Talent

Megkaptuk karácsonyra a MENÜ című vadiúj magyar szakácskönyvet*, amit amúgy majdnem megvettem magamnak, és amiben 22 menő, de kevésbé ismert kreatív gasztro- és nemgasztro arc (szóval nem ilyen celeb-szerű chiliésvanília szint, hanem sokkal undergroundabb történet) mutatja be a kedvenc receptjeit, mindezt olyan gyönyörű fotókkal illusztrálva, nem csak gasztrofotókkal, hanem meseszép hangulaképekkel, hogy én is ilyen fotókat akarok magamról, amint főzőcskézek itthon nyáron a színes kis ruháimban, magam elé kötött piros pöttyös kötényben. Majd izzítom a pasimat, szerintem hajlandó lesz ilyesmire.

klikk

Na, és kérdem valamelyik nap a pasimtól, hogy mit főzzünk, és mondja, hogy mondj egy oldalszámot, és ahol kinyílik, azt megfőzzük, mondom jó, akkor legyen a 122. oldal, remélem a gyömbéres-csokis macaronnál nyílik ki (különben is, a macaronos csajt pont ismerem). És itt nyílt ki: 

Awww? Persze nem lett sült kutyafül vacsorára, pedig elég jól el vagyunk látva itthon belőle, és hát úgyse használják semmire. És még az jutott eszembe a szakácskönyvet nézegetve, amiből ez (a számtalan közül az egyik) kedvenc fotóm:

klikk

hogy milyen tök jó (lehet) valami kreatív, sikeres projektnek a részese lenni, és milyen jó látni, hogy mennyi ilyen szuperség van itthon. Megnéztem pár designvásárt is karácsony előtt, és hát wow. Rengeteg tehetséges ember van körülöttünk. Én olvastam egyszer valahol, hogy nagyobb bűnt az ember nem követhet el, mint hogy elvesztegeti az Istentől kapott tehetségét - Isten, vagy nem Isten, a gondolat lényegével egyetértek. És ezért én is teszek fogadalmat 2015-re, mégpedig hogy lesz sok zene, munka, és rocksztár leszek (fát nevelek). Megígérem magamnak. 

*olvasom amúgy azóta, hogy eladták az összes példányt belőle. 

Dreams do come true

A megálmodott születésnapi ajándékom estére puha, nagy pelyhekben megérkezett. A barátaim közbenjárásával még a Vé is kinyitott nekem estére. Még nyoma sem volt hónak, mikor megérkeztünk, beültünk a forró cserépkályha mellé, ittunk ott néhány pohárral, és mire indultunk hazafelé, már az egész várost betakarta a hó, és hullott, csak hullott. Nekem persze fülig ért a szám, nem bírtam abbahagyni a nevetést, annyira örültem. Tekertünk hazafelé a nem annyira bringabarát időben, aztán még éjfélkor elvittük a kutyikat egy sétára, és jól begyömöszöltük őket a hóba. Otthon pedig bebújtunk az új, születésnapi, nagyon meleg duplatakarónk alá, ami alatt pizsama nélkül sem fázom♥. És ez volt a születésnapom. 

happy 17 37 :)

Snow

Nagyon drukkolok, hogy reggel havazásra ébredjünk, az lenne csak az igazi ajándék a 37. születésnapomra. Úgy terveztem, hogy egész nap ki sem mozdulunk, hanem pizsamában, a takaró alatt, rengeteg forró tea, meg a karácsonyra kapott macaronjaim társaságában nézzük egyik filmet a másik után, de van kedvem hógolyózni, meg megfürdetni a kutyákat a hóban. :)

ma délután

It's different but it's merry part 2.

Szerintem sosem volt még ilyen nyugodt karácsonyom. Fél 9-ig aludtam, játszottam még az ágyban némi Candy Crush Saga-t (ami nekem az ultimate téli szünet játékom), felkapcsoltam a karácsonyi fényeket, betoltam a Michael Bublé karácsonyi albumot, reggelire tojást sütöttem zöldségekkel (már elkezdtem nagyon ügyesen enni), majd relaxáltam kicsit pizsamában a kanapén, ami abszolút a kedvenc típusú reggelem. 

