A tudomány oltárán

Általában, ha valami kellemetlen dolog (betegség, szomorúság, tanulás) kizökkent a vidám kis hétköznapjaimból és parkolópályára kényszerít egy időre, élénk videóként szokott lejátszódni a fejemben, hogy miket fogok csinálni, ha visszakapom az 'igazi' életemet. Most, hogy tudtam, hogy műteni fognak, már a kórház előtti néhány napban elkezdtem szorgosan programokat tervezgetni, recepteket gyűjtögetni, amiket majd megfőzök, kinéztem koncerteket és bulikat, lebeszéltem a lányokkal egy hamburgerezést, kigondoltam találkákat, elhatároztam, hogy futok, ameddig nem csinálhatom újra a súlyzós edzéseket.

Úgy sejtettem, hogy most csak a sebnek kell begyógyulnia, és napokon belül a régi leszek, hiszen ez alkalommal már nincsen eltörve a csont. Tegnap viszont pont annyira be voltak dagadva az ujjaim, mint mikor júniusban a frissen törött csuklómat rögzítették. És fájt is eléggé, úgyhogy megszeppentem, hogy talán ez mégsem lesz olyan könnyű és gyors menet, mint ahogy én ezt szeretném. De ma reggel átkötötték a kezem (a látvány a Frankenstein húzósabb jeleneteire emlékeztetett, nem bírom az ilyesmit), és hát nagyon kímélő üzemmódban mozgattam csak a kezem, de a doki elég erélyesen rám szólt, hogy ne kímélje a kezét, használja csak bátran. Ezek szerint még sincs akkora baj.

Viszont igen, fáj, tompán, de fáj folyamatosan. Amúgy tudom használni a kezem, az ujjaimat, de be van kötve, így mosogatni, zuhanyozni csak trükkösen tudok megint. A fájdalomtól nyűgös vagyok, nincs jó kedvem, nincs igazán hangulatom a következő napokban rám váró programokhoz sem, közben meg látom, hogy gyönyörű idő van, én meg... Meh. 

Dióhéjban: kicsit nihil van. 

Ezek voltak egyébként a csuklómban (kicsit el vagyok bizonytalanodva, hogy nem túl sok info-e ez, de én annyira érdekesnek találom, gondoltam, csak megosztom veletek is):