we don't know each other. let's keep it like that.

 Továbbra is meglehetősen antiszoc vagyok a suliban, pedig már semmi stressz nincsen. Megtartom az óráimat, lyukasórában készülök vagy telefonálok esetleg kimegyek a suliból ebédet vadászni. Sokszor enni is odaülök az asztalomhoz és olvasok közben, erről mondjuk érzem, hogy gáz, a többiek általában csoportokban összeülnek enni a konyhában. Ha vége az óráimnak, akkor pedig azonnal indulok haza. Lehet, hogy kicsit most általános emberundorom van, mondjuk egy friss munkahelyen ez nem annyira praktikus. 

Tegnap elmentünk tüdőszűrésre egy kolléganőmmel (ő is új, vele mindig van kedvem barizni), nem volt beutalónk, úgyhogy elküldtek - volna, de aztán elkottyantotta a néni, hogy 40 év felett beutaló nélkül is megcsinálják. The perks of being over 40, gondolom, nem olyan sok van. 

A pasim, amikor rájött, hogy milyen ritkán beszélek a családommal, a a lelkemre kötötte, hogy legalább 2 naponta hívjam fel anyuékat. Arra is rá szokott kényszeríteni, hogy az ő családtagjait felhívjam, a kezembe adja a telefont, ha mondjuk szülinapjuk van, vagy valami recept kellene, és mivel nagyon cukik, plusz tudom, hogy örömet okozok, egyáltalán nem bánom. 

Ma az ő családja jön hozzánk vendégségbe, és hosszú dilemmázás után úgy döntöttem, hogy rakott krumplit sütök, mert azt elő tudtam készíteni, ma csak betolom a sütőbe, és így nem kell hulla fáradtan háziasszonykodnom, lesz időm zuhanyozni és rápihenni az estére. A desszert pedig gesztenyepüré lesz. 

Nem tudom, miért nem fotózom mostanában, a hétvégén behoztam Budapestre a fényképezőgépemet, hátha az majd kicsit inspirál. Nem, mintha hordanám magammal. Na majd ezután.

monday blues

Csodálatos angol időjárásra ébredtünk. Mit is mondhatnék, itt a szeptember vége, itt az ősz. Én ezt az időjárást, mikor csak egy kisdzsekinyi plusz réteg kell, még szeretem, volt is kedvem reggel suliba jönni (ez mondjuk azóta már elmúlt). Lehet sapit és/vagy sálat húzni, és ezek mind feldobják a szettem, ilyenkor több kedvem van sminkelni is. Egyébként egy ideje nincsen meg a kedvenc, matt Body Shop rúzsom (egész jó áron vannak csodálatos színek), gondoltam, elhagytam, ezért megvettem újra - persze azonnal megtaláltam a régit. Vennem kell(ene) őszi cipőt, ami nem tornacipő, de közben feleslegesnek érzem, minek hordana bárki (főleg én) nem tornacipőt, amikor az szoknyához és ruhához is tökéletesen illik?  Ma már újra van pasim, és színházba is megyünk, hoztam magunknak Vácról kaját ebédre (ősz=mindig ennék), szóval nincsen miért panaszkodnom.

A héten minden délutánra van programom, ráadásul van nálam 278 kijavítandó, 250 szavas esszé, szerdán vendégség is lesz nálunk, hétvégére pedig elutazunk - pedig legszívesebben  a takaró alatt fetrengnék a kanapén délutánonként.

Ilyeneket szeretnék őszre, csak megint borzasztóan el vannak vékonyodva a körmeim:

trouble is

Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy leírjam-e, elmeséljem-e, hogy etikus-e ennyire személyes dologról beszélni egy nyitott platformon, de szerintem nagyon fontos téma. Az egyik legjobb barátnőm idegösszeroppanást kapott, pszichiátrián van, nyugtatják, altatják. Egy ideje, majdnem egy éve megváltozott, méghozzá nagyon. Mi, a többi barátnőjével együtt éreztük, hogy valami baj van, nagy. De mivel nem fogadta el a sem a kritikát, sem a segítséget, valamint újra és újra borzasztóan furcsán viselkedett, minta nem is önmaga lenne, és némileg ellenünk fordult,  egy ponton nekem elegem lett, elengedtem a kezét. Eltávolodtunk egymástól. Aggódtam, de úgy éreztem, nem tudok, nem tudunk mit tenni. Vártunk. Nyáron úgy tűnt, kezd visszatalálni önmagához, és talán mi is egymáshoz, de aztán rengeteget dolgozott, a rohadék főnöke teljesen kikészítette, nem voltunk, nem voltam ott, mikor kellett volna, és végül ez lett. 