Aztán elvittem a bátyámékhoz autóval egy kalácsot meg egy anyukám-sütötte tortát, ami elég erőteljesen hálás feladat, és belecsöppentem a cuki ajándékbontogatás-utáni pizsamás, kávézós, x-boxozós reggelükbe, amilyenben már nagyon régen volt utoljára együtt részünk. Hazafelé beugrottam a lidlibe, hogy vegyek mogyorót, mandarint, gránátalmát, pomelót, meg sok salit és zöldséget, hogy legyen alternatívám a habos sütik mellé. Meglepően kevés vásárlóval találkoztam, szerintem egy átlag vasárnap délelőtt sokkal többen szoktak lenni, és a bolt sem volt lerabolva egyáltalán, mindent kaptam, amit kerestem, még válogatni is tudtam, és max. 1 percet álltam sorban a pénztárnál. 

Ebéd után elmentünk a Duna-partra apuval, a blökivel meg a két gyerekkel, hogy a Jézuskának legyen lehetősége leszállítani az ajándékokat, gyönyörűen sütött a nap, és egy ponton le kellett venni a kabátunkat, annyira melegünk volt. Majd leültünk a partra, néztük a vizet úgy negyed órát, a kicsi ledőlt, és el is aludt - eléggé idilli volt. Mondjuk a kutyi eléggé fel volt háborodva, mivel nem engedtem el a parton, ő meg nagyon akart volna fürdeni, de hát hogy magyarázzam meg egy balga kiskutyának, hogy 1. decemberben nem úszunk a Dunában (rendesen, elmerülésig bemegy, ő úgy van vele, hogy víz=strandolás), 2. oké, ússzon, de akkor a sáros-vizes raszta testét két napig nem engedem be a lakásba? Így hát elejét veszem a dolgoknak, és marad pórázon.

És képzeljétek, templomban is voltam anyuval - magamtól nem mennék, de ő annyira jó társaság, annyira szeretek vele lenni, bármit megteszek egy közös programért. Csak amikor már bent ültünk, és megláttam a papot, ugrott be egy pár éves történet, amit már majdnem el is felejtettem: a nyelviskola épületét, ahol 6 évig dolgoztam, az egyháztól bérelte a főnököm. Egyszer véletlenül nem vittem lezárót a bringámhoz, így bevittem a lépcsőházba, és letámasztottam közvetlenül a bejárat mellé egy üres ficakba, ahol senkit nem zavart - gondoltam én. Aztán kicsit később, már bent vagyok a teremben, várom a diákokat, és beviharzik a Tisztelendő Úr, hogy az én biciklim-e az a bizonyos. És irgalmatlanul kikaptam, hogy a lépcsőház nem kerékpár-tároló, mit képzelek. Hiába magyaráztam, hogy ez egyszeri alkalom volt, nem akartam kint hagyni, hogy ellopják, de nem volt kegyelem, ingerülten osztott, elég csúnya stílusban, mint egy gyereket, hogy többet meg ne lássa a biciklimet az épületen belül, alig győztem mea culpázni, pedig egyáltalán nem éreztem úgy, hogy kellene, elég megalázó helyzet volt - gondolhatjátok, nem zártam az úriembert a szívembe. Úgyhogy miután már eszembe jutott a sztori, igyekeztem duzzogó arcot vágni mindig, mikor felém nézett prédikálás közben, gondolom, feltűnt neki, és ma álmatlanul fog forgolódni az ágyában, hogy az a kedves, piros kabátos, szőke hívő vajon miért haragszik rá. 

És most meg itt ülök a kanapémon egyedül, érzem, hogy az arcom kicsit megkapta délután a nap, a kutya és a macska is itt horkolnak mellettem, online vigasztalgatom a pasim, mert sajnos nagyon mellényúltunk a szülei ajándékával, de majd jön holnap, és akkor majd élőben is megvigasztalom, még bércsomagolok apunak kicsit, közben megnézem a Holiday-t, és ez idén a Szentestém. 

Nektek is Boldog Karácsonyt, és köszönöm, hogy vagytok nekem!

Választottam egy jó kis karácsonyi hangulatú képet, avagy a part ma délután, 20 fok. 

It's different, but it's merry

Na jó, tudom, a lényeg. Hétvégén együtt voltunk itt nálam, szombaton alig éltem, a már említett okok miatt, vasárnap viszont bevásároltunk (köszi, Erzsikék) tökéletesen kisuvickoltam a lakást, sütöttem, a pasim pedig készített nekem karácsonyfát, csodaszépet, amit együtt díszítettünk fel. És nem, nem hiányzik a fenyőillat!

