Vienna

Voltunk 3 napot Bécsben. Barnira időnként rájön, hogy nem utazunk el XY helyre? És akkor foglalok szállást és 2 nap múlva indulunk. Én egyébként idén nyárig azt gondoltam, hogy kettőnk közül én vagyok a menő manó, a nagy utazó, de már rájöttem, hogy inkább ő sokkal inkább az. 

Na de a lényeg, hogy már annyiszor jártunk Bécsben, hogy jól tudom, melyik környéket szeretjük nagyon (a telegraffitizett Duna-partot a bárokkal) és mihez jó közel lenni (a belvároshoz), így kerestem egy majdnem duna-parti, a belvárostól 20 perc sétára lévő airbnb-t, ami nem volt nagy szám, mégis annyi kis szuper dolog volt benne (hibátlan konyha és fürdőszoba, welcome-aji és üzenet, fotó a tulaj srácról és a családjáról, Barni kedvenc filmjének a plakátja a falon (La Haine), hatalmas, szuperkényelmes ágy, kellemes meleg, Dani ágyán az óriási ikeás polip, amire ezer éve vágyik), hogy tökéletesen otthon éreztük magunkat mindhárman, nagyon szerettünk kicsit ott lakni. 

Daninak elvittük a bicóját, mi meg béreltünk helyi bubikat, amik iszonyúan olcsóak, így végül biciklivel tekeregtünk mindenfelé. Dani pont úgy bírja mint mi, nagyon vagány volt így jönni-menni vele. Napi egyszer ültünk be ide-oda és ettünk valamit meg iszogattunk, egyik nap meg otthon főztem spagettit. Semmi kötött progink nem volt, csináltuk, ami adódott, vagy amihez épp kedvünk volt, de igazából semmi komolyat. Bárhol megálltunk, Dani brümmögtette a kisautóit, mi meg csak léteztünk, szívtuk magunkba a napsütést és örültünk, hogy együtt vagyunk ezeken a szép helyeken. Én megint kicsit elkeseredve jöttem haza, mert mondhatnám, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, de olyan látványosan szépen élnek és rendben van minden, az épületek gyönyörű állapotban vannak, tisztaság van  és látszik az embereken az elégedettség. És én szomorú vagyok, mert itthon is lehetne ez, de kurvára nem ez van. Jó volt kint lenni. Persze most itthon is jó, de az igazat megvallva semmi kedvem nem volt hazajönni. 

Kedden jöttünk vissza, délután Daninak időpontja volt az ortopédiára (továbbra is hordania kell a gyógyszandiját). Szerdán és csütörtökön kellett csak oviba mennie, mert pénteken meg bőrgyógyászhoz vittem Vácra a hátán lévő anyajegy miatt (rendben van, nem kell vele csinálni semmit). Mivel szerdán ebéd után úszni vittem, ezért csak csütörtökön aludt ott, de ordas hiszti volt belőle reggel, hogy azt miért kell. Kissé el van kényeztetve ez a gyerek. 

"én csak rendes ember szeretnék lenni... nem kukás, rendőr vagy tűzoltó, csak rendes ember. olyan, mint ti!" :D

ez a Körvonal gyerek-változata, nagyon bejött nekünk, akkor nyomatjuk, ha beülünk valahova Danival.

music is the soundtrack of my life

Azok kedvéért, akik kérdezik: nem azért nem írom ide a blogra a zenekar nevét, mert titok, hanem mert azt nem szeretném, hogy azok, akik onnan ismernek elsődlegesen, ide találjanak, a személyes blogomra. Ellenben ha valaki privátban ír (oldalt az email-em), ott szívesen megírom, hogy talál el a zenéimhez. 

Van olyan sztorim, hogy egy pasi egyszer régen, mivel az elsőre nem válaszoltam, 17 (!) levelet írt nekem egy délután alatt, amit kissé ijesztőnek találtam, és amikor ezt felróttam neki, akkor nem az, hogy meghátrált, hanem a következő koncertünk után ott várt személyesen, és felkérdezett, hogy hát mi ezzel a baj, ő randizni szeretne. Utána bejelölt facebookon, linkedin-en, mindenhol, ahol megtalált, persze tiltottam mindenütt. Nemrég, sok év elteltével lett ugye insta is, azonnal megjelent. Szóval neeeem kell, hogy onnan idetaláljanak.