Az utolsó 1-2 napban halálfélelme volt, rettegett, tudta, hogy szétesik, és egyedül volt ezzel. Végül annyira kontrollt vesztett, hogy az a csoda, meg az iszonyatosan nagy szerencse, hogy nem történt nagyobb baj. Írt nekünk, és nem nyíltan, de így utólag visszaolvasva kért segítséget, és egyikünk sem rohant, hogy vele legyen. Én dolgoztam, de nagyon rossz érzésem volt, pár óra múlva írtam neki, hogy találkozzunk, de addigra már késő volt, meg a telefonját is elveszítette, nem kapta meg az üzeneteimet.

Gyomorszorító a tudat, hogy úgy ismerjük ezt a lányt, mint a tenyerünket, nagyon nagyon szeretjük őt, tudtuk, hogy baj van, nyilvánvaló volt, hogy pszichológushoz kellene mennie, és mégsem sikerült megakadályozni a teljes összeomlást. Abban reménykedem, hogy most jó kezekben van, diagnosztizálják, ha gyógyszerrel, akkor azzal, de megtanítják őt együtt élni azzal, ami történik vele. A családja szuperjó, segít helyrerakni a szétesett életét, és mikor visszakapjuk őt, akkor mi is itt fogjuk várni, és többet nem engedjük el a kezét. 

Viszont azt gondolom, hogy nagyon keveset tudunk a mentális betegségekről, nem tudjuk őket felismerni, és fogalmunk sincsen, mit kell tennünk, ha szemben találjuk magunkat egy ilyen helyzettel - akkor sem, ha olyan emberről van szó, akit nagyon szeretünk. Szitokszónak számít kimondani, hogy valaki bipoláris, borderline-os, vagy egyéb mentális betegsége van. Most így utólag sincs fogalmam, hogy mit kellett volna, mit lehetett volna tenni. Hogyan mondod el valakinek, elmondod-e, hogy megváltoztál, rossz irányba mész, mikor ő is nyilvánvalóan küzd a démonaival, vagy próbálja elfogadni, szeretni önmagát? Hogyan küldesz el valakit pszichológushoz, főleg, ha tudod, hogy pénze sincsen rá? Beleszólsz-e azokba a dolgokba, amikben szerinted rossz úton jár? Erőlteted-e a barátságot, ha nem megy? Mennyire vagy hibás, ha ennyire rosszra fordulnak a dolgok, pedig láttad, hogy jön a katasztrófa?

Annyi ember depressziós körülöttem, biztosan ti is ismertek olyat, aki küzd ezzel. Van olyan barátnőm, akit bíztattam, hogy kérjen orvosi segítséget, és talán volt valamennyi ráhatásom, hogy egy időben kicsit helyrejött, és azóta is igyekszem odafigyelni, hogy hogy van, és segíteni, ha tudok. De igazából tudom, hogy sokszor nincs jól, de ritkán találkozunk, nem foghatom mindig a kezét, nem lehetek mindig ott vele, nem kereshetek neki pasit vagy új barátokat, hiszen nekem is megvan a saját életem, meg hát... amúgy is. Nem oldhatom meg a problémáit, az életét. 

