Good-bye, honey

Nehezen írok arról, ha döcögni kezd a kapcsolatom, biztosan ti is így vagytok ezzel. Hát még, ha az aktuális férfiember olvassa is a blogom. Nem, nem én mutattam neki, eszembe sem jutott ilyesmi, ő látta valamikor a laptopomon, megnézte, mi ez, és kiderült, hogy a blogom - no de mindegy, ha olvassa, hát olvassa, ez legyen az ő problémája. Ebből amúgy lett némi hajcihő, de most nem is ez a lényeg itt. 

Hanem hogy amikor először találkoztam ezzel a fiúval, emlékszem, az volt az első gondolatom, hogy milyen cuki. És hogy szegény, nehéz az élete, ő az a típus, akit meg kell menteni. De hogy bennem akkora szeretet van, én biztosan boldoggá tudnám tenni. 

Na most ehhez képest nem tudom, hogy miért csodálkozom, hogy egyszer csak benne találom magam egy olyan kapcsolatban, ahol minden szempontból, idő, energia, odafigyelés, érzelmek, támogatás, szóval tényleg, minden szempontból csak én adok, ő pedig, hogy is mondjam, elfogadja, amit én adok, örül neki, hálás érte, de kvázi ennyi. Ő nem rak bele. Az ő életét éljük, az ő dolgaival foglalkozunk, azokat próbáljuk megoldani. Nincs ideje rám, egy csomószor találom magam úgy, hogy együtt vagyunk, de nem értem, hogy minek, mert akkor sem tud rám koncentrálni. Sokszor magányos és szomorú vagyok mellette, és tudom, hogy nem ezt érdemlem, és másra lenne szükségem: szerelemre, odafigyelésre, összebújásra, időre, udvarlásra, érzelmi biztonságra. Egyiket sem kapom meg, és én mégis szívem, lelkem elé rakom, imádom őt is, a fiát is, meg a kutyájukat. Mi, nők, nagyon furcsán működünk. 

De eljött egy pont, amikor nagyon megbántott, igazságtalan volt velem, és akkor megálltam, tudtam, innentől ez már megalázó. Megmondtam, hogy én már nem keresem, nem rakok ebbe több energiát, ha keres, ha hív, beszélünk, ha akar, találkozunk. Na és azóta alig kommunikáltunk, és egyáltalán nem is találkoztunk. Abban a pillanatban, hogy én abbahagytam az építkezést, összedőlt az egész. 

A leggázabb pedig, hogy szakítanom is nekem kellett, és még arra is alig akart ráérni, amin már tényleg kiakadtam, de ma összepakoltam a cuccait, átvittem, összeszedtem a sajátomat, és eljöttem. Hát így.

Utána átmentem a bátyámékhoz, ahol mesélhettem, amennyit akartam, kaptam rengeteg ölelést és puszikat, és sírhattam, hogy csupa könny lett a bátyám pulcsija. Tudom, hogy mi nem illünk össze, valószínűleg nem is szeretett, és ez a fiú engem soha nem tudott volna boldoggá tenni - nem mintha megpróbálta volna. De annak mégis nagyon örülök, hogy megismerkedtünk, mert megtudtam, hogy nagyon szeretnék gyereket, mert ha ezt a kisfiút ilyen erősen tudtam szeretni, akkor az a szeretet, amit az ember a saját gyereke iránt érez, az valami elképesztő dolog lehet. És most már az sem kérdéses számomra, hogy nagyon jó anya leszek, és nem akarok erről lemaradni. 

Ahogy beszélgettünk a tesómmal, ott ült a két unokaöcsém, az egyik 10, a másik 14 éves. És a bátyám egy ponton odafordult hozzájuk, és azt mondta: srácok, ha egyszer szakítani akartok majd egy lánnyal, akkor legyetek vele egyenesek, és mondjátok el, mi a baj, és mit szeretnétek. Lehet, hogy szomorú lesz, és sírni fog, de akkor is ez a helyes út.

