kell aggódnom, hogy jövőre anyagi problémáink lennének. 

I love you, Jamie

Nem voltam valami nagy passzban az elmúlt napokban, ráadásul nagyon élénk álmaim vannak, hogy úgy ébredek utána, hogy WTF??? De ma jó napom van és van is kedvem írni. Gyönyörűen süt a nap, épp kész lettem az ablakpucolással, ilyenkor nagyon látványos. Még kicsit letakarítom a teraszt, meg befejezem a nappalit és a lenti fürdőt - tegnap a felső szintet suvickoltam ki, így ma kész is leszek, karácsony előtt már nem nagyon akarok ezzel foglalkozni. Csütörtökön felállítjuk a karácsonyfát, szerintem Danival együtt fogjuk feldísziteni, mert aznap már összevolt csoportok vannak az oviban, és szerintem már nem visszük. 

Megvettem magamnak Jamie Oliver Karácsonyi receptek című könyvét, napok óta bújom, bármikor van egy kicsi időm. Annyira szeretem őt, mindig másik receptre kattanok rá, és bár idén nem nálunk lesz a családi ünnep, én azért szeretnék csak hármunknak is egy különleges menüsort összeállítani, nem nagy mennyiséget, de valami finomat, a köretekre kiélezve. 

Gyönyörű ez a könyv, szerintem konyhatündéreknek meseszép ajándék lehet

Volt itt a múltkor Barni kis csapata, a közvetlen emberei, akikkel előbb volt a barátság és csak később kezdtek együtt dolgozni, múlt szerdára elhívtuk őket gyerekestül, feleségestül, hogy lezárják az évet. Sokat gondolkodtam, hogy mit főzzek nekik anélkül, hogy leamortizálnám magam, így megint csak Jamie-t hívtam segítségül, meg a receptet, amivel már többször nagy sikert arattam, amikor vendégeket hívtunk. 

Ez a feleségének a kedvenc marharaguja, és az a lényege, hogy vajon összepirítunk egy csokor zsályát apróra vágott hagymával, egy hőálló tálba tesszük a belisztezett gulyáshúst (kb 800g) sok gyökérzöldséggel (én most répát, fehérrépát, krumplit és édesburgonyát használtam, de sütőtököt is lehet) és sűritett paradicsommal, ráöntünk levest (leveskockából) és egy fél üveg vörösbort, sózzuk-borsozzuk, felforraljuk, majd 2-3-4 órára a forró sütőbe tesszük, míg a hús vajpuha nem lesz. Különleges, édes-sós finomság lesz belőle, és amikor forrón tálaljuk, apróra vágott kakukkfüvet, fokhagymát és reszelt citromhéjat kell hozzá adni, ettől hihetetlenül friss és üde lesz az íze és az illata egyaránt. Friss, ropogós baguette-tel szoktam tálalni. Nekem úgy működik igazán jól, ha kb másfélszer annyi folyadékot adok hozzá, mint amit a recept ír, így én most nem sűritett paradicsomot adtam hozzá, hanem fél liter saját készítésű, fűszeres, édeskés paradicsomevet, így szaftosabb lett az egész, nem olyan sűrű. Csodálatos étel, 20 perc összerakni és mindig óriási siker. 

Mára meg húsvéti sonkát főztem, a Lidl-ben találtam egy kicsi, gyönyörű darabot, érzem, hogy ez fura ilyenkor, de szeretjük és ki mondja meg, hogy karácsony előtt nem lehet ilyesmit enni, kaláccsal, tormával? Ráadásul pont tegnap fedeztem fel egy szuperjó pékséget Hidegkúton. Egy ideje keresek jó kenyeret és pékárut a környéken, és megörültem, mikor megláttam, hogy nyitott egy Vaj a Hello Budában. Egészen addig örömködtem, míg a múlt héten arra jártunk Danival, és bementem, hogy veszek egy kovászos kenyeret, és a legkisebb, legolcsóbb fehér cipó 2690 forintba került, egy péksütemény pedig 2500 forint. Az 1 kg-os, kovászos rozskenyér 4750 ft. Azt hiszitek viccelek, de nem. Na de a lényeg, hogy kifordultam, és itt van 10 percre tőlünk a Kossuth1 pékség, ahol tegnap vettem finom, tk kovászos cipót, kalácsot, meg 3 nagyon finom péksütit, és 3000 forintot fizettem. 

Ti hol vesztek jó kenyeret, finom péksütit? És ki vásárol a Vajban? És egyébként hogy vagytok?

forró víz, meg az új kanapénk

Barni befejezte a melót, reménykedem benne, hogy idén már nem dolgozik, bár náluk ezt sosem lehet tudni. Kicsit igyekszünk pihenni, tegnap délelőtt elmentünk a Veli Bej-be, de aztán kiderült, hogy zárva van délelőttönként, így átsétáltunk a Lukácsba. Régen a szomszédban laktunk, de nem igazán használtuk ki a közelségét. Én a Széchenyi fürdőt szeretem nagyon, pedig most nyilvánvalóvá vált, hogy oda pont háromszor annyiba kerül a belépő, mint a Lukácsba. Jól kiáztattuk magunkat, szaunáztunk, gőzfürdőztünk - annyit nevettünk, nagyon jól sikerült kikapcsolódni. 

Mára meg a weclean-től jött egy srác és kitisztította az ezer éves fekete kanapénkat, ami megjárta Svájcot, túlélt macskákat, a kutyát, ráöntött italokat és ennivalókat, meg tavaly nyáron Dani leszokását a pelusról - annyira foltos és koszos volt már, hogy gusztustalan volt, letakarva használtuk, én már kicsit gondolkodtam rajta, hogy le kellene cserélni, pedig szerkezetileg tökéletes, egy nagy, stabil, kényelmes darab. Nem mondom, hogy most, a tisztítás után olyan, mint új korában, mert kissé szöszös itt ott a használattól, de gyönyörű tiszta, újra mély fekete, új, második életet kapott, mindez 20e forintért. Ráadásul a kagylófotelt is kitisztíttattuk. Még várnunk kell néhány órát, míg míg minden megszárad, de nagyon várjuk, hogy használhassuk őket.