Tegnap reggel elutazott, úgyhogy most olvasás van, alvás, család, kutyi, meg lassan felszívódó szénhidrátok (pfff), 24-én a szüleimmel leszek együtt, eszünk (de mit), filmezünk, a szentestét pedig egyedül töltöm, amit egyáltalán nem bánok, szerintem igazi belső utazás lesz, idén már sokkal boldogabban, kiegyensúlyozottabban, mint tavaly ilyenkor. 25-én pedig jön mindenki, a tesómék a gyerekekkel, meg Ő is haza, és az lesz az igazi karácsony.

Disgrace

Pénteken voltunk színházban, a Mundruczó-féle Szégyent láttuk a Trafóban, hát, basszus, súlyos. Én meglehetősen pillelelkű vagyok, egy jó adag empátiával megpúpozva, egy nehezebb témájú film után is képes vagyok álmatlanul forgolódni alvás helyett. Ebben a darabban kendőzetlenül tolták az arcunkba a válogatott kegyetlenségeket, és komolyan attól féltem, hogy kihallatszik, milyen hangosan dobog a szívem, és azt kívántam, hogy bárcsak ne kellene ott ülnöm, bárcsak ne kellene néznem. Én tudom, hogy a világ nem csak pihe-puha, hóban szaladgáló kiscicákból áll, de mondjátok már meg nekem, hogy én, Molnár Ilonka, mit tanulok ebből, miért leszek ettől jobb ember? Igen, értem, kirángat a valóságból (-ba?), és szembesít a világ és az ember mindennapi, elképesztő gonoszságával és kegyetlenségeivel is, megmutatja, hogyan (nem) tud valaki a húsába égett szégyennel együtt élni, talán el is gondolkodtat (bár szerintem én gondolkodom ezen épp eleget), de a darab képi világa, a folyamatos meztelenséggel és a durva erőszakkal együtt szerintem tökéletesen öncélú. Én ezt nem akartam volna, a pasim ugyanígy nem. És ez volt a Trafó karácsonyi záródarabja - hát, nem tudom. Ti láttátok? Mit gondoltok? Valamit nem értek, esetleg rosszul értek?

Sugar

Némileg árnyalja a szabadságom felhőtlenségét, hogy nem tudom már nem észrevenni, hogy van valami bajom. Egyre többször rossz a közérzetem, a múltkor a suliban annyira rosszul lettem, hogy már elkezdtem a suliorvos után érdeklődni, néhány napja pedig szinte folyamatosan nagyon fáradt vagyok, mindig szomjas vagyok, és nem múlik ez néha gyengébb, néha egészen erős, fura, rossz közérzet - nem tudom jobban körülírni, milyen érzés, de vetekszik egy rossz másnappal. Egyértelműen kapcsolom az evéshez, mert mostanában, ha éhes vagyok, akkor rosszul is érzem magam, valamelyik nap pedig ebéd után olyan rosszul lettem, hogy le kellett feküdnöm - komolyan, mint Surdának. 

Mivel a nagymamámnak volt felnőttkori cukorbetegsége, és emiatt tudom, hogy van rá hajlamom, gyanakszom, hogy ez valami inzulinszinttel kapcsolatos ügy lehet, úgyhogy el kell mennem majd az ünnepek után orvoshoz, hogy küldjön el kivizsgálásra, addig pedig igyekszem ésszel enni, hátha tényleg ez a kulcs, és megoldódik, mert ez az állapot egész komolyan akadályozza a mindennapjaimat. Mondjuk tegnap este a lányokkal az Okay Italiaban karácsonyoztunk, és toltam egy nagy tányér tenger gyümölcseis spagettit, egy pohár Olivért, meg egy fél adag profiterolt, és semmi bajom nem volt. Annyira nem örülnék, ha nekem, a csokoládéimádó, totál fegyelmezetlen lánynak együtt kéne élnem egy jó kis cukorbetegséggel, légyszilégyszi, jókislány leszek, csak ezt most ne. 

Vagy esetleg terhes vagyok. *

*Nem. 