Hazafelé hangosan énekeltem az autóban, pedig azt csak jókedvemben szoktam. Azt hiszem, megkönnyebbültem. Szerintem ma már aludni is fogok tudni, pedig az már jó pár napja nem megy. 

ez tegnap volt, az unokahúgom fényképezte

Lehet, hogy most már örökké ilyen hideg lesz

• Tegnap vártam a villamost a Nyugatinál, csak az Oktogonig mentem, de nem volt kedvem sétálni, mert annyira fáztam, hogy dideregtem a kabátomban. És láttam egy lányt, aki szintén ott ácsorgott, és fagyit evett. Egyrészt: honnan vette? Hol lehet ilyenkor fagyit venni? másrészt: hogy jut eszébe mínusz 10 fokban fagyit venni?
• Pillával ittunk tegnap forró csokit a Noir-ban. Finom volt, de kicsit olyan, mint egy sűrűbb kakaó. Itt a városban a Főtéren van egy olyan hely, ahol van ét-, fehér- és tejcsokis forró csoki, de olyan sűrű, mintha felolvasztanál egy tábla nagyon jó minőségű csokoládét. Én konkrétan majd' elájulok, miután megiszom, annyira kiüt, de valamit valamiért. Halálosan finom. Majd ha jönnek a lányok hétvégézni, elviszem őket oda. 
• Mi a bátyámékkal nagyon közel lakunk egymáshoz. Mikor leesett a nagy hó, voltam a kutyával sétálni, olyankor körbesétáljuk itt a mellettünk lévő parkot, ő körbeszaglászik meg lepisil mindent, hagyom, hogy menjen, amerre akar, én meg andalgok utána. Na és a tér közepén találtunk egy gyönyörű, a japán hószobrokhoz hasonlatos hókutyát. Nagy volt, két méter hosszú talán, feküdt, talán spániel lehetett, a nagy fülei a földig lógtak, a szemei helyén kövek, óriási orra a mancsai között, a földön pihent, már sárgállott a konkurencia jelétől, Bobekre is rá kellett szólni, hogy talán ne pisilje már orron a kollégát. Egyből tudtam, hogy csak a bátyám műve lehet, ő szobrászként végzett, a legkreatívabb, legprecízebb ember, akit ismerek. Nem volt nálam telefon, hogy lefotózzam, másnap pedig már vandálok áldozatául esett a hófehér, mozdulatlan kutyus.
• Valamelyik reggel fogorvoshoz vittem három osztályt. Ott találkoztunk, majd együtt sétáltunk vissza a suliba, ami talán egy negyed órás út. Mondtam a kölyköknek, hogy próbáljanak meg meg nem elesni és összetörni magukat. Na tippelhettek, hogy ki volt az egyetlen, aki hatalmasat taknyolt, kirepültek alólam a lábaim, én meg a hátamra estem - mondjuk nem volt esély rá, hogy bajom essen, annyira be voltam bugyolálva ruhákba. A gyerekek próbálták visszafogni magukat, de persze nagyon röhögtek, ahogy szedtek összefelé, tegyük hozzá, én is. Most egy darabig nem veszem fel a bőrtalpú lovaglócsizmámat, pedig mekkora ötlet volt.
• A 444 pedig szenzációs: 

Take it slow

Ez volt a lazább hetem, úgyhogy volt időm és energiám edzésre járni és rendben tartani a lakást meg mosni és vasalni, szóval ilyesmivel sem kell időt töltenem. Csak főzni nem volt kedvem, így egész héten túrós pogácsát meg fornettit ebédeltem, mivel minden nap bent voltam fél4-ig a suliban, és ott csak ilyesmi van, a délutáni diákom előtt meg már nincs időm egy salit se összedobni. Rá fogok állni, hogy ha így alakul, akkor rendeljek inkább valami ebédet, mert ez így nem jó.

Nem emlékszem, mikor volt utoljára olyan hétvége, mikor nem kellett kelni szombaton, dolgozni, felvételiztetni, vagy nem tudom, mit csinálni, vagy nem volt 863 programom. De ma nem kell, a pasim elutazott vidékre, és egész hétvégén azt csinálok, amihez kedvem van, ami már-már luxusnak tűnik.  

Keveset vagyok itthon. Olyankor egyfolytában engem vár, és ha hazajövök, el nem mozdul mellőlem és le nem veszi rólam a szemét. És bár legszívesebben pizsamában üldögéltem volna egész nap, de fel kellett öltözni és elvinni őt kicsit csavarogni, mert, bár ő sosem hisztizik és erőszakoskodik, nagyon akart menni.