Arra lennék kíváncsi, és nyilván azokat kérdezem, akik értenek ehhez, vagy személyes tapasztalatuk van, hogy szerintetek mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Ti mit tennétek, mit tettetek? És aki a másik oldalon áll: mit várnátok, vagy mi az amit szeretnétek kapni, és el is tudnátok fogadni a barátaitoktól? Mit érdemes tenni ilyenkor? Mennyire lehet beleavatkozni a másik életébe, akár erőszakkal is, egy ilyen helyzetben?

getaway

Barni külföldön van egész hétvégén, úgyhogy tegnap suli után hazajöttem. Iszonyúan jól aludtam, itt valahogy mindig, de nem csak én, Barni is. Nagyon jó érzés reggel a kutya körmöcskéinek kopogására ébredni, megsimogatni az alvástól kócos bundát, kávét csinálni, Tom&Jerry-t nézni a kanapén. Itt aludt Panna, úgyhogy vele meg anyával elmentünk a piacra, bevásároltunk. Sütünk halat, főzünk kukoricát, gyújtottam egy csomó gyertyát, és egész nap a kanapén fetrengek a kutyával betakarózva, alszom, olvasok, sorozatot nézek - esetleg egy sütire hajlandó vagyok elcaplatni a Desszertszalonba. holnap én főzök anyuéknak valami szuperegyszerűt, és ebéd után megyek csak haza. 

Azon gondolkodtam, hogy mennyivel szerencsésebb ez a helyzet, mint mikor Genfben laktunk. Ott is nagyon szerettem élni, ott, a tó partján, abban a kis ékszerdoboz lakásban, de közben folyamatosan szenvedtem a honvágytól. Mostanra csodálkoztam rá igazán Budapestre, nagyon tetszik a környékünk, minden van, és minden tök jó. Most, hogy már nem stresszelek a suli miatt, és nem kell hazavinnem a munkát, felszabadultak a délutánjaim, és lehet mindenfélét csinálni, voltunk mostanában moziban, kirándulni, én iszogatni az új kollégákkal. Budapest kb a legjobb hely, ahol élhetek, és mégis, nem egész egy órányira ott vár az én kis üvegbúrám a Dunakanyarban. Nincsen már honvágyam, szerintem a tudat segít, hogy bármikor jöhetek, ha akarok, meg az, hogy telefonálok anyuékkal. A kutya hiányzik csak nagyon. Én nagyon szívesen élnék külföldön, rengeteg helyet tudnék mondani, ahova szívesen költöznék, de valószínűleg ennél ideálisabb helyzet, mint amiben most vagyok, hogy nagyváros, szuper munkahely, saját (mármint a pasimé) lakás, kisbarik közel, és mégis bármikor hazaugorhatok - szerintem nincsen. 

itthon, otthon

A héten másodszor vagyok itthon, Vácon. Szerdán, mikor már bent voltam a suliban, írt az egyik lány a régi osztályomból, hogy Fanninak, akivel imádtuk egymást, szülinapja van, 17 éves lett, meglepik őt suli után, beülnek valahova, és nem mennék el én is? Úgyhogy a 6. órám után vettem gyorsan egy halom édességet, elrohantam a Nyugatiba, és elértem a 15:07-es vonatot, fél 4 után pár perccel már Vácon voltam. Én voltam a meglepetésvendég, nagyon örültek nekem, és persze én is nekik. Nagyon sokat meséltek, sajnos egyre rosszabb a helyzet a régi sulimban, sokan elmentek, rengeteg az új tanár. Hiányzom nekik, sokat emlegetnek, egyszerűbb volt velem az életük, mint nélkülem, mondjuk ezt meg is értem. Persze nagyok már, feltalálják magukat, csak hát kb mintha a sulis anyujukat vették volna ki a képből. Egyébként én nagyon szeretem a lányt, aki az új ofőjük lett, de szigorúbb, és teljesen más stílusú, mint én, meg hát neki nem akkora szívügye ez az osztály, mint nekem volt. Persze az élet megy tovább nélkülem is, mindenki sokat változik, és meséltek nagyon cuki sztorikat is. Jó volt látni őket.

Utána hazasétáltam, hogy otthon, anyuéknál is meglepetésvendég legyek, sokkal viccesebb volt így érkezni, mint mikor előre bejelentem magam. Két órát maradtam, üldögéltünk az udvaron, beszélgettünk, nagyon otthonos érzés volt belecsöppenni egy hétköznapjukba, ha csak egy pici időre is. A kutya viszont mostanra teljesen elfogadta ezt az új szitut, borzasztóan örül nekem, mikor megér, de már nem lóg füle-farka, ha elmegyek. Nagyon fáradt voltam este, mire hazaértem Budára, és a pasim nem is volt még otthon, de így is... Most ott vagyok otthon.