OFF

Emlékszem, tavaly ilyenkor még meglehetősen új volt számomra az iskola, hiszen novemberben kezdtem. Készültünk egy karácsonyi műsorral, én is énekeltem, néhányan gyönyörű verset, idézeteket olvastak, és olyan szép volt, hogy a kollégák között voltak, akik a könnyeiket törölgették. A tavalyi évzáró, ünnepi ebéden egy olyan kolléga mellett ültem, akit az előző munkahelyemről ismertem, a többieknek még a nevét se nagyon tudtam. Idén viszont mindennek a közepében találtam helyet magamnak, jót beszélgettem a körülöttem ülőkkel, és mikor körülnéztem, megállapítottam, hogy nem nagyon tudnék olyan helyre ülni, ahol ne kedvelném az ott ülőket, vagy ahol ne fogadnának örömmel. Tavaly ilyenkor még nem gondoltam volna, hogy így megtalálom a helyem. A múltkor beszélgettem egy ismerős lánnyal, aki a város több sulijában is iskolaorvos, és azt mondta, nálunk kivételesen, látványosan jó a közösség, jó fej mindenki, más sulikban pedig nagyon megy a rosszindulat, meg egymás fúrása - persze én tudom, látom, hogy nálunk is vannak konfliktusok, de tény, hogy engem maradéktalanul befogadtak, és folyamatosan rengeteg segítséget és kedvességet kapok. 

Kaptunk jutalomként egy csomó vicces játékpénzt (Erzsike), aminek nagyon örülök, főleg, mivel a lidliben ki tudom vele fizetni a lichit, a marcipános sütit, a rákocskákat meg a kacsamellet - mondjuk a bort meg a macskakaját nem, nem is értem. 

És akkor most több, mint 2 hét pihenés.

Music sounds better with you

Tegnap délután autóval jöttünk be Budapestre, ez normál esetben egy 50 perces út, tegnap majdnem 2 óráig tartott. Vacsiztunk, aztán csörgött a telefonom, és már szaladhattam is le a ház elé, mert jöttek értem: próbálni mentünk. Új, félig saját próbatermünk-stúdiónk van, nem olyan hideg, lelketlen, 3 négyzetméternyi, tojástartóval borított, ahol a szomszéd rockzenekar elnyomja a finom zongorahangokat, és ahol percre pontosan kell befejezni a munkát, hanem olyan, ahol van sok tér és fény, vannak könyvek és lemezek, nagy, kényelmes kanapék, rögtön fel lehet venni mindent stúdióminőségben, ahol addig vagyunk, míg akarunk, és ahol senki nem csodálkozik, ha elalszom a babzsákban, míg a basszusgitárt veszik fel. 

Cserébe 1-kor kerültem ágyba, és mivel fél 6-kor kellett kelnem, nem annyira vagyok fitt. A ma délutáni programom curryfőzés-evés, Walking Dead, New Girl, alvás. Can't wait.

Baby blue

Az utóbbi napokban, ha megkérdezik, mi újság, már belőlem is csak a nagyon fáradt vagyok, haza akarok menni, sírni fogok mantra kívánkozik ki, úgyhogy itt az iskolában inkább csöndben vagyok egész nap, persze ez is feltűnik a körülöttem lévő cuki kollégáknak, és kérdezgetik, hogy mi a baj. Nincs semmi, elfáradtam, elegem van. Nem is tudom, mikor voltam utoljára így magam alatt. 

Tegnap reggelre kicsit megnyugodtam, hogy oké, mindegy, még szerda, csütörtök, csinálom a dolgom, ahogy tudom, hozok sok karácsonyi anyagot a gyerekeknek, hogy ne nyűglődés legyen, hanem jó hangulat. Otthon pedig a mandarin-mogyoró-karácsonyi dalok szentháromságában töltjük a délutánokat, tegnap ebédre sütöttem rózsaborsos kacsamellet, unokahugiztunk, csavarogtunk a Duna-parton, gyűjtöttünk faágakat a karácsonyfánkhoz, kutyáztunk, majd elmentünk a Desszert szalonba a Főtérre, ahol ettem a világ legszebb sütijéből - de őszintén, össze kell szednem magam, hogy legyen mindezekhez erőm, mert ha megkérdezné valaki, hogy ezeket a cukiskodásokat szeretném-e, vagy inkább aludnék, akkor egyértelműen az utóbbira szavaznék. Úgyhogy este fél 9-kor már aludtam is, de reggel így is halál komolyan azon gondolkodtam, hogy elmegyek a dokihoz, és valami mondvacsinált indokkal kiíratom magam, mert nem. 