in and out of my comfort zone

Aznap éjjel, amikor apuval mentünk múzeumozni, úgy izgultam, mintha valami vizsga előtt lettem volna. Egészen későig olvastam (Dani az anyósomnál aludt, így nem kellett vele foglalatoskodni este), mert olyan izgatott voltam, hogy tudtam, úgysem tudok hamar elaludni. Éjjel pedig mindenféle baromságot álmodtam össze-vissza, sokat forgolódtam és túl korán ébredtem. Egyszerűen már az is izgalommal töltött el, hogy időre kell mennem a városba, aggódtam, vajon megtalálom-e aput (volt már, hogy otthon felejtette a telefonját, de úgy is egymásra találtunk), aztán meg hogy rendben lesznek-e az ajándék jegyek, amiket regisztrálnom kellett előtte... Mondtam is Barninak, hogy mennyire gáz, hogy én, a hatalmas élettapasztalattal rendelkező, sokat látott, vagány, talpraesett nő így kivan némi apukás múzeumozástól. 

Persze, ahogy meséltem, minden szuper volt végül, gördülékeny, probléma nélküli. De pontosan tudom, hogy miért volt bennem diszkomfort a program előtt: szeptember óta nagyon ingerszegény életet élek. Ez persze pozitív is, mert nagyon szeretem a nyugodt, kiegyensúlyozott, mindenféle izgalom nélküli kis falusi napjainkat, de közben meg nagyon kevés alkalmam van elhagyni a komfortzónámat. Most ez ilyen időszak, és gyanítom, hogy ahogy jön a hideg, a tél, még inkább begubózunk majd.

Aztán egy hét múlva színpadra álltam egy csomó ember előtt, csak hogy átessek a ló másik oldalára, az tök jó volt. Előtte is izgultam,de csak azért, mert a covid után egyszerűen nem jött rendbe a torkom, és bár nem fájt, de egészen komolyan rekedt voltam. Aztán végül jól időzítettem a próbákat, és nagyjából rendben voltam. Nagyon vártam, hogy a koncert után igyak egy aperol spritzet, mert már hetek óta vigyáztam magamra, és ehhez hozzátartozott, hogy nem ittam semmi alkoholosat, de sajnos a barátnőim kiitták a pultból az összes aperolt. De legalább ott voltak, az nagyon-nagyon jó érzés volt. Áradt a szeretet.

Egy héttel később pedig itt a faluban léptünk fel egy 'szomszédok fesztiválján', a szomszéd utcában. Az egyik szervező csaj (akit imádok) mesélte, hogy gyerekkorában hatalmas közösségi élet volt itt, de manapság ez abszolút nincsen meg, és ezért szeretné visszahozni. A közös főzést-zenélést, a gyerekek bandázását, az utcán pletyizést. Genfben is volt ilyen anno, ott elég nagyszabású azon a környéken, ahol laktunk. Délelőtt bolhapiac volt, mindenki kirakta a kis cuccait, délután-este pedig  SK bárok képződtek, az arcok az utcán főzték a saját országuk specialitását (Genf nagyon multikulti), voltak koncertek, gyerek programok, minden. 

Most itt is hasonló volt, csak kicsiben: volt faültetés, növény csere-bere, főzés azokból a hozzávalókból, amiket a környékbeliek hoztak, lámpás-készítés, rajz, bábszínház, tűzrakás, a mi kis akusztikus koncertünk, este meg mini-utcabál. Közben mindenki kirakta, amivel készült: forralt bort és teát, pogit, sütit, szendvicseket, este a kicsik sütöttek marshmallow-t, vagyis pillecukrot keksszel és csokival. Dani talált új kis barátokat és kint bicózott este 9-ig velük, de én akkor már nagyon untam az ügyet és fáztam is, ő meg szerencsére elfáradt, hazajöttünk és elájultunk. A koncert tök jó volt, ez az akusztikus projektünk főpróbája volt, és úgy láttuk, hogy jól működik nagyon, reméljük, hogy lesz majd rá megkeresés. Eljött pár barátunk megnézni minket, az egyik óvó néni meg Dani egy ovis barijának a szülei is, a koncert után mindenkit felhívunk ide hozzánk. Én készültem egy komolyabb adag fűszeres, husis-gyökérzöldséges őszi raguval (amit nyilván kuktában készítettem el délelőtt, hogy ne kelljen vele sokat foglalkozni), sajttállal meg italokkal, de nagyon visszafogottan fogyasztott mindenki, így jutott a szomszéd néninek is, és még mi is két napig azt ettük. 