Víkend

Pénteken egyedül voltam otthon, Affair-t néztem, már 10-kor aludtam. Nagyon szeretem, hogy sokat vagyunk együtt (sokkal többet, mint amire számítottam mielőtt összeköltöztünk, látva, hogy Barni mennyit dolgozik), és mégis mindketten hagyjuk a másikat időnként egyedül is barátkozni, programozni. Szombaton kicsit körülnéztem a hozzánk közeli piacon, majd elautóztunk Vácra. Nagyon jólesik, hogy időnként ő dobja fel, hogy menjünk, mondjuk ilyen meseszép időben tényleg a Dunakanyar a legjobb program. Nálunk otthon semmi stressz, vagy kötelező ügy nincsen, a családom nem támaszt elvárásokat, Barni csapódik, amihez kedve van, anyuékkal eszünk vagy dumcsizunk a teraszon, de ha nem akar szocializálódni vagy aktívkodni, akkor alszik, vagy olvasgatja az internetet a kanapén. Most is volt olyan, hogy mi a kiskutyával édeskettesben összecsavarogtuk a várost (csodás kiskutyás minőségi idő), míg ő tolt otthon egy ebéd utáni sziesztát, és várta az islert, amit vittünk neki. 

Szombat este Gödön a Gátőrházban volt buli, ahol egy egyik barátunk is zenélt. Jó buli volt, de komolyan, nem emlékszem, mikor fáztam ennyire, pedig szerintem egész rendesen felkészültem, volt rajtam egy meleg, hosszú-ujjú ruha, meg farmerdzseki, de egész este dideregtem, pedig korán kezdődött a program, és 9 körül haza is indultunk. Előtte elmentünk a Homokszigetre, mindig megdöbbenek, mennyire hangulatos - ha még nem jártatok ott, _mindenképpen_ kiránduljatok el oda míg ilyen csodás az idő, hihetetlen az a hely. Vasárnap pedig délelőtt hazagurultunk, Pad Thai-t ebédeltünk, majd míg a pasim focimeccsen volt, otthon főztem a hétre, hogy tudjak ebédet csomagolni, csináltam banánkenyeret, aztán meg ejtőztünk és Narcost néztünk. Hétfőn reggel teljesen meglepő érzés volt totál kipihenten kezdeni a hetet. 

Van a listánkon néhány dolog, amit szeretnénk együtt csinálni, például én még sosem libegőztem. Úgyhogy hétfőn suli után (hogyan küzdjünk a hétfő-blues ellen projekt) felmentünk, hogy libegjünk, viszont legnagyobb meglepetésünkre kiderült, hogy épp nem jár, felújítják, pedig a honlapjukon ebből semmi nem látszik. Azért nem csüggedtünk, felmentünk a Normafához, ahol én még szintén soha nem jártam. Ettünk egy kötelező rétest, aztán felsétáltunk az Erzsébet kilátóhoz, ahol szintén először voltam - illetve kiderült, hogy nem, mert anyuék egyszer kirándultak ott, mikor anya velem volt terhes. Úghogy ha libegőzni akartok, azt szerintem majd csak tavasszal legközelebb. 

filmbeillő

Mikor gimis voltam, volt a nagyobbik bátyámnak egy barátnője, akivel imádtuk egymást. Ötödik kerékként rengeteget csavarogtam velük, cipeltek magukkal Szegedre, fesztiválozni, a Tiszához, sokat voltunk nálunk. Bolondos csaj volt halálos stílussal, olyan akartam lenni, mint ő, ő pedig feltétel nélkül szeretett és elfogadott, kb mint a kishúgát. Nagyon szomorú voltam, mikor szakítottak, de aztán néhány évig barátkoztunk még tovább. Később viszont elkavarodtunk egymástól, tudtam, hogy ikrei lettek, a férjét is jól ismerem, kicsit laktak Vácon is. Találkoztunk még néhányszor, de aztán elmaradtak a találkozók. Ennek a lánynak mégis mindig lesz egy különleges helye a szívemben, szerintem mi távolról mindig is imádtuk egymást. 