Olyan jó volt, hogy volt időm ma reggel igazi, nem rohanós reggelit csinálni magamnak, hosszan kávézni. Nem tudom, miért, de nekem ez a slow life - slow food filozófia nagyon-nagyon bejött és fontossá vált. 

Nagyon szerettem volna a leárazásokon fehérneműket venni. Tegnap vagy 10 melltartót felpróbáltam a Women's Secretben, ahonnan az összes alsóneműm és pizsim van, de annyira gagyik, van, ami már ott a boltban ki van bolyhosodva. Ráadásul régen olyan gyönyörű színek és minták voltak, hogy egyszerűen nem tudtam otthagyni őket, most viszont egészen unalmas dolgaik vannak, amit már akkor sem veszek meg, ha csak 1800ft, és szükségem lenne rá. Végül a h&m-ben vettem ezt a szettet, lenyűgözött, mert modern (nem annyira tetszenek a csipke csodák), letisztult, mintha rám öntötték volna, nagyon kényelmes, és nem volt sokkal drágább, mint a ws-es leárazott cuccok. Ott vettem végül rövidnadrág-forma franciabugyikat is, azok a kedvenceim, a tangát pl. kényelmi szempontból nem tudom értelmezni. 

Me before you

Most, hogy anyukám otthon piheg a törött térdével, sok filmet töltök le neki, hogy ne unatkozzon, most épp az Aranyéletet nézi, nagyon tetszik neki (én csak belenéztem, nem tudok nyilatkozni). Na és ha van időm, én is megnézek 1-2 filmet, most legutoljára EZT láttam. A Trónok harcából a sárkányos csaj a főszereplő benne, és nagyon vicces, őrült módon öltözik benne. Van benne egy rész, mikor ezerszer jobban örül egy sárga csíkos harisnyának, mint valami drága ékszernek - na, erről eléggé magamra ismertem. 

Ma fogorvoshoz vittem 3 osztályt, és kérdezték a lányok, hogy láttam-e ezt a filmet, mert a főszereplő csaj ugyanúgy öltözik, mint a tanárnő. KLiKK

Napom bókja. ♥

 

Personne n'est parfait

Ma reggel már annyira elegem volt abból, hogy minden reggel autóba kell ülnöm, ami amúgy teljesen felesleges és minden elvemmel ellenkezik, hogy nekiálltam felfújni a versenybicajom kerekeit. Viszont a hátsó kereket teljesen leeresztettem véletlenül, és nem sikerült levegőt fújni bele, közben meg már rég el kellett volna indulnom, meg anyu is kijött, hogy komolyan biciklivel akarsz menni? Jól van, majd téged is vihetünk a traumatológiára. És bár engem a hideg nem zavar, mégis igaza van, mert a fél város még mindig full jégpálya, gyalog is életveszély, úgyhogy hagytam a fenébe, és kocsival mentem dolgozni. Megint.

Persze autózni gyors és szuperkényelmes, és amúgy azt is szeretem, hogy nem kell eszkimónak öltöznöm reggelente, főleg, mivel a suliban 27 fok van - nem túlzok, megnéztem a hőmérőt valamelyik nap, 27 fok volt a tanáriban, mi aztán nem mondhatjuk, hogy nem fűtenek az iskolákban. Szóval kábé tavaszi ruhákat hordok, egy szoknyában és egy vékony blúzban teljesen komfortosan elvagyok egész nap. Ráadásul a bicajhoz ugye muszáj némileg sportosan öltözni, de így, hogy autóval járok, hordhatom a szűk ceruza szoknyáimat is.

No, de mától vége az autókázásnak, ugyanis ma délután megnéztem az autó forgalmiját, és környezetvédelmi szempontból a 2-es kategóriába tartozik, úgyhogy a levegő minősége miatt kitiltottak innen a városból és Budapestről (nem, mintha oda kocsival járnék, de na) is. Csodás. Úgyhogy mostantól fogva kutyagolhatok mindenhova, indulhatok korábban, bele kell mindig számolnom az utat is. Nagyon hiányzik a bicaj szabadsága. 