cheeeese

Voltunk ovis sütögetésen, mármint az ovisok nem szoktak ezen részt venni, csak az anyukák meg apukák, na meg az óvónők. Ezt gondolom ilyen csapatépítő-céllal szervezik, és működik is, bármennyire introvertáltak vagyunk mindketten, már annyi emberrel vagyunk egészen jóban, hogy jól szoktuk magunkat érezni. Ez ilyen batyus-szervezés, mindenki hoz valami finomságot, a pasik meg grilleznek husit meg zöldségeket, közben meg mindenki borozgat meg beszélget, mindez ott, az ovi udvarán. 

Tavaly kitaláltam, hogy csinálok sajttálat, vettem kb 4 fajta tömbsajtot az Aldiban, ott tök jók vannak egész jó áron, és meglepően sokat lehet laktózmentes kivitelben megvásárolni. Összevágom, szétrakom két tálcán kis csoportokban és kitöltöm a hézagokat gyümölccsel, zöldséggel, esetleg sonkával, kolbásszal. Tavaly nagyon nagy sikere volt, így idén is reprodukáltam. Én ezentúl mindig ilyet viszek vendégségbe, szuperegyszerű és mindenki szereti. 

your castle

Múlt héten 3 hete írtak az oviból, hogy az egyik óvónő kislánya megbetegedett, így a másik egyedül lesz a dadussal két napig. Idén megbeszéltük, hogy nem vesszük ki olyan sokat Danit, mint tavaly, de ha van rá lehetőség, és örülnek, ha nem terheljük a rendszert, akkor nem bánom, ha egy-egy hetet lerövidítünk. Csütörtökön Dani ott aludt Barni anyukájánál, én meg péntek reggelre berendeltem Aput, és Apa-lánya program gyanánt a Magyar Nemzeti Galériában töltöttük a délelőttöt. Az élet művészete című szecessziós plakátkiállításra kaptam két jegyet egy barátnőmtől, de közben kiderült, hogy az összes állandó kiállítást meg lehet nézni vele. Nyitásra mentünk, és így rajtunk kívül senki nem volt a termekben, szép nyugiban nézelődhetünk, sokat beszélgettünk. Igazi időutazás volt a festményeket nézegetni, nagyon szerettük. Apu nagyon jó társaság, mindig mindennek tud örülni, annyira értékelem ezt benne, és jó volt, hogy tudtunk együtt tölteni egy kis minőségi időt. Utána sétáltunk meg ittunk egy kávét, majd elmentünk Barni anyukájához, aki ebéddel várt minket. Utána kivittem őket a Nyugatiba és elvonatoztak Vácra, csak másnap mentünk Daniért. Én közben tudtam menni próbálni, néztünk egy kis sorit, kialudtuk magunkat. Mikor mentem érte, tetőtől talpig koszos volt, hulla fáradt és nagyon boldog. 

Pár éve a Múzeumok Éjszakáján játszottunk egyszer a Magyar Nemzeti Galériában, úgy volt felállítva a színpad, hogy mögötte a bakstage az egyik erkély volt, pogival, szendvicsekkel meg finom borokkal, és persze csodálatos kilátással a Dunára és Budapestre, életem legkomolyabb (saját) koncertélményem volt ott, a Munkácsy festmények közt játszani (a külföldi pedig egy csodás boldog-hangulatú Jamiroquai a Pecsában, szabadtéren). 

Amúgy csodálatos hely a vár, imádom, mindig az jut eszembe, mikor a covid alatt terhes voltam, és oda jártunk csavarogni a kihalt, teljesen üres utcákra és terekre, mennyire más volt a hangulata úgy. Most nyilván tele van turistákkal, óriási élet van, meseszépek az épületek és közben egyfolytában dolgoznak a daruk, amin én nyilvánvaló okokból az egeik felbaszom magam mindig, de közben meg értem, hogy a külföldiek tátott szájjal sétálgatnak a kordonok közt. Bárcsak tudnám úgy érezni, hogy ez értünk van, értetek, értem, Apuért. De hát nem. 

a kedvencem ❤️