Na és képzeljétek, ma kaptam tőle egy üzenetet, ami után még órákig libabőröztem (a bátyáim barátai még ma is Huginak hívnak néhányan): 

Mennyire durva, hogy az egyik fia, egy tüneményes kisfiú ott ül a hetedikes angolcsoportomban? 

daily

Reggelente nem az, hogy nincsen ülőhely a metrón, de már többször is előfordult, hogy nem fértem fel az adott szerelvényre. Itt nem úgy járok suliba, mint ez előző munkahelyemen, ahol tényleg csengetésre estem be a tanáriba, hanem ott vagyok már órakezdés (8:15) előtt legalább fél órával. Szóval simán belefér, hogy lemaradjak 1-2 metróról, de mégis, nagyon várom, hogy újra végig járjon a körúton a villám, és így ne kelljen majd metróznom, hanem csak hosszabban villamosoznom, és a végén sétálok még úgy negyed órát. A metrózás borzasztóan lélekölő.

Hazafelé pedig már többször is kiderítettem, hogy a kulcsom nem nyitja a szomszéd ház kapuját - van rajta egy kis biszbasz, amit csak oda kell érinteni a kapucsengőhöz, zizeg, és akkor nyílik a kapu - már ha a mi kapunknál próbálkozol, a szomszéd épület bejáratára, mint ezt már többször kiderítettem,  az én kulcsom nincsen ráhatással. Mentségemre szóljon, hogy a két kapu nagyon hasonló, mindössze 50 méternyire vannak egymástól, és még csak egy hónapja lakom itt. A pasim szerint csupán az a helyzet, hogy elképesztően szórakozott vagyok, nem mondom, hogy nincsen igaza. Már anyu is megmondta, hogy ha két dolgot rám bíz, abból az egyiket tutira elfelejtem, és a helyzet, hogy ebben semmi túlzás nincsen. 

Lett megfejtésem két nagyon erős (C1) szintű csoportomhoz, megbeszéltük, mit szeretnének (nem beszélgetést/játékot/filmnézést, hanem kőkemény, céltudatos vizsgafelkészítést tesztekkel, esszékkel), és azóta mindenki boldog. Így, hogy már nem érzem, hogy szórakoztatnom kell őket, sokkal egyszerűbb felkészülnöm az órákra is, és a bizonytalanságból (mi a faszt csináljak velük az órákon, könyvük nincsen) adódó stressz is eltűnt. Pénteken és tegnap is haza tudtam indulni fél órával azután, hogy befejeztem az óráimat, úgy, hogy minden másnapi órámra felkészültem és fénymásoltam.  Azt hiszem, ezentúl tudom majd itt igazán jól érezni magam, és ezentúl tudom majd itt hagyni a suli épületében a munkámat.

TGIF

Kedden úgy éreztem, hogy megvan a flow, képben vagyok a csoportokkal kapcsolatban, tudom a rendszert, mostantól nem fogok görcsölni. Felkészülök/kijavítok mindent a lyukasóráimban, nem viszem haza a munkát, hanem fejben is bent hagyom a suliban, ahogy mindig is csináltam, és otthon már csak mindenféle szórakoztató és pihentető dolgot csinálok.

Na ehhez képest szerdán annyira ráfeszültem néhány dologra (hogyan csináltam, jó volt-e, hogyan kellett volna), hogy végül hazacipeltem _minden_ tankönyvet, 3 osztálynyi esszét (mindenkinek A4-es méretű vastag füzet), otthon aludtam egy órát a kanapén a pasim ölében, majd még éjfélig javítottam és készültem. Reggel pedig felkeltem fél 6-kor, és még akkor is ránéztem az anyagokra. 

 

Persze emiatt a barátkozásra sem marad szabadgyököm, úgyhogy szépen kussban elténfergek a szünetekben meg a lyukasóráimban, szerintem azt gondolják, hogy antiszoc vagyok, és hát tényleg semmi kedvem társalogni. Tegnap hoztam ebédet, majd kimentem és a szomszéd hiperszuper kávézóban ittam egy kávét meg ettem egy sütit, ami kb 4 percnyi boldogságérzetet okozott. Eszembe sem jut bárkit hívni ilyenkor magammal.