Majd tavasszal

Nagyon fura, hogy mennyire hullámzom, az egyik napom rosszkedvű és nyűgös, a következő pedig teljesen kiegyensúlyozott és elégedett. Ma voltam az eredményeimmel, meg az aneszteziológustól származó papírjaimmal a dokinál, aki ki fogja műteni a csuklómból a fémet, és aki azt mondta, nagyon beteg, meg a kollégái közül sokan, a kórház is le van zárva, meg szabadságra is megy, úgyhogy tolódnak a műtétjei, de majd felhív, és egyeztetünk időpontot. És ezen a ponton elkérte a telefonszámomat. Nem tudom, ez tényleg így megy, vagy kezdjek gyanakodni? Mindenesetre fura módja lenne az ismerkedésnek. 

A suliban szárnyalok, elkezdődött a második félév, ami egyrészt azt jelenti, hogy vége az ezer, egy napon írott dolgozatnak, amitől csupa stressz volt minden kölyök, másrészt életveszélyesen meg lehet őket fenyegetni, hogy mindjárt itt a vizsga/érettségi, dolgozzunk komolyan, és nem mondogatják, hogy ma ne csináljunk semmiiiit, amitől égnek áll a hajam, hanem megy a munka, és jók az óráim, haladunk. Jó bent a hangulat, már így körülöttem, nagyon cukik a gyerekek, ezer kedvesség van és ökörködés és nevetés. Nagyon, nagyon szeretem csinálni. Ma fél 4 körül végeztem, és bent maradtam egy fél órát még, van pár szekrény a tanáriban, ahova közös lónak túros a háta jelszóval minden be van baszarintva, de kábé több éves random szórólapok kilószámra, meg hasonló hasznos dolgok. És időnként, mikor van kedvem, kidobálok egy csomó mindent, már egy pár polcot totál felszabadítottam, a többiek meg nem tudják eldönteni, hogy hős vagyok-e, vagy mentálisan beteg. Nem tudom, nekem jólesik csinálni, mert szuperhasznos, szépíti a környezetemet, meg imádok kidobálni dolgokat, amik soha, senkinek nem fognak hiányozni. 

Ma sokat gondolkodtam azon, hogy mennyire nem bírom elhagyni a komfortzónámat mostanában, és eszembe jutott, hogy délután bemegyek Budapestre, annyi zseniális film van a Cirkoban, ami a kedvenc mozim, megnézem valamelyiket egyedül, amit régebben ezerszer megtettem, kicsit mászkálok a városban, meg esetleg elviszem magamat vacsizni. Aztán ebből az lett, hogy elvittem a kutyát mászkálni kicsit, vettem egy csokor rózsaszín tulipánt, port töröltem, mostam és takarítottam kicsit, sütöttem egy halom túrós pogácsát holnapra a kollégáknak, csak mert volt egy csomó maradék túróm, aztán meg elkezdtem nézni az Affair 3. évadát. Egy igazi kalandornő vagyok. 

All those tiny lights

Ma a gyerekek nagy része feketében jött suliba. Nagyon megérintette őket az, ami történt, akartak róla beszélni. Szinte minden órán előkerült a téma, úgy éreztem, mindannyian magunkba néztünk, és picit egymás felé fordultunk. Valahogy csendesebb volt ez a nap, mint szokott. Az aulában kialakítottak egy emlékhelyet, ahol mécsest gyújthatott, aki akart, és mindenki akart, tülekedés nélkül álltak sorba a gyerekek. Szívszorító volt látni a rengeteg pici lángot. Nagyon hosszan égtek, még a nap végén is, mikor eljöttem. 

Ma hívott Phoebe edzeni, de én addigra már letudtam a napi adagot. Kérdezte, hogy mikor megyünk együtt, én meg őszintén megírtam, hogy mostanában igyekszem letudni az edzést minél korábban, este már nem igazán van kedvem. Meg hogy nem vagyok valami nagy passzban, téli depresszióban szenvedek. Csodálkozva írt, hogy te? neked mindig olyan jó kedved van. Pedig dehogy van, úristen, néha egészen elkeseredem én is. Csak valószínűleg sokkal könnyedebb, pozitívabb vagyok, mint egy átlag ember, és kevesebbet panaszkodom. Pedig sokszor nekem is rossz a kedvem, nyomasztanak az ilyenolyan gondok. 