és most (száradjon mááár)

back on track

Borzalmas hetünk volt, illetve így visszanézve persze megint azt látom, hogy mennyire szerencsés vagyok a családommal meg a kis biztonsági hálómmal, de volt néhány nap, amikor iszonyúan el voltam keseredve és kb szó szerint az életemért küzdöttem. Danit múlt vasárnap elkapta egy fosós vírus, jól megszenvedte szegény, lázas is volt egy napig, aztán már jobban volt, de egy napig semmi nem maradt meg benne. Nagyon szomorú voltam, hogy kimarad az oviból pont ezen a héten, mikor Mikulás váró ünnepség van, dalokat tanulnak, mézeskalács-sütés van a nagyszülőkkel, meg tényleg, ezer aranyosabbnál aranyosabb program, amiket tudtam, hogy élvezne. Nagyon szigorú diétára fogtam, és két nap alatt jól is lett, a többi anyuka is mondta, hogy ez a gyerekeknél két nap, kedd délután be is tudtam vinni az oviba az ünnepségre, amin kicsi Mikulás csomagokat csináltak együtt, majd elsétáltak a faluba és "elveszítették" őket különböző helyeken. Persze mindegyik kis batyura rá volt írva, hogy én egy elveszett Mikulás csomag vagyok, és az a célom, hogy örömet okozzak annak, aki megtalál, utána pedig visszamentek az oviba, ahol már gyönyörűen fel voltak díszítve a kicsi asztalok, és ott kaptak tejszínhabos kakaót meg vajas kalácsot. Esküszöm, hogy ez egy térítésmentes, sima állami óvoda, de a mi csoportunk óvónői nevét aranyba kellene foglalni, csodálatos dolgokat csinálnak a gyerekekkel. Egyébként pont a Mikulás személyesen nem jön hozzájuk (az ablakból látják és énekelnek neki), mert nem akarják erőszakosan rátukmálni a gyerekekre, és ajándékba is csak szaloncukrot meg egy picike manócskát kaptak, hogy ne erről szóljon az ünnep.

Na mindegy, szerdán már ment oviba, akkor már nem voltam jól, és csütörtökre megállapítottam, hogy a fosós vírus engem is megtalált. Semmi nem maradt meg bennem, így erőm sem volt, csak pokoli hányingerem és szörnyű közérzetem. Barni hajnaltól dolgozott, így nem is tudtam Danit elvinni oviba, valahogy adtam neki enni, de nem is tudom, hogy, mert a hűtőt sem bírtam kinyitni, mivel kb egy alma illatától is rosszul lettem. 

Na azt a fél napot nem tudom, hogy éltük túl. Dani persze értette, hogy gáz van, játszott a szobájában, időnként próbált velem beszélgetni meg bevonni, de esélytelen volt, vagy a wc-n ültem, vagy az ágyban reszkettem. Délben átjött Barni anyukája, átvette Danit meg főzött neki, akkor tudtam kicsit aludni, aztán délután megjöttek a szüleim, és akkor egy fél óráig zokogtam, hogy végre lehetek beteg és visszamehetek gyerekbe. Tényleg kétségbeejtő érzés volt, hogy olyan rosszul vagyok, hogy nem bírom ellátni a kisfiamat. 

A következő két napban zombiként tengtem-lengtem, aludtam ha tudtam, homályosan érzékeltem, hogy Anyuék cukin Daniztak meg mindenféléket csináltak itt nálunk, nem nagyon tudtam követni, és rossz érzés is volt, hogy nem tudok szánkózni, hóembert építeni, mézeskalácsot sütni, Bailey'st inni, semmit. Péntekre már éreztem, hogy nem lesz elég a diéta, mert így ennek infúzió meg kórház lesz a vége, de végül Barni szerzett erősebb gyógyszert, és szombatra már jobban voltam. Délre úgy éreztem, akár enni is tudnék valamit, így Barni elvitt ebédelni a Khanba és ettem egy adag batyut meg egy limonádét, ami így X nap háztartási keksz után mennyei volt. Mondjuk erőm továbbra is nulla volt, de mára az is visszatért, este próbáltunk is, ami nagyon jól sikerült. 

Most értem haza, a fiúk már mindketten alszanak, és bennem az pörög egyre, hogy hihetetlen, tényleg nem hiszem el, hogy újra jól vagyok. És tudom, hogy van, akit a halálba idegesítek a so called mérgező pozitivitásommal, de nekem most is az maradt meg a hétből, hogy hálás vagyok, hogy van családom, szüleim, akik ideköltöznek, ha nem vagyok jól, ellátják és szórakoztatják a gyerekem, és nyugodtan kidőlhetek napokra is. És hálás vagyok az egészségünkért. Most egy kicsit megérintett, hogy milyen lehet visszavonhatatlanul betegnek lenni, pokoli közérzettel, hányingerrel élni, meg a gondolattal, hogy nem lesz jobb, vagy épp a családtagod szenvedni látni. Kicsit más perspektívába került a világom az elmúlt napok után. 

saturday

Jó nehéz napunk volt, ezt a részét nincs is kedvem elmesélni, legyen elég, hogy egy három (és fél) éves hangulatingadozásait ép ésszel lekövetni, na az nem könnyű. Vércuki, de közben annyi baromságot csinál, mindent ki akar próbálni, aztán mindent kiborít, összetör, eltép stb, de közben nagy, nyálas, cuppanós puszikat ad és megölel minket és ezerszer elmondja, hogy nagyon szeret, aztán megint semmi nem jó és sír és nyávog. Az ember egyszerre csordul túl szeretettel és akar befeküdni egy ideggondozóba teljesen leszedálva egy teljes hónapra. Ma mindketten itthon voltunk, így legalább tudtuk egymást támogatni lelkileg. Én keltem Danival fél 7-kor, Barnit hagytuk ejtőzni még kicsit, reggeliztünk, sütöttünk sütit, aztán 10-kor meg én léptem le és Barnit hagytam itthon küzdeni. 

Amióta voltam a kopogtató-készítő workshopon, nagyon izgatja a fantáziám a dolog, de nem jutok hozzá alapanyagokhoz, vagy csak nagyon drágán. De kiszúrtam a helyi csoportban, hogy jön a faluba egy workshop, amin nem muszáj csilliárdokért részt venni ahhoz, hogy alapanyagokhoz juss hozzá. Én már nyitásra ott voltam és gyönyörű dolgokat vásároltam, rengeteget. A helyi virágostól és a hobbi boltból is vettem már mindenféle különlegességet, így végre, életemben először készítettem magunknak saját adventi koszorút. Kicsit kísérleti lett a dolog, meg hát kisautót eszembe nem jutna tenni rá, ha nem lenne egy autóőrült gyerekem, de az élet, bárhogy is nézzük, nem habos torta. Nekem azért tetszik. 

Azóta csináltam még egy tök egyszerű kopogtatót a bejárati ajtóra, meg egy adventi koszorút Barni anyukájának, az még nincsen teljesen készen. És még maradt egy csomó alapanyagom, koszorúk, gyertyák, virágok, minden. A tanulság, hogy én ezt nagyon élvezem, viszont túl drága minden ahhoz, hogy csak hobbiból csináljam, és aztán (mondjuk) elajándékozzam, ha már csinálok koszorúkat meg kellene próbálnom eladni néhányat. És  be kell jutnom egy nagybani virágpiacra. 

Ja, és Dani is csinált SK "adventi koszorút":

Délután aludtunk egyet együtt, jaj, az mennyei volt. Aztán itt volt este Andris, Barni legjobb barátja, kicsit bandáztunk, aztán ők elmentek egy drum&bass bulira, amire nekem is volt jegyem, de már a héten tudtam, hogy nincsen kedvem elmenni, hideg van, nyűgös vagyok, fáj a torkom (még kicsit), ráadásul este 11:30-kor van kapunyitás és reggel 4-kor van a fő előadó, akiért tulajdonképpen mennek. Öreg vagyok én már ehhez, hadd pörögjön csak most a kis barátaival, nekem van a hűtőben egy Sauska cuvée 13, meg mindjárt keresek valami jó kis skandináv nyomozós sorozatot. 

lights off

Barni szokta mondani, és ez a lakás tényleg olyan így télen, mintha egy síparadicsomban laknánk valahol Ausztriában. Itt bent meleg van, kényelem és otthonosság, ha pedig kinézek az ablakon, a szemben lévő dombon a havas, jeges fákat látom és a cuki, cukormázzal borított házikókat, az aranyló ablakokat meg a füstölő kéményeket. Nagyon szeretem. 