 

Tegnap amúgy lett végül két csoportomnak megfejtése, amitől kicsit megkönnyebbültem, de aztán itt voltunk este 7-ig értekezleten és továbbképzésen. Végül a pasim eljött értem, hogy ne kelljen hazametróznom. Megváltás volt a nap végén beülni mellé az autóba, és nézni a várost a Duna felett a narancssárgás fényben, míg ő vezetett. Hálából sütöttem neki juharszirupos palacsintákat.

Valami most nagyon nem jó, nyűgös és fáradt is vagyok. Közben meg elképesztő (és szuperjó) hogy megint péntek van. 

 cuki kártya innen

hát jó

Vettem a pasim születésnapjára színházjegyeket (reménykedve, hogy majd engem visz el). A múltkor segítettem Jucnak eladni valami jegyet, és azóta benne vagyok két facebookos jegyeeladós, jegykeresős csoportban. Na és az egyikban láttam, hogy egy lány hirdetett két jegyet egy darabra (Lepkegyűjtő, Centrál Színház), amire én, mivel a regényt nagyon szeretem, kíváncsi vagyok. Nem néztem meg, hogy amúgy lehet-e kapni, hanem kapva az alkalmon azonnal írtam a lánynak, átküldtem a pénzt, ő pedig nekem a jegyeket. És akkor lepődtem meg, hogy bár én 6500-at fizettem darabjáért, a jegy eredetileg csak 4900 forintba került. Nyilván én vagyok a mamlasz, de nekem eszembe sem jutott, hogy ez megtörténhet, miért adná el a jegyét bárki drágábban, mint ahogy vette? Már persze értem, hogy miért, de ez szép dolog?

under the weather

Nem tudom, hogyan, de péntekre jól megfáztam, így a hétvégét a zsepihalmok, meleg teák és folyamatos tüsszögés szentháromságában töltöttem. Mostanra jobb, viszont elkezdtem köhögni, már nagyon vártam (tényleg, megkönnyebbülést hozott). Szombat este hazamentünk kutyázni és családozni hozzám, csodás volt, mindig nagyon feltölt, pedig a családom nem igazán viszi túlzásba a velünk való foglalkozást, meg semmi különöset nem csináltunk. Nagyon szép ez a kicsit őszbe hajló indián nyár, főleg a Dunakanyarban, van még paradicsom meg füge a kertből, kint lehet bandázni a teraszon egész nap, de mégis érezni, hogy ez már a vége, és lehet készülni a hidegre, az esőre, a télre. Vasárnap ebéd után jöttünk haza, hoztam haza egy csomó konyhai cuccot, meg őszi ruhát. Kicsit pakolásztunk, infralámpáztam, néztünk 2 résznyi Narcost, majd én már 9-kor aludtam. Ez a nátha most nem annyira hiányzott, de szerintem max 2 napnyi lehet még belőle hátra.

Too cool for school

Elképesztő ez az iskola. Teljesen szabad kezet kapok abban, hogy hol tartom az órákat, milyen könyvet használok, mit és hogyan csinálok az óráimon. Úgy kb ki van tűzve a cél, meg hát nyilván minél jobban meg kell a srácokat tanítani angolul, de nem kell tanmenetet írni, meg lehet beszélni a gyerekekkel, hogy milyen vizsgát szeretnének tenni, korlátlanul lehet fénymásolni... Hagynak dolgozni úgy, ahogy nekem jó, végtelen a bizalom felém. Persze ez óriási felelősség, és egy csomó kreativitást és készülést kíván, de úgy sejtem, meg fogja érni.