Az álmaim is nagyon szürreálisak: expasi, hogy ráakadok a blogjára, amiben a szakításunkról ír; valami új házat veszünk, nem tudom, kivel, amiben gyönyörű, a hálóból nyíló gyerekszoba van, amibe én már vizionálom a habos, pihe-puha ágyneművel teli kiságyat; aztán majdnem összefutok az exemmel, de aztán valahogy kihátrálok a szituból; meg hogy valami nagyon komoly nőgyógyászati műtéten esem át, és kórház, orvosok, aggódás, további műtétek, lehet-e még gyerekem... Aggódom-e a biológiai órám miatt? Félek a jövőmtől, és nincsenek éveim arra, hogy biztonsági játékot játsszak, amihez leginkább kedvem lenne, az exférjem szarságai után főleg. Néhány nap, és 37 éves leszek. 

Short of sleep

Hétvégén minden filmen 5 perc alatt elaludtam, már csak nevetünk ezen, mondjuk lehet, hogy nem annyira vicces, hogy már úgy kell kiválasztani a filmet, amit nézni akarunk, hogy engem ne annyira érdekeljen, nem biztos, hogy normális, hogy ennyire fáradt vagyok. A napjaim erre az utolsó hétre is be vannak táblázva diákokkal, próbával, sulis karácsonyi ünnepséggel és vacsival, Budapesttel, koránkeléssel. Úgy tűnik, most sem fogom kipihenni magam, de hát ez van. 

Pedig nagyon jó volt a hétvége, szombaton munka után bementem Budapestre, este főzőcskéztünk, filmeztünk (már aki), reggel pedig villásreggeli, némi készülődés és egy nagy séta után autóba ültünk és hazajöttünk vidékre, de előtte még beugrottunk a Lidl-be, hogy vegyünk gyümölcsöket a Pavlova tortához, amit anyukám csinált életében először. Nekem ez a kedvenc sütim, nem tudom, ismeritek-e, nagyon könnyű, habcsók-szerű tésztája van, tejszínhabot toltunk rá, meg apróra vágott kivit, mangót és áfonyát. Mmmm. És kaptunk még májgombóc levest, meg vadast, ami szintén az egyik kedvenc ételem, bár mostanában mindig az a kedvencem, amit anyukám elém rak, mikor éhes vagyok. És előtte ittunk apu idei meggypálinkájából, ami nagyon vicces volt, mert nem szoktunk családilag alkoholizálni, most viszont nagyon hangulatos volt ott segíteni anyunak, hallgatni apu sztorijait, meg kerülgetni a macskát a jó meleg konyhában-ebédlőben, illett a már-már ünnepi alkalomhoz. 

Délután meg ott volt az egyik bátyám nálunk, voltunk bringázni a kutyákkal, meg... Meg aludtam. Ez volt. Most meg fáradt vagyok, nyűgös vagyok, nincs kedvem, a gyerekeknek sincs kedvük. 

                                     

Na jó

Nem annyira szívderítő szombaton dolgozni menni, a villamoson a kölykök épp hazafelé mentek a bulikból. Gyanítom, hogy a mi diákjaink is másnaposan fognak bejönni, már ha bejönnek. Ezért készültem, és a Love Actuallyt fogjuk megnézni angolul, angol felirattal az egyik osztállyal, némi szervezkedésbe került, de sikerült.  

Tegnap este megint kiderült, hogy mennyire hülye vagyok, úristen. Este felmentem a pasimhoz, ő céges vacsin, én elvittem a kutyát sétálni, zuhanyoztam, vacsiztam. Egész nap olyan érzésem volt, mintha lenne valami a szememben, persze látványra semmi, de dörzsölgettem, amitől persze csak rosszabb lett. Eszembe jutott, hogy a neszeszerében láttam szemcseppet, megkerestem, cseppentettem, hogy hátha kimossa, és jobb is lett. Viszont pár perc múlva elkezdtem brutál rosszul látni, de annyira, hogy a telefonomon azt nem láttam, hogy hány óra van, meg a tükörben az arvonásaimat sem. Egy darabig agonizáltam, hogy szuper, kokaint cseppentettem a szemembe. és most megvakulok, úgyhogy inkább lefeküdtem aludni. Aztán hazajött a pasim, megszeretgetett, majd jól lecseszett, hogy bármit a szemembe cseppentek, amit találok, ugyanis pupillatágító volt a bűnös. Még most reggel is úgy nézek ki, mint aki kokóval indítja a napot, de legalább már látok. Hálát adok az égnek, hogy jó a szemem, nagyon durva lehet ezzel együtt élni. Things we take for granted.