Tegnap Daniért ketten mentünk el, nyilván autóval, mert zuhogott az ónos eső. Ő utána a nagymamájához szeretett volna menni, Barni meg ráhagyta. Én nagyon nem akartam volna autóba ülni az időjárás miatt, meg mert a csapból is az folyt, hogy tényleg csak az üljön autóba, akinek muszáj, de ki vagyok én ebben a családban, hogy megmondjam, mit csinálunk délután, nem? Leszavaztak, így átgurultunk a 2. kerületbe Barni anyukájához, én közben beugrottam a Deichmannba olyan meleg, vízálló csizmát venni, ami ott maradhat az oviban az udvaron való gengszterkedéshez. A Nagyinál Dani elviselhetetlenül pörgött. Kapott Barni nagynénjétől egy pici, cuki hógömböt, 5 per múlva törte össze. Nem bírom, mikor ilyen, gondolom, nem nagyon aludt az oviban. 6 után értünk haza, már messziről kiszúrtam, hogy az az egész környék tök sötét, nem volt áram, és ez egész este így maradt. Az első reakcióm az volt, hogy baszdmeg, nem tudunk így csinálni semmit, de végül gyújtottunk mécseseket, vacsiztunk fasírtot kiflivel, gyurmáztunk a konyhaasztalnál a gyertyafényben, felmentünk, fogat mostunk, majd mindenki 5 perc alatt kidőlt, Dani már 8-kor, mi 9-kor. A legnyugisabb, leghangulatosabb csütörtök esténk volt evör. Megbeszéltük, hogy tarthatnánk ilyet heti egyszer, legalább spórolunk kicsit, meg valahogy összébb is hozott minket a sötét. 

Nemsokára megyek a kisfiúért, készültem némi adventi dekorral, egy Lindt adventi naptárral, sőt, egy nagy manót is vettem, meg előszedtem a piros ikeás kecskét. Délután sütit sütünk, meg átmegyünk felköszönteni a szülinapos szomszédasszonyunkat. 

one more for november - köszönjük, Dolly!

Még mindig fáj a torkom, nem vagyok túl nagy formában, amin az sem változtat sajnos, hogy egész délelőtt nagy pelyhekben hullott a hó, és elképzeltem, hogy Dani az oviban az új meleg, vízálló kesztyűjében vidáman dobálja a havat a kis pajtásaival (ezt ő hógolyózásnak hívja, de még sosem talált el senkit). Barni is hazajött ebédre, így együtt megyünk ma érte szánkkóval, és még az sem fog megakadályozni minket ebben, hogy egy ideje ónos eső esik. (AKA híres utolsó szavak.)

Ebédre borsófőzeléket csináltam tejtermék nélkül, valamint fasírtot anélkül, hogy prézlibe forgattam volna. Teljesen véletlenül jutott eszembe,  hogy amúgy minek rajta a prézli? Kipróbáltam nélküle, és tök jó lett úgy is, kb ikeás húsgolyó, csak finomabb, mert házi. Bocsánat, hogy mindig leírom, hogy mit főztem, emlékszem, Tamkó mesélte, hogy az anyukája az őrületbe kergeti azzal, hogy mindig megkérdezi, hogy mit evett, hát én magam vagyok Tamkó anyukája, imádok ilyesmiről beszélni. 

És mi a tanulsága annak, hogy ennyien csatlakoztunk a mindenki-blogoljon-novemberben trendhez? Hát egyrészt az, hogy van itt élet azért, és nagyon jó olvasni, hogy kivel mi újság. Másrészt az, hogy meg kell, hogy állapítsam, hogy velem nem nagyon történik semmi egetrengető, és már nem nagyon tudom úgy megfogalmazni a semmit, hogy jól hangozzon, pedig régen ez olyan jól ment nekem. Kicsit én is szeretek rébuszokban beszélni, és azért cenzúrázom is a történéseket, mindez meghintve azzal, hogy olyan borzasztóan nem izgalmas az életünk, hát... Ennyit tud ez a blog. Közben meg én a legjobban az ilyen típusú, kicsit tépelődős blogokat szeretem olvasni, szóval talán nem is baj. Sokat voltam egyedül a dolgaimmal és kicsit magányosnak éreztem magam az utóbbi időben, de a blogok kicsit oldottak ezen,  eszembe juttatták, hogy nem vagyok egyedül, hiszen a legtöbb bloggert ismerem is személyesen. Akiket meg nem, azokkal majd remélem, fogok találkozni egyszer. Szuper kis közösség ez. 

birsalmasajt és hagymalekvár

Azt beszéltem meg Danival, hogy tegnap volt az utolsó napja itthon, már csak nagyon ritkán egy picit kellett kifújni az orrát, szerdán mehet oviba, ahol már nagyon várják az óvó nénik és a gyerekek is. Én a kiégés minden tünetét produkáltam már, nyűgös voltam, kialvatlan, türelmetlen, szóval nagyon vártam, hogy újra legyen ovi, meg hát rengeteg dolgom is lenne.  Erre persze Dani felébresztett fél 4-kor és soha többé nem tudtam visszaaludni, valamint elkezdett fájni a torkom és a fülem is. Végül lemondtuk az esti próbát (nem akartam kinyírni a torkom 3 órányi énekléssel), Dani oviba jobbra el, én elintéztem, amit kellett, ebédeltem maradék spenótfőzeléket, beindítottam a mosogatógépet és most alszom egyet, mielőtt hazajön a fiúcska. A nagymamája megy ma érte, de ide jönnek hozzánk, addigra össze kell rántanom magam. 

Főztem egyébként hagymalekvárt, Barni rágja a fülemet egy ideje miatta, megnéztem a receptet és kiderült, hogy nagyon könnyű elkészíteni. Én a tökéletesen alap verziót csináltam meg, lilahagyma, pici vörösbor, barnacukor és balzsamecet, jópár szem vörösáfonya és ennyi. Akartam ajándékba is adni, de csak két pici üveg lett a kiló hagymából, majd még csinálok egy nagyobb adagot. Nagyon finom lett, alig várom, hogy este mindenféle finomság mellé megkóstoljuk, még birsalmasajtot is vettem hozzá, na meg ugye tete de moine. 

good things

Na de legyenek azért jó dolgok is: 

• Újra van tête de moine a lidlben!!!

• Danit nem bírtam rávenni délután, hogy aludjon (nem vittem oviba mert még folyik az orra), de aztán bealudt a kanapén mesenézés közben, hihi. 
• Esett éjjel a hó és szépen meg is maradt, úgyhogy Dani már reggel fél7-kor a hálónk teraszán autózott. 