De nem is ez a legjobb benne. Az egyik csoportot ismerkedésképpen megkértem, hogy segítsenek megismerni a rendszert, meséljenek nekem a suliról, mit szeretnek benne, mik a problémák, miért más ez, mint az állami oktatás. A végtelenségig sorolták a pozitívumokat, viszont a két legszörnyűbb dolog, amit meg tudtak fogalmazni, az az volt, hogy nem annyira jó a kaja a menzán és a büfében, valamint hogy indokolatlanul hosszúak a szünetek (15 percesek, plusz van egy 25 és egy 20 perces ebédszünet), ha rövidebbek lennének, hamarabb haza lehetne menni. Ezek a kölykök imádják a sulit, ahova járnak. Hihetetlen.

come to me

De a legeslegnagyobb újság, hogy lecseréltük az óriási bőr kanapét és a két hozzá tartozó fotelt, amik az egész nappalit uralták. Vettünk helyettük egy szürke, kompakt kis L alakú kanapét, ami egy mozdulattal ággyá alakítható, ha valamelyik unokahúg itt szeretne tanyát verni, vagy ha komolyabban össze akarunk bújni egy maratoni sorozatnézés esetén (vagy attól függetlenül).

Ő az (nem saját fotó):

Semmi különös, és gondolom, nem is a legkomolyabb minőség, de annyit megnéztünk, és ár-érték arányban, meg abban, ahogy minden kritériumnak (L alak, kinyithatóság, ágyneműtartó) EZ egyszerűen verhetetlen volt. Én már most imádok fetrengni rajta, és a hm home-ban is kinéztem hozzá csodás, színes párnákat, igazi meleg, őszi színekben. A nappali pedig most hirtelen sokkal nagyobbnak tűnik. 

hey baby

Voltunk vasárnap a barátainknál, akinek akkor volt 10 napos az első kisbabájuk. Még ők is úgy vannak vele, hogy csak tanulgatják ezt az egészet, fogalmuk sincs, miért sír, fázik-e, éhes-e, jó-e, ha sokat alszik, miért nem alszik eleget, jól van-e... Nagyon picike,  sűrű, fekete haja van, és szupercuki. Kérdezték, fel akarjuk-e venni, és persze, akartam. Elkezdett sírni, de kicsit sétálgattam vele meg simogattam, és akkor elaludt a vállamon. Megejtettük együtt életük első sétáját is így hármasban, Barni tolta a babakocsit, én cipeltem a gyereket, a párocska pedig összeölelkezve mondogatta egymásnak, hogy milyen jó, sétálunk! Nagyon megható volt látni, ahogy szerelmespárból szülőkké válnak. 

Engem amúgy teljesen hidegen hagynak a gyerekek, kivéve, ha van valami kötődésem hozzájuk (egy barátnőm gyereke, vagy családtag pl), vagy valami miatt nagyon aranyosnak találom őket. De például a vonaton sosem ülök olyan helyre, ahol gyerek van közel, mert biztos zajong majd, meg kommunikálni kell majd, nekem meg úgy kell csinálnom, mintha szeretném a gyerekeket, meg mintha érdekelnének. 

De ennél a 10 napos bébinél, a barátaink kisbabájánál úgy éreztem, hogy legszívesebben hazavinném. Hát micsoda bizalom ez, hogy elalszik a vállamon? Majd szeretném néha kölcsönkérni. Vittünk nekik egy tál almás morzsasütit, meg rózsaszínű Vans (!) kiscipőket, és az jutott eszembe, látván, hogy mennyire be vannak ragadva most a lakásba, és minden percüket a kialvatlanság, meg a kisbaba életben tartása köti le, hogy majd időnként sütök nekik egy tepsi lasagne-t, vagy egy nagy adag lecsót, és felvisszük hozzájuk, hogy 1-2 napra kicsit megkönnyítsük a dolgukat.

deep water

Ma hazajött a pasim kora délután, pont mielőtt indulnom kellett itthonról, kicsit leültünk, mesélt, és akkor mondtam neki én is, hogy nagyon izgulok a holnapi első tanítási nap miatt, és akkor besírtam, és kicsit pityeregtem neki, ő meg szépen törölgette zsebkendővel a könnyeimet, meg vigasztalgatott. Itt ezen a ponton meg kell, hogy állapítsam, hogy 1. a PMS-em szerintem sokkal nagyobb hatással volt erre a jelenetre, mint a valódi aggodalom, amit a sulival kapcsolatban érzek, 2. óriási dráma királynő vagyok, mert annyira azért igazán nem vagyok kiakadva azon, hogy holnap tanítanom kell, hogy random nekiálljak bömbölni. Nem színjáték volt, akkor és ott teljesen természetesen jött, de így utólag nem értem, hogy miért. Isten óvja a férfiakat a pms-től szenvedő nőktől. 