It's good like this

Tegnap beszéltem a barátnőmmel telefonon, egyeztettük a pénteket. Meséltem neki, hogy mennyi minden történik, hogy pörög a munkám, a szüleimnél ebédeltünk, anyukám tojásos nokedlit csinált salátával, meg paradicsomlevest, a kölykök nőnek, mint a gomba, és hogy nemsokára megszületik a legújabb unokahugim. Hogy két napba tellett kihevernem egy szerda esti forraltborozást, hogy a pasim itt volt velem egy hetet, de ma suli után beautóztunk Budapestre, próbára is megyek, ő meg sóhajtott, hogy de jó neked, hogy emberek között vagy. És tényleg jó.

Nem szoktam visszaolvasni a régi blogom, mert nem esik jól, maximum recepteket szoktam kikeresni, de tudom, hogy ha megtenném, akkor sugározna a sorok mögül, hogy annak ellenére, hogy én ott is jól elvoltam, milyen egyedül voltam, külföldön, barátok, család, a kutyám, munka és a hobbim nélkül. És emlékszem, hogy egyszer, amikor itthon voltunk épp látogatóban, talán nyáron, volt egy nagyon pörgős napom, mikor jöttem-mentem, rohantam próbára, találkozókra, és utána írtam is, hogy ma nem volt egy percem sem, már el is felejtettem hogy ez az én igazi életem, ami nagyon hiányzik. Emlékszem, hogy ott kint voltak olyan napok, hogy addig nem volt kihez szólnom, amíg a(z ex) pasim haza nem ért, és egész héten nem volt senki, akivel egy kávét megihattam volna, alig ismertem valakit. Most meg alig bírom beosztani az időm, hogy mindenre, mindenkire jusson. Ma kivételesen van egy nyugis délutánom, amikor nem kell sehova mennem, játszós cuccban fetrenghetek a kanapén, és imádom. És a lábam is nagyon szeretem lógatni, de ez úgy igazán édes, úgy tudom igazán értékelni, ha ritkaságszámba megy.

Nekem nagyon jó így, itthon. Én már sosem akarnék külföldön élni a munkám, a zene, a barátaim, a családom meg a kutyám nélkül. Ezt semmivel nem lehet kompenzálni. Ahogy írtam pár napja B-nek, hogy nekem semmi nem hiányzik onnan. Semmi az égvilágon. 

roth aniko

The loved ones

Tegnap délután ajándékot vadásztam egy barátnőmnek, akivel minden decemberben tartunk egy karácsonyi találkát, mikor tengergyümölcseis spagettit eszünk az Okay Italiában, iszunk egy pohár bort, beszélgetünk és megajándékozzuk egymást. Neki két gyereke van és Gödöllőn lakik, de erre a három-négyhavonta esedékes randijaink mellett mindig találunk időt, és mindig iszonyú jó. Vele nagyon profin csináljuk, mert teljesen más az életünk, előfordulhatna, hogy nincsen már miről beszélnünk, de mégis zseniálisan működik a barátságunk. Ennek szerintem az egyik titka, hogy tényleg kíváncsiak vagyunk egymásra, nem csak úgy illendőségből meghallgatjuk egymást a gyerekekről, a suliról, pasiügyekről meg egyéb nyavajákról és örömökről. Nekem ő egyébként nagyon hiányzik, olyan jó lenne napi kapcsolatban lenni, de egyszerűen kivitelezhetetlen. Úgyhogy ilyenkor próbáljuk behozni a lemaradást. 

Ma Budapesten aludtunk, ilyenkor extra korán kell kelnem, és mivel egy este 11-ig tartó próbával sikerült kimaxolni a tegnapi napot, így ma reggel 5:40-kor úgy éreztem, hogy kész, ennyi volt, nincs több tartalékom. De mégis kikászálódtam az ágyból, színes, meleg ruhákba burkoltam magam, a fürdőszobában kihoztam az állapotomból, amit lehetett, majd szomorúan kinyitottam az ajtót - és akkor meghallottam, hogy a konyhában a pasim Mr. Bubléval együtt énekli, hogy Frosty, a hóember, kotyog a kávé, a tányéron vár a banán-Finn Crisp reggelim, készülnek a szendvicsek a tízóraimra, a kutya pedig megbabonázva figyeli a sonka pozícióját. Úgyhogy ilyen vidám indulás mellett csak kibírom valahogy ezt a napot is.