• Aztán még délelőtt hatalmasat sétáltunk, fázott a keze (soha nem volt hajlandó kesztyűt venni), beugrottunk a pepcoba kesztyűért, és úgy tűnik, mostantól már hord kesztyűt. 

• Amúgy én annyira szeretem ezeket a nagyon zöldséges kajákat is, amit az elmúlt napokban nyomattam, és ilyenkor tudatosul ám bennem, hogy ha nem egy törpével meg egy férfiemberrel élnék, akkor valószínűleg az idő nagy részében így kajálnék. 

• Pár napja nagyon büdös jött a zuhanyzó lefolyójából, brutál csatornaszag. Felhívtam egy vízvezeték szerelőt, kb fél óra alatt megszereltük, én szereltem, ő meg telefonon mondta, mit csináljak és küldjek fotókat. Eltűnt a szag, a fickó pedig nem kért egy fillért sem, mondjuk jól elmentettem a számát. Ugyanez volt a múltkor a mosogatógép szerelővel is kb, kijött, megszerelte, nem kért érte semmit. Valamit nagyon jól csinálok. 

Kb. ennyi pozitívum jut most az eszembe. 

anxiety

Amúgy egy GOOD THINGS című posztot akartam írni, de most pont nem látom valami napsütésesnek a dolgokat, nem is tudom, honnan jött ez a good things. Mindenesetre leírom, ami nem olyan jó. 

Napok óta úgy érzem, mintha egy kő lenne a gyomromban. Én amúgy mindig is békében éltem a hasammal, ő sokmindent elnéz nekem (ehetek lekváros kenyeret uborkával is, meg sem kottyan neki), én meg igyekszem odafigyelni rá, ugye jópár éve megszabadultam a tejtől, először laktózmentesre cseréltem, majd elég gyorsan áttértem a magtejekre, azóta minimális tejterméket eszem, és a hasam boldogabb azóta. Volt egy kis kitérőm, a terhességem alatt nagyon kívántam a tejes, tejszínes dolgokat (a Magnumot például), és akkor nem is okozott gondot, a terhesség után még talán két évig nem, de most megint jobbnak éreztem elhagyni, boldogabbak vagyunk így mi ketten, a hasam és én. 

Na de most egy kő költözött bele. Első reakcióként böjtöltem kicsit és rengeteg vizet ittam, majd egy pár napig keveset és nagyon könnyű dolgokat ettem. És ugyanúgy ott van az érzés. És kb ma esett le, hogy olyan érzés van a gyomromban szinte folyamatosan, mintha vizsga előtt állnék. Vagyis nem az étkezésemmel van probléma, hanem olyan szinten szorongok, hogy fizikai tüneteket produkálok. Fogalmam sincs, miért, mert semmi olyan nagy dolog, nincs, ami miatt stresszelnem kellene. Sok mindennel egyedül éreztem magam mostanában, de a hétvége pont nagyon jó volt, sokat és jól beszélgettünk Barnival arról, hogy mi nehéz most nekem (a fő issue az, hogy ő rengeteget dolgozik, az ő gondjairól szoktunk napi szinten beszélni és a gyerekről, én kb láthatatlannak érzem magam, egy problémamegoldónak)  és fel is oldott bennem érzéseket. Plusz volt egy teljes napunk kettesben, ebédeltünk a városban, pihentünk, össze tudtunk bújni délután és a barátaim koncertjére is elmentünk este. De úgy tűnik, mégsem vagyok annyira jól. 

Első körben betoltam a szokott D-vitamin és magnézium adagomat, de valamit muszáj kezdenem magammal másképp is. Amúgy érzem is, hogy szinte egész nap pörög az agyam valamin, nem nagyon tudok kikapcsolni és nyugalmi állapotban is be tud villanni egy csomó olyan dolog, hogy baszdmeg, még ezzel is foglalkozni kellene, mert nincs rendben (semmi komoly amúgy). 

Emlékszem, hogy volt időszak, hogy komolyabban szorongtam, de az utóbbi pár évben ez egyáltalán nem volt jellemző rám, nem tudom, mi hozta elő. 

Pedig ma reggel tök váratlanul, mikor a zokniját adtam fel rá, azt mondta Dani: Anya, nagyon szép vagy. És annyira cuki! 

Én meg itt szorongok. 

almáspite

Dani az előbb kinézett az ablakon, és közölte, hogy kezd este lenni! Tényleg nagyon nyomasztó az idő és a sötét, bár most pont mintha kicsit kezdene sütni a nap. Szerda este belázasodott, így itthon maradtunk, pedig annyi programom és tennivalóm lett volna... Ráadásul mindkét óvónő beteg, a csoportot szétosztják, miközben a többi csoport is 1-1 óvónővel fut, olyan sokan betegek. Jobb is, hogy itthon maradunk. 

Tegnap főztem egy nagy adag töltött paprikát, szerencsére már előző nap bevásároltam hozzá, így azt nem kellett. Már ilyeneket találok ki, hogy kitakarítottuk Dani szobáját ketten teljesen, ez általában akadályokba ütközik, mert tele van legóépítményekkel, tűzoltóállomással meg minden apró mütyürrel, így kb porszívózni is lehetetlen. De most mindent felszedtünk, elpakoltunk, szortíroztunk, átrendeztünk, ebben legalább motivált és részt vett. Még az ablakokat és a nagy tükrös gardrób-ajtókat is lepucoltamtuk, meg az ágyneműjét is áthúztuk. Most egyedül nyomul fenn, kíváncsi vagyok, meddig tart a rend. A hálónkat is kisuvickoltam, ágyneműt húztam, jó volt este így lefeküdni. Ma nem mehet Vácra a nagyiékhoz, ami miatt nagyon el van keseredve - nem lázas, csak akkor este volt, de az orra még mindig tele sűrű cuccal. 

Nyűgös vagyok. Barni nemsokára itthon lesz, remélem, tud majd picit danizni is. Asszem sütök egy almás sütit (vettem az ikeában kisebb, 24cm átmérőjű piteformát, a régi (32cm) túl nagy volt), attól majd remélem, kicsit jobb kedvem lesz. 

a hajam, a barátaim és az étvágyam

Tegnap délre fodrászhoz mentem, Gergőhöz, akihez már ezer éve, és nagyon szeretem. Van már egy másik lány is ebben a szalonban, akihez el tudok menni, és benne is maximálisan megbízom (ő vágta a frufru-szerűségemet), plusz vele is erősen szimpatizálunk egymással. Gergő szerintem huszonpár éves volt, mikor járni kezdtem hozzá, és egyből megfogott, hogy milyen nyugodt és kedves, imádom a kisugárzását. Azóta már nem huszonéves, nemrég vettek a barátnőjével egy lakást és már arról szokott kérdezgetni, hogy Barni hogyan tud részt venni a mi életünkben, miközben rengeteget dolgozik (ez rá is igaz), mert hogy babát terveznek. Szerintem mi már a világon mindenről beszélgettünk, és szerencsére nagyon hasonló a világlátásunk, szerintem még nem fordult elő, hogy udvariasan hümmögtem, mikor valamiről kifejtette a véleményét (mint annyiszor ilyen kényszer-beszélgetéseknél), mert egyet szoktunk érteni. De a lényeg persze az, hogy mindig megbeszéljük előre, hogy mit szeretnék, elfogadja, és soha még egy fél centivel sem vágott többet/máshogy, mint ahogy szerettem volna. 

