megérkeztünk

Hogy az utolsó blogbejegyzésemre reflektáljak: továbbra sincs meg a narancssárga hátizsákom, pedig már 5 napja itt lakunk! Biztosan azt kellene mondanom, hogy nagyon jó érzés az új otthonunkban lenni és kicsattanok a boldogságtól, de valahogy annyi bosszúság volt az első napokban és olyan fárasztó ez a soha véget nem érő, folyamatos cipelés és pakolás, hogy teljesen be vagyunk feszülve, én pedig ma előbb elaludtam, mint Dani, mikor altattam őt. Persze most, hajnal 2-kor viszont fent vagyok, hogy elindítsam a mosogatógépet és blogot írjak, élni tudni kell. 

Vasárnap úgy költöztünk ide, hogy nem volt fűtés és meleg víz (a vizesek csesztek el valamit és nem indult be a kazán), és mivel valószínűleg péntek óta nem volt, teljesen kihűltek a falak is. Nem adtuk fel, optimistán gondoltuk, majd másnap jön valaki reggel és megszereli. Hétfőn még egész nap különféle munkásokat kerülgettünk a hidegben (volt például olyan, hogy pisiltem, már félig lehúztam a nadrágom, mikor Barni rám nyitotta az ajtót, hogy megmutassa a mellette álló melós srácoknak, hogy hova kéne felrakni az elszívót) végül este jött egy pasi, aki nem tudta megoldani a problémát. Én itt elkezdtem rettegni, hogy majd kell vennünk úgy 1-2 millióért egy új kazánt, amire, sejthetitek, nem lenne most pénzünk. Ekkor már Dani is itt volt velünk (vasárnap a Nagymamánál aludt), hősugárzókkal  próbáltunk meleget elfogadható hőmérsékletet csiholni. Kicsit kempingezős hangulatú volt a hidegben aludni hárman, összebújva, de jó volt. Végül kedden lett meleg, illetve fűtés, mert kellett pár nap, míg felmelegedett a lakás. Most már nagyon kellemes és mi is megkönnyebbültünk. Egyébként a villanyszerelő kissrác szerelte meg a kazánt úgy, hogy telefonon mondták neki, mit csináljon, szóval gondolom, valami banális dolog lehetett.

Barni elképesztő energiával és lendülettel tolja a költözést, követhetetlen, de annyira le akarja tudni már az egészet, mondjuk meg is értem. Végül nem béreltünk költöztetőket, hanem kölcsönkért 2 napra egy kisbuszt és háromszor fordult, ma pedig egy kisteherautót, így itt van már a kanapénk is. Én persze az a típus vagyok, aki szépen, nyugodtan rakosgatná a dobozokból a dolgokat a polcokra, de ő egy ostorral áll mögöttem, hogy haladjunk, mi van, kiürült már a doboz??? és már hozza is a következőt. Ma estére a nappali közepén álló dobozok is megfogyatkoztak, bár még van egy csomó az egyik kisszobában meg a garázsban. Ma reggel Barni egyik zokniját kellett felvennem, mert fogalmam sincs, hogy az enyémek merre lehetnek, a ruháimmal még nem nagyon tudtam foglalkozni. A csodaszép, gigantikus tálalószekrény nem fér be sem az ajtón, sem az ablakon, de valószínűleg a lépcsőházban sem tudnának fordulni vele, szóval el kell engednem, itt mondjuk látok jönni egy enyhébb gyászfolyamatot. 

Majd holnap mesélek még.