Volt egy pár órás munka, amit tudtam itthonról csinálni (online megírt szintfelmérők online javítása), és már pénteken el lehetett volna kezdeni. Ma dél volt a határidő, tegnap egész nap ráértem. Természetesen mindent csináltam: takarítottam, mostam, főztem, sütit sütöttem, este pedig átjött Barni öccse meg a barátnője, és fröccsöztünk a teraszon (már mi, lányok, a fiúk közben szereltek). A munkakerülés világbajnoka vagyok. De cserébe felkeltem ma reggel 6-kor, úgy egy óra alatt kisilabizáltam, hogy hogyan tudom én ezt a leghatékonyabban megcsinálni, és 1-re végeztem. 9-kor volt egy apróbb szívrohamom, hogy mekkora idióta vagyok, hogy idáig halogattam, fröccsözgetek meg banánkenyeret sütök, miközben dolgom lenne, ez sokkal nagyobb meló, mint gondoltam (tényleg az volt), és majd nem leszek kész, mit gondolnak rólam a vadiúj munkahelyemen, majd biztos mondják, hogy másnap már be sem kell jönnöm. De aztán 11-kor bepötyögtem az eredményeket az online spreadsheetre, ahová kellett, és akkor láttam, hogy a többiek sem nagyon töltötték még fel az övéket. 

És hát igen, holnap lesz az első tanítási nap (mert itt a gyerekek egy 3 napos osztálykirándulással kezdik az évet, szerintem ez nagyon cool), de már annyit agyaltam rajta/beszéltem róla, meg a lányok is megnyugtattak, hogy már nem izgulok. Pedig fú, mélyvíz lesz, már ha csak arra gondolok, hogy meg kell minél hamarabb tanulnom kb 100 nevet... Gondoljatok rám azért holnap.

ez most egy darabig rajta lesz a heti menün

weekend vibes

Ez talán az első itt töltött hétvége, mióta itt lakom. Pénteken suli után Barni elvitt ebédelni, és utána annyira elnyűttnek éreztem magam, tudtam, hogy csak valami mozgás akadályozhatja meg, hogy a kanapé mély, kényelmes, lusta kútjába hulljak. Úgyhogy elmentem Pillával edzeni, ő futott, én gyúrtam, aztán együtt hasizmoztunk és nyújtottunk, kicsit ilyen szexésnyújorkos élmény volt. És tényleg, a mozgás túllendített a fáradtságon, otthon összekaptam magam, és lett kedvem elmenni még a Pontoonra is inni néhány vodkaszódát a pasim társaságával.

Nagyon, nagyon szeretem a szombatokat, most pedig, hogy már dolgozom, a súlyukat is visszanyerték. Egy kicsit tovább aludtunk, aztán a pasim elment dolgozni, én pedig pizsamában tébláboltam délig, ténferegve a kanapé, a kávéfőző meg a hűtő között, isteni volt. Aztán találkoztam Pillával és a meseszép öccsével, sétáltunk egy csomót, majd ebédeltünk, szereztünk sütit, majd Pillánál filmeztünk. Nagyon jólesett szocializálni velük, és látom, hogy ilyen szempontból az életem egy forgalmas vidámpark lesz a korábbihoz képest.

Este pedig ültem az üres lakásban, kint zuhogott az eső, és élveztem, ahogy ömlik befelé a hűvös levegő az erkélyajtón - elképesztően fülledt idő volt szombaton. Megfőztem a szezon első sütőtöklevesét, verhetetlen vagyok fűszerezésben, nagyon finom lett, parmezánforgácsokat tettem bele, és sütöttem hozzá fokhagymás, fűszeres-olívaolajos kiflikarikákat. Tökéletes vacsi.

ez a hely is egy köpésre van tőlem, én mondjuk nem vagyok tőle elájulva