Már több barátnőmnek ajánlottam őt, és van is, aki már szintén jó ideje hozzá jár, például Andi barátnőm, akit még az indonéz tanfolyamról ismerek az egyetemről (ELTE), de azóta is barátok vagyunk. Gondoltam is rá, hogy bejelentkezem nála, mert a belvárosban lakik, hogy felugrom hozzá, de aztán úgy volt, hogy Barnival is találkozom, neki meg bizonytalan volt, hogy ér rá, szóval végül nem kerestem. 

Erre belépek a szalonba, és ott áll Andi. Kiderült, hogy Gergő vágta a haját, és tök random megkérdezte, hogy Milonka is szokott még hozzád járni? Erre mondja Gergő, hogy ami azt illeti, azt hiszem, pont ő jön utánad. Így végül, ha már így alakult, Barnit mondtam le és együtt ebédeltünk Andival, sőt, még egy kávéra is felugrottam hozzá. Engem annyira érdekel, hogy mi van a barátaimmal, de így részleteiben, onnan, hogy mit esznek és hova járnak, odáig, hogy milyen problémáik vannak és milyen a lelki világuk, tényleg, mindent tudni szeretnék (bárcsak írnának blogot!), de a legtöbb barátomból úgy kell kihúzni mindent harapófogóval (yes, I'm looking at you). Szerencsére Andi nem ilyen, ha hónapokig nem beszélünk, akkor is mindenféle ice breaker nélkül vesszük fel a fonalat és jól át tudunk beszélni mindent a legapróbb dolgokig. Nagyon jó volt most is. 

És amiről még mindenképp írni akartam: egy japán street food étteremben voltunk a Kertész utcában (a Király utcához közel), és isteni volt, mindenképp próbáljátok ki, ha szeretitek az ilyesmit. Komachi bisztró a neve és annyira jó, hogy sok japán jár oda. Ramenek és rizs ételek vannak, valamint lehet kicsi menüt kérni, amiben van egy kicsi ramen, egy sali és egy kisebb adag rizses főétel (értsd: nem egy hatalmas ramen vagy egy főétel) - én ropogós, bundás csirkével kértem és bundás rákkal - mindez 3500-ért, én nem is bírtam mindent megenni. Azóta is gondolok rá, annyira finom volt, és mindenkit el fogok oda vinni. 

I don't know what I'm doing

Azt végül nem is meséltem el nektek, hogy mennyire féltem attól, hogy újra tanítani kezdjek. 5 hónapos terhesen mentem szülési szabadságra a covid miatt, így majdnem 4 évet hagytam ki és rettentően messzinek éreztem magam az egésztől. Az angol nyelv része az életemnek, hiszen sokat olvasok angolul is, meg nézek filmeket, sorozatokat, (már ha nézek bármit), de például beszélnem nagyon ritkán kell. Meg hát úgy egyáltalán: úgy éreztem, hogy fogalmam sincs semmiről. 

De aztán nagyon jó érzés volt, hogy milyen sokan jelentkeztek, mikor meghirdettem magam, és bár sokan eltűntek a jelentkezőkből, már voltak óráim, és mind nagyon jó volt, igazi flow élmény. A tanításban nagyon sok tapasztalatom van, a végtelenségig kedves, türelmes és rugalmas vagyok, és ez így nekem nagyon jól működik. Az első diákom egy anyuka volt, akinek 3 gyereke van és 10 éve van otthon - vicces volt, hogy mennyire izgul, de aztán elmondtam neki, hogy pontosan tudom, miben van, és nem kell aggódnia kicsit sem, minden vissza fog jönni és majd én szépen, nyugodtan végigvezetgetem a folyamaton. Már az első órán végig angolul beszélgettünk mindenféle témákról, amiket kicsi papírdarabokra írtam fel szép, színes betűkkel, és egyrészt már az egyetlen óra alatt rengeteg minden visszajött neki, másrészt az óra végére teljesen képben voltam, hogy mire van szüksége, miből és hogyan fogunk tanulni, és hogy ez tök jó lesz így.  

És hát a lényeg: végre dolgozom újra. Ezzel együtt kicsit türelmetlen lettem, hogy legyen már sok tanítványom és keressek sok pénzt, de ez kis idő lesz, gondolom. És közben azt is egyre valószínűbbnek érzem, hogy idővel suliba is vissza fogok menni. 

És akkor azt ne tudjátok meg, hogy attól mennyire tartok, hogy újra színpadra álljak, úristen. Majd mesélek arról is.

nagyon hétfő

Ma olyan napunk van, hogy 5:30-kor ébredtünk, és azóta, írd és mondd, semmi nem jó. Mármint nem nekem, hanem a három és fél évesnek. Pedig még bementem 10 körül az oviba is és ott voltam velük egy órát, mert az egyik óvónéninek születésnapja van (volt pénteken, de arra a napra ők szabadságot kapnak, így akkor nem dolgozott), ezt meg szokták ünnepelni a gyerekekkel és ebben a szülők is részt vesznek. Amióta hazajöttünk az oviból, már nem is tudom, hányszor vesztünk össze, pedig akkora levegőket veszek és emlékeztetem magam, hogy én 45 éves vagyok, ő meg csak 3, de nem segít. Ritka az ilyen nap nálunk, de ma ez minden energiámat leszívja, legszívesebben világgá mennék (gondolom, ő is). 

Amikor összeveszünk és kiabálok vagy/és türelmetlen vagyok vele, utána kerítek rá módot, hogy mikor mindenki megenyhült kicsit, összebújjunk és megbeszéljük, én bocsánatot szoktam kérni, ha úgy érzem, hogy nem jól oldottam meg a helyzetet (kiabáltam vele pl), és mindig emlékeztetem, hogy akkor is nagyon szeretem őt, amikor mérges vagyok rá. Benne ez nagyon meg szokott ragadni, és már többször volt, hogy erre rákérdezett ettől független helyzetben, páldául mikor épp elmondtuk, hogy mennyire szeretjük egymást (és akkor is szeretsz, mikor mérges vagy rám?). 

Tegnap este megint balhéztunk valami miatt, azt hiszem, az volt, hogy ordított, mert nem ő zárta el a csapot fogmosáskor, aztán végül visszamentünk, újra megnyitottuk a csapot, csak hogy ő zárhassa el és engedhesse le a vizet, tudtam, hogy így előbb szabadulok, de közben mérgesen morogtam vele, hogy nem hiszem el stb, és akkor a konfliktus közepén rám nézett nagy komolyan, hogy most is szeretsz? Szerintem annyira jó, hogy kicsit ki tudott tekinteni a helyzetből, és nekem is segített, hogy felülemelkedjek a konfliktusunkon és végül mindketten tudjunk magunkon nevetni. 