De eszembe jutott a mai nap kapcsán, hogy tényleg, annyi indokolatlan sírás-rívást-panaszkodást hallok magam körül, elképesztő, nem csoda, hogy Phoebe engem egy csupajókedv lánynak lát. Ha valaki elpanaszol nekem valamit, általában azt hiszem, hogy azért mondja, mert nem tudja, hogyan oldhatná meg ezt a problémát, és tanácsot kér. Én meg jó vagyok ebben, tudjátok, kívülről más perspektívából látjuk a dolgokat, nem tűnnek olyan reménytelennek a szituk, sokszor jobban látszanak a lehetőségek. És én ilyenkor szoktam tanácsot adni, hogy talán csináld ezt, vagy a helyedben én így tennék, vagy talán segítene, ha ez vagy az történne. Meg szoktak hallgatni, van, aki örül is az ötleteimnek, de sokszor rájövök, mikor a nyolcadik kifogást hallom, hogy tulajdonképpen nem keresnek megoldást. Van a probléma, lehet miatta nyüszögni, de tenni ellene, hát azt ezért és ezért nem. Ma hallottam például, hogy iszonyúan fáj a derekam, én meg, hogy van szuper jóga a városban, el is megyek veled, ha akarod, esetleg masszázs, biztosan jólesne és segítene, de tudok egy zseni csontkovácsot is - erre ő, hogy aha, tényleg? Fú, a jóga milyen izgalmasan hangzik, már hallotta, hogy az szuper a hátnak, és lehet, hogy majd egyszer elkéri a csontkovács számát - és sose kéri el. Ugye ismerős? Annyi ilyen van, és ez nem egy ember, hanem egy általános, tipikus tendencia, nem is értem. Szerintem sok ember csak azért mondja, hogy panaszkodhasson. Még sokszor bedőlök, és próbálok segíteni, de van, akinél már tudom, hogy nem érdemes. 

És a lényeg, hogy én nem vagyok panaszkodós típus, ha bajom van, keresek rá megoldást, és teszek érte, hogy másképp legyen. De most extrán rájöttem megint, hogy semmi problémám nincsen. Sokunknak nincsen oka panaszkodni. 

Mascarpone, joghurt és eper

Sütöttem a hétvégén sütit. Voltunk múlt szombaton egy barátnőnknél, aki csinált nekünk szusit, a desszert pedig egy pohárkrém volt. Mascarponét kevert össze joghurttal és tejszínnel, ezt töltötte poharakba, rá pedig egy epres öntet került, fagyasztott epret főzött össze cukorral. Konkrétan majdnem meghaltam, annyira finom volt, főleg a mézédes eperrel a zord tél közepén. 

Na és ezt gondoltam tovább, sütöttem egy sima piskóta tortát (ezt a receptet készítettem el, csak 15 dkg liszttel), megtöltöttem joghurttal és cukorral összekevert mascarponéval (minden laktózmentes volt), a tetejére pedig eper zselé került - vettem a Lidlben egy zacskó fagyasztott epret, összefőztem cukorral, raktam bele egy kicsi zselatint, és voilá. 

Engem totál boldoggá tesz, ha süthetek-főzhetek. Ezt a tortát megsütöttem szombaton este, betettem a hűtőbe, hogy megdermedjen, és míg Tony fürdette a kisfiút, meg mesét olvasott neki, én addig visszajártam nyitogatni a hűtőajtót és gyönyörködni a tortámban. Nem is maga a sütievés, mert bár szeretem, valahogy nem az a lényeg - de elkészíteni és megsütni egy ilyen gyönyörű és illatos sütit, abban van valami perverzen, nyálcsorgatóan, érzékien kielégítő. Nekem az is nagyon bejön, hogy nem volt konkrét recept, hanem a saját kis kreativitásomat is bele tudtam pakolni. Uh, nagyon jó érzés volt. Legszívesebben minden nap sütnék valami mást. 

Kaptam kölcsön egy lidlis szakácskönyvet, és abból is kiírtam pár elképesztő receptet - na majd azokról is mesélek még. 

A true morning person

Amikor Tonynál alszom, általában autóval megyek, hiszen egy másik városban lakik, mint én. Ilyenkor is 6-kor szoktam kelni, mert be