Nehezen írok arról, ha döcögni kezd a kapcsolatom, biztosan ti is így vagytok ezzel. Hát még, ha az aktuális férfiember olvassa is a blogom. Nem, nem én mutattam neki, eszembe sem jutott ilyesmi, ő látta valamikor a laptopomon, megnézte, mi ez, és kiderült, hogy a blogom - no de mindegy, ha olvassa, hát olvassa, ez legyen az ő problémája. Ebből amúgy lett némi hajcihő, de most nem is ez a lényeg itt.
Hanem hogy amikor először találkoztam ezzel a fiúval, emlékszem, az volt az első gondolatom, hogy milyen cuki. És hogy szegény, nehéz az élete, ő az a típus, akit meg kell menteni. De hogy bennem akkora szeretet van, én biztosan boldoggá tudnám tenni.
Na most ehhez képest nem tudom, hogy miért csodálkozom, hogy egyszer csak benne találom magam egy olyan kapcsolatban, ahol minden szempontból, idő, energia, odafigyelés, érzelmek, támogatás, szóval tényleg, minden szempontból csak én adok, ő pedig, hogy is mondjam, elfogadja, amit én adok, örül neki, hálás érte, de kvázi ennyi. Ő nem rak bele. Az ő életét éljük, az ő dolgaival foglalkozunk, azokat próbáljuk megoldani. Nincs ideje rám, egy csomószor találom magam úgy, hogy együtt vagyunk, de nem értem, hogy minek, mert akkor sem tud rám koncentrálni. Sokszor magányos és szomorú vagyok mellette, és tudom, hogy nem ezt érdemlem, és másra lenne szükségem: szerelemre, odafigyelésre, összebújásra, időre, udvarlásra, érzelmi biztonságra. Egyiket sem kapom meg, és én mégis szívem, lelkem elé rakom, imádom őt is, a fiát is, meg a kutyájukat. Mi, nők, nagyon furcsán működünk.
De eljött egy pont, amikor nagyon megbántott, igazságtalan volt velem, és akkor megálltam, tudtam, innentől ez már megalázó. Megmondtam, hogy én már nem keresem, nem rakok ebbe több energiát, ha keres, ha hív, beszélünk, ha akar, találkozunk. Na és azóta alig kommunikáltunk, és egyáltalán nem is találkoztunk. Abban a pillanatban, hogy én abbahagytam az építkezést, összedőlt az egész.
A leggázabb pedig, hogy szakítanom is nekem kellett, és még arra is alig akart ráérni, amin már tényleg kiakadtam, de ma összepakoltam a cuccait, átvittem, összeszedtem a sajátomat, és eljöttem. Hát így.
Utána átmentem a bátyámékhoz, ahol mesélhettem, amennyit akartam, kaptam rengeteg ölelést és puszikat, és sírhattam, hogy csupa könny lett a bátyám pulcsija. Tudom, hogy mi nem illünk össze, valószínűleg nem is szeretett, és ez a fiú engem soha nem tudott volna boldoggá tenni - nem mintha megpróbálta volna. De annak mégis nagyon örülök, hogy megismerkedtünk, mert megtudtam, hogy nagyon szeretnék gyereket, mert ha ezt a kisfiút ilyen erősen tudtam szeretni, akkor az a szeretet, amit az ember a saját gyereke iránt érez, az valami elképesztő dolog lehet. És most már az sem kérdéses számomra, hogy nagyon jó anya leszek, és nem akarok erről lemaradni.
Ahogy beszélgettünk a tesómmal, ott ült a két unokaöcsém, az egyik 10, a másik 14 éves. És a bátyám egy ponton odafordult hozzájuk, és azt mondta: srácok, ha egyszer szakítani akartok majd egy lánnyal, akkor legyetek vele egyenesek, és mondjátok el, mi a baj, és mit szeretnétek. Lehet, hogy szomorú lesz, és sírni fog, de akkor is ez a helyes út.
Hazafelé hangosan énekeltem az autóban, pedig azt csak jókedvemben szoktam. Azt hiszem, megkönnyebbültem. Szerintem ma már aludni is fogok tudni, pedig az már jó pár napja nem megy.
ez tegnap volt, az unokahúgom fényképezte |