Most a kádban ül és jókedvűen mossa az autóit (a jó meleg víz szerintem egy csoda), de már nagyon várom, hogy elaludjon és vége legyen a napnak.

sunday session 🖤

Tegnap délelőtt elmentünk Válra az ötfiókos szekrényért. A fiatal pár már várt minket, bementünk, körülnéztem, mondom, azta, ti aztán szeretitek az Ikeát! Tényleg, minden egyes bútordarab onnan volt. Lelkes beszélgetésbe kezdtünk, mondta a lány, hogy a konyhájuk is onnan van, imádják, csak a fa konyhapult nem vált be, mert minden meglátszik rajta, ha gondolom, megmutatja. Persze megnéztem, meg mutattam fotókat a mi konyhánkról, szerintem még órákon keresztül tudtunk volna lakberendezésről dumálni, a két srác közben kivitte az autóba a cuccot, és kicsit furán néztek ránk, hogy így hirtelenjében barinők lettünk - tényleg nagyon szimpatikusak voltunk egymásnak. 

Velem már hazafelé madarat lehetett volna fogatni, annyira örültem az új szekrénynek. Csak annyi időre ugrottunk haza, hogy felvigyük és a helyére tegyük, de nekem azonnal ki is kellett pakolnom a régiből és átköltözni az újba, mert délután vendégeket vártunk és azt szerettem volna, ha addigra minden rendben van. 

Ilyen volt (ezt a kicsi szekrényt még az előző lakók hagyták itt nekünk, bár már akkor tudtuk, hogy majd keresünk egy jobban odaillő darabot):

És ilyen lett: 

Jobban örültem volna egy pirosnak, vagy szürkének, de nem nagyon tudtunk válogatni, mondom, mindössze kettőt találtam használtan. Annyira jól működik a bejárat mellett, mindent elnyel, imádom.

A fenti olvasósarokhoz, ami Dani szobája és a mi szobánk közt van (innen nyílik a fenti fürdőszoba is) felvittük az egyik fotelt a nappaliból, ebbe tényleg ritkán ültünk bele. Még kell majd egy lábtartó meg egy állólámpa, de már így is mindenki leül egy kicsit, aki arra jár, annyira hívogató kis kuckó lett. 

Ma pedig pihentünk, szegény Barni teljesen lemerült a héten, nagyon sokat dolgozott, kicsit szeretett volna töltődni. Áthívtuk ebédelni az anyukáját, csináltam ikeás húsgolyókat, ebéd után kávéztunk, aztán ejtőztünk kicsit, de mivel Dani elzárkózott az alvástól, végül autóztunk egy kicsit, ami biztos alvást jelent. Én közben beugrottam megnézni a MOST bisztróban a pop up kirakodóvásárt és beszereztem a névnapi ajándékom, a fiúk megvártak az autóban. Itthon Danival sütöttünk túrós pogácsát, és úgy tervezzük, hogy mindenki jó korán ágyba kerül. 

még a füle is lisztes

home sweet home

Úgy tűnik, hogy az, hogy Dani pénteken elvonul Anyuékhoz Vácra, és csak szombaton (vasárnap?) tér vissza hozzánk, hagyomány lesz. Szerdán Barni anyukája ment érte az oviba és nála volt délután (ez Dani kívánsága volt), és mikor mentem érte, mondta az anyósom, hogy Dani kicsit szortyog. Csütörtök reggelre már jó taknyos volt, így írtam az ovinak és otthon maradtunk. Jó kis kuckózós, mesenézős napot tartottunk, nagyon jó volt nem sietni sehová, azt csinálni, amit kedvünk van, finomakat, ráérősen enni, délután nagyot aludni. Pénteken lett volna órám, de átraktam hétfőre, reggeli után pedig autóba ültünk és elmentünk Anyuékhoz. Amúgy is mentünk volna, megbeszéltük, hogy a péntek az ő napja, elhozom őt ebéd után és utána azt csinálunk, amihez kedve van, és hát leginkább Vácra van kedve menni mindig. Nekem ez nagyon jó így, mert van egy szabad esténk - már ha én nem próbálok, vagy Barni nem dolgozik - de ma hajnalig melóznak, így egyedül vagyok.

Ahogy hazaértem, első dolgom volt rendet tenni és elpakolni a legó kisautókat, aztán bekereteztem és felraktam egy Budapestet ábrázoló grafikát a falra. Barnival valahogy olyan nehezen jutunk az ilyesmiben dűlőre, ezért aztán halasztgatjuk - jobb, ha a kezembe veszem a dolgokat, haha. Már régóta le akarjuk cserélni a bejárati ajtó melletti kisszekrényt, amit még az előző tulajoktól örököltünk és nem szeretjük. A barátnőmnél láttam a múltkor egy Hemnes szekrényt, ami pont jó lenne oda, jó sok mindent elnyelne, sapikat, kulcsokat, mindent. De persze már nem gyártják - murphy. 

Még azt is megnéztem, hogy Ausztriában nem kapható-e, de nem. Két darabot találtam itthon használtan, ez egyik Sopronban van, a másik, egy fekete pedig nem olyan messze tőlünk, így arra lecsaptam, holnap elmegyünk érte. Egy jó darabig most leálltunk a lakás pimpelésével, de most megint beindulunk kicsit, jó lenne egy szép, kényelmes fotel fentre, a könyvespolcokhoz, meg egy állólámpa, hogy olvasósarok legyen itt: 

A Jyskben van egy hintaszék (fotel) féláron, jól is néz ki és kényelmes, de sajnos eléggé műanyag a huzata. 

Meg kell még Daninak nagyfiús ágy (most a régi matracunkon alszik), a mi hálónkba egy gardróbszekrény meg két éjjeli szekrény. Valaki levezényelhetné a gardrób megtervezését, megvásárlását és összerakását, mert szerintem az a földi pokol maga.

Mások élete

November van. Nem süt már a nap, én már fixen nagykabátot hordok (fázzon, akinek hat anyja van - így mondják felénk), Danit is eszkimónak öltöztetem, ha sétálni megyünk. Már többször előfordult, hogy bőrdzsekis ismerőseim didergés közben irigykedve állapították meg, hogy milyen jó meleg lehet a kabátom, és tényleg az. 

A napjaink hullámzóak, van, hogy idillinek érzem érzem az életünket, és vannak igazán fos napjaink is - mint mindenkinek, gondolom. Hétfőn tormacsillussal találkoztam, reggeliztünk a pesti oldali Franziskában - a budait, az elsőt jobban szeretem, nyugisabb, szellősebb, nincs ilyen tömeg, a belvárosi elhelyezkedés miatt itt sok a turista. Úgy örülök mindig, ha valaki jelentkezik, hogy találkozzunk, rólam valahogy mindig azt hiszik, hogy annyira elfoglalt vagyok, hogy sosem érek rá, pedig hát tökre meg tudom oldani, és rugalmas is vagyok. Keresek partnert múzeumba és színházba menéshez is, de valószínűleg kezdeményezőbbnek kell lennem nekem is. 

