look at that view

Kicsit így érzem magam, mint mikor ez a kép készült. Álltam az Arab Intézet tetején Párizsban, lábaim előtt az egész gyönyörű, izgalmas város, és nem tudtam, merre nézzek, hogy minél több látnivalót be tudjak fogadni. Közben körülöttem a kis barik, akik társaim minden kalandban, és akikre mindig számíthatok. Ha utazom, sokszor érzem nagyon tisztán, mennyire pici vagyok, egy porszem csak a nagyvilágban, és ennek ellenére tisztán érzem, hogy számítok, fontos vagyok, mert sokan szeretnek, várnak haza. Számít, hogy mit teszek, hogyan csinálom, hiszen sokan figyelnek rám, sőt, azzal, ahogy élek, példát mutathatok, segíthetek. Fura, hogy néha, ha távol vagyok az otthonomtól, akkor tudatosul bennem a legjobban, hogy mindegy, hogy hol vagyok, mert a helyemen vagyok. Otthon vagyok. 

Kicsit reménykedtem benne az utóbbi időben, hogy jön majd valami isteni szikra, vagy esetleg  magától megoldódik a dilemma, hogy mi legyen, hol, hogyan költözzünk össze, és ha Budapesten, akkor mi lesz a munkámmal. A suli is okozott már jónéhány álmatlan éjszakát, és egyre kilátástalanabbnak érzem a rendszert, egyre többet vagyok kedvetlen miatta - tudjátok, meséltem már, de ha lehet, azóta még nagyobb a káosz. Szóval reménykedtem, hogy majd jön valaki, aki megmondja, mi legyen, mit csináljak. 

De arra nem számítottam, hogy tényleg ez lesz, kapok egy e-mailt valakitől, aki olvassa a blogomat, és azt gondolja, hogy sokkal jobb helyem lenne abban az alternatív, gyerekközpontú, hiperszuper iskolában, ahol ő dolgozik, ami minden szempontból ezerszer közelebb áll hozzám, mint a jelenlegi sulim, mert igazán az én közegem, és ahol - micsoda véletlen -  épp angoltanárt keresnek. És hogy egy nap múlva túlesem az interjún, ahol végig csorog a nyálam attól, ahogy a sulijukról mesélnek, és másnap jön is az üzenet, hogy enyém az állás, ha akarom. Kaptam egy hétvégét, hogy eldöntsem, mit szeretnék, és nem mondom, hogy könnyű volt meghozni a döntést, hiszen ott kell hagynom a régi sulim, a gyerekeket és a kollégáimat, de nem is volt nagyon nehéz, mert mindenki, aki körülöttem van, azt mondja, nem kérdés, micsoda lehetőség ez, csinálni kell. Valljuk be, nem gyakran fordul elő, hogy az uncsi, vidéki tanárnénit megkeresik egy ilyen menő iskolából, anélkül, hogy munkát keresne, vagy egy szalmaszálat is keresztbe tenne a dolog érdekében. És nem mondom, hogy nem izgulok, de leginkább óriási, színes-szagos kalandnak látom azt, ami rám vár. Tudom, hogy az lesz.

A legizgalmasabb az egészben pedig, hogy így egyértelmű lett, hogy be kell költöznöm Budapestre, és össze kell, hogy költözzünk - illetve hát nem muszáj, de minek laknánk külön, ha minden sokkal jobb, ha együtt vagyunk.

Szóval így érzem magam, mint a képen: csak állok, igyekszem befogadni a látványt, és alig hiszem el, hogy ilyen jó nekem. Pont, mint ott, a tetőn, most is tudom, hogy van körülöttem egy csomó ember, akik támogatnak abban, amit teszek. És azt is, hogy mindegy, hogy Budapesten lakom-e, vagy vidéken, mert mindenütt jó helyen, a helyemen vagyok, és mindig, mindenütt vannak, akik örülnek nekem és hazavárnak. És közben meseszép a kilátás.