Amit még észrevettem mostanában, hogy nagyon megnyílnak nekem az emberek. A mi ovis csoportunk szerintem nem átlagos, összetartóak, segítőkészek és kedvesek egymással az anyukák, az egyik óvónéni pedig megölelt valamelyik reggel (még mindig nehezek a reggeleink, volt egy mélypontom a héten és nagyon szeretnének segíteni). Több anyuka van, akinek már több gyereke is járt ebbe a csoportba, szóval jól ismerik egymást, és nagyon jó érzés, hogy minket is befogadnak. Az egyik anyukával viszont már másodszor találom magam egy több, mint egy órás beszélgetésben kb a sarkon állva, amit a végén úgy fejez be, hogy köszönöm, hogy meghallgattál - mondtam is neki most, hogy legközelebb egy kávé mellett folytassuk. Nagyon bírom őt és van is kedvem barátkozni. Nem ez volt az egyetlen eset, pár hete egy másik lányt hoztam be autóval a városba, aztán villamosoztunk is együtt, és az is olyan volt, hogy szerintem nem jellemző, hogy 45 perc alatt, úgy indítva, hogy kb egymás keresztnevét tudjuk, ilyen mélységű témák kerüljenek szóba. Egy harmadik ovis-csoporttárs lány pedig angolra fog járni hozzám, még nem volt óránk, de már egészen mély családi drámákba avatott be. 

Szóval érdekes, és egyben megtisztelő, hogy kb idegenek ilyen gyorsan a bizalmukba fogadnak. Eszembe jutott, hogy esetleg azért, mert Dani még mindig sírdogálni szokott reggel, és a mi sebezhetőségünk, nehéz pillanataink a többi anyukából is azt váltja ki, hogy a saját nehézségeikről meséljenek nekem - vagy egyszerűen csak szimpatikus vagyok, nem tudom. 

A tanulság viszont, hogy kívülről csilivili, irigylésre méltó, gondtalannak tűnő életek - nos, azok sosem azok. Nehéz, épp zajló válás, párkapcsolati gondok, örökbefogadott gyerekek, a patchwork családok nehézségei, és még sorolhatnám. Én mondjuk mindig azt gondolom, hogy az élet így szép, a gondok éppúgy hozzá tartoznak, mint a boldog pillanatok, meg hát kinek smooth sailing az élete? Tapasztalataim szerint senkinek. 

Fú, viszont az Instagram fel szokott dobni nekem olyan oldalakat, amik arról szólnak, hogy valakinek hirtelen meghal a férje, vagy hosszú betegség után a kicsi gyereke, és hogy milyen a gyász, az élet utána, ezer emészthetetlenül nehéz történet - nem bírok még az instán is ilyeneket olvasni. 

beatrice cerocchi

home alone

Tegnap egész nap egyedül voltam itthon, pakolásztam, takarítottam, kicsit átrendeztem a hálót, filmeket néztem, zenét hallgattam. Csak egy két órás szünettel szakítottam meg az egész napos Milonka-időt, illetve végül az is csúcskategóriás Milonka-idő lett: elautóztam a Pasaréti térhez, együtt ebédeltem Terivel a Pasarét bisztróban, ahol az esküvőnk is volt, és jól megbeszéltünk mindent. Közben ugye liba-napok is vannak, ami engem tökéletesen hidegen hagy (meg mindenféle étterem-napok meg ilyen akciók is, én ezek mellett az árak mellett már csak a házi kosztban hiszek), de most mégis úgy alakult, hogy mindketten libás finomságot ettünk. 

Délután felhívtam Anyuékat, hogy nem kell, hogy elhozza Danit Apu a Nyugatiba (mert náluk van péntek délután óta, livin' his best life), mert olyan randa idő van, hogy majd én elautózom érte, de a Pötyike teljes tiltakozásba kezdett a telefonban, hogy még ne menjek érte. Úgyhogy lett egy szabad esténk is, bár Barni jó későn ért haza, de azért így is nagyon jó volt. De már  nagyon hiányzik a babánk, úgyhogy mindjárt autóba ülünk és visszaszerezzük őt. 

Ebédelni Barni Anyukájához megyünk, délután Barni meccsre megy, én meg este próbálni. Nagyon kellene még egy napnyi hétvége.

fuck you, wolt futár

Pilláékhoz menet Dani aludt az autóban. A Pasaréti téren a zebra után kanyarodik az út fölfelé, az egyik parkoló autó már félig kitolatott, ezért hirtelen meg kellett állnom, és beleszállt az autóm seggébe/oldalába egy kismotoros Wolt futár, az ütközés hangjából ítélve elég nagy lendülettel. A dörrenés után meglepődve konstatáltam, hogy milyen nyugodt vagyok, hallottam, hogy káromkodik, lehúztam az ablakot, mellém gurult, bocsánatot kértem (!!!), kérdeztem, hogy jól van-e, és mivel torlódtak mögöttünk az autók, mondtam, hogy bekanyarodom a következő kis utcába, jöjjön utánam ő is. Leparkoltam, csodálkozva láttam, hogy nem jön. Nagyon megijedtem, hogy basszus, ennyire megsérült, hogy nem tud jönni? Még gondoltam is, hogy remélem, jól van, és majd megölelem. Én, naív.

Bezártam Danit az autóba, visszasétáltam oda, ahol történt, és meglepődve láttam, hogy senki nincs ott. Egy percig álldogáltam ott leforrázva, és akkor jöttem rá, hogy szépen összetörte az autómat, és még cserben is hagyott. És még én kértem bocsánatot. 

Na mindegy, láttam az arcát, lefényképeztem a sérülést, leírtam, hogy mi történt és elküldtem a Woltnak, már válaszoltak is kedvesen, hogy túl kevés info ez ahhoz, hogy megtalálják, de továbbítják az illetésekeknek, és remélik, hogy mi nem sérültünk meg. Szóval nem nagyon reménykedem. 

Amúgy nem tudom, nyilván nem sérültünk meg, illetve szegény kisautóm de, de ez egy annyira szuper járgány, soha, semmi baja nem volt azon kívül, hogy sérült itt-ott, és hát nem ez a dolga, hogy elvigyen biztonságban minket mindenhova, és ha valami történik, mint most is, megvédjen minket? Ha egy vadiúj Teslám lenne, gondolom, idegesebb lennék, de nem az van (sajnos). 

Dani az egészből semmit nem érzékelt, teljesen kivolt, hogy lemaradt a balesetről (imádja az ilyesmit), szerinte rendőrt, tűzoltót és mentőt is kellett volna hívni, de főleg rendőrt, jó sokat. 

Na mindegy, elengedtem. Este nagyon sokáig tartott az út hazafelé, a gps kikerültette velünk a Hungáriát és a városon keresztül vitt. Végülis igaza van sokkal hangulatosabb a pozsonyi úton meg a Vígszínház mellett ülni a Dugóban, mint az Árpád hídnál. Fú, de nem irigylem azokat, akiknek naponta kell a csúcsforgalomban autóba ülni. 

Úgy volt, hogy Barni nem tud ma hazajönni, annyira későn végeznek és olyan korán kezd ma, de végül hazajött úgy, hogy még Dani is ébren volt, együtt vacsiztunk és együtt is aludtunk. Tojok a Wolt futárokra., péntek van, Danit elhozom az oviból ebéd után, meglátogatjuk Barnit Szentendrén, aztán meg átkompozunk Vácra, Anyuékhoz. 

babaaa

Tegnap délután, ovi után Pillát látogattuk meg, aki már ugyan nem ír blogot, de virágzik nagyon, egy két hónapos kisfiút babusgat otthon. Nem találkoztunk velük, mióta megszületett a kicsi, úgyhogy Danival tegnap végre felkerekedtünk, hogy megismerkedjünk a pici Benivel. Jó volt látni őket, meg a boldogságukat. Ott volt épp Pilla Anyukája is, aki teljesen ki van teljesedve a nagymamaságban, tényleg látni rajtuk, hogy most nagyon kerek náluk a világ. ❤️

friendship and ikea

Nagyon jó napom volt tegnap, és hiányozni fog ez a nagy szabadság, ha majd minden nap dolgoznom kell. Egy barátnőmet látogattam meg, akiről talán már meséltem nektek, hogy együtt jártunk oviba, áltiba, középiskolára, egyetemre, és az első munkahelyünk is ugyanaz volt (Dover nyelviskola). Ő egy biztos pont az életemben, és bár nem találkozunk gyakran, én azért tudom, hogy mi mindig ott leszünk egymásnak. 

Múltkor meséltem neki, hogy álmodtam a lakásukról, amiben 2019 óta laknak és még sosem jártam ott, és álmomban a teraszt a Balaton vize nyalogatta, csodálatos helyen volt! Úgyhogy most megnéztem a balatonparti sashegyi pecót, és annyira jó volt picit belelátni az életükbe. Nagyon sokat beszélgettünk mindenről, aztán elmentünk az Ikeába, ahova meglepően gyakran megyünk együtt, sőt, olyan is volt, hogy véletlenül futottunk ott össze, és meg is váltottuk a világot azonnal a gyerekjáték-részlegen. 

Ő visszavitt valamit (tudtátok, hogy a régi ikeás bútorokat is vissza lehet vinni a SECOND LIFE program keretein belül? Befényképezed az ezer éves szekrénykédet, elküldöd a fotókat nekik, ők mondanak egy összeget, hogy ennyit tudnak érte adni, tök korrektet egyébként, elviszed, és ajándékkártyán megkapod a pénzt, tehát náluk kell elkölteni). Én pedig vettem karácsonyi futót, bögrét (amilyet már tavaly is szerettem volna), kicsi piteformát, mert a régi túl nagy és túl lapos volt, meg egy csomó húsgolyót, hogy legyen a mélyhűtőben, ha komfort kaja kell. Az Ikeában már, gondolhatjátok, apró fenyőfák és karácsonyi hangulatú bizbaszok vannak amerre a szem ellát, úgyhogy én a Jingle Bellst dudorászva jöttem ki, itthon már gyömbér illatú gyertya ég a Mikulás virág mellett, és elő is bányászom a nagy, piros, ikeás karácsonyi kecskét mindjárt. 

na tessék

Naa, hát be is buktam a kihívást. Pedig tegnap történt két nagy dolog is: 

• meghirdettem magam angoltanárként, és jó sokan jelentkeztek. Nagyon izgi, és várom is, a héten már jönnek hozzám ketten, valamint többen is jelezték, hogy ők online szeretnének tanulni, sejtettem, hogy így lesz. Egyelőre úgy érzem, hogy mindent elfelejtettem, és azt sem tudom, mit csinálok, de hát ez nyilván hülyeség. Kell majd, gondolom, egy kis idő, míg feltöltöm magam tanulókkal, a legtöbben úgy szoktak megtalálni, hogy valaki ajánl nekik, nem a hirdetéseimen keresztül. 
• Kora délután, mielőtt elmentem a fiúcskáért, voltam futni. Már ott tartok,hogy két edzésnap közt is kívánja a mozgást a szervezetem, Csak 3 kilométert kocogtam, mert csak fél órám volt rá, de meglepően jól bírtam, érzem azért magamon az edzőtermi futógépet meg a lépcsőzést, meg hogy megerősödtem. Jól esett, megyek máskor is. 

kirándulások, saláták

Be kell vallanom,  hogy már eléggé vártam a hétfőt és az ovi újraindulását. 2 hónap alatt jól elszoktam tőle, hogy full napokat kettesben hozzunk le Danival, mert persze a szünet nagy része, csak nekünk volt láblógatás, Barni szerdától már dolgozott. Azokat a napokat, amikor hármasban voltunk, jól kihasználtuk, sokat csavarogtunk, és elkezdtünk komolyabban kirándulni is, nem csak bicózni meg sétálni. 

Még a nyílt napkor mesélték az óvónők, hogy ők sokat nyomulnak a gyerekekkel, itt a faluban vannak nagyon szép helyek, amik egy hosszabb sétával megközelíthetőek. De volt olyan, hogy elsétáltak a kastélyba és vissza, és az egyik kisfiú teljesen kivolt és soha többet nem akart oviba menni, annyira traumatizálta a kirándulás, mert hogy ő a szüleivel sosem sétál, főleg autóval járnak helyekre, vagy ha gyalogolnak, akkor a kisfiú a futóbicaján suhan. Annyira örültem, hogy figyelmeztettek, mert bár mi sokat sétálunk, Dani szinte mindig bicóval jön. Azóta viszont mi is edzünk, és iszonyúan jól bírja a gyaloglást. Eddig a csúcs az volt, hogy múlt vasárnap felmásztunk a Nagy-Szénásra, ami kb 2.5 kilométernyi gyaloglás, de végig fölfelé. Mondta is az elején egy jó meredek részen Dani, hogy olyan nehéz sétálnom, de nagyon jól elvontuk a figyelmét, neki kellett figyelni a jelzést mindig, megmentettük a felborult bogarakat, meg mi időnként rossz irányba fordultunk, és akkor jött ő, a rendőrautó, és a megfelelő irányba terelt minket (Figyelem, figyelem!). Gyönyörű idő volt, nagyon élveztük és rengeteget nevettünk, fent pedig csodálatos a kilátás Nagykovácsi felé és Solymár irányába is. 

Olyan szép délelőtt volt, ebédre otthon voltunk és nagyot aludtunk délután. 

Most meg végre tudtam megint edzeni úgy is, hogy Barni dolgozik, meg egy kicsit helyrerakni itthon a dolgokat. Teljesen odavagyok a sali-ebédeimért, kaptam finom ragulevest Barni anyukájától, és aztán toltam be a salit, mert már rájöttem, hogy edzés napon csak a leves, vagy csak egy saláta nem elég. Apropó, sali, emlékszem még, hogy (25 éve?) egy House részben House és Cuddy ebédelnek, Cuddy salit evett egy szál villával, szépen lassan lapátolta a zöld leveleket, és nekem ez olyan guszta volt, hogy azóta vagyok saláta-rajongó. Nem csak magukat a zöldséghalmokat, hanem hogy nem lehet gyorsan megenni, idő kell hozzá, meg kell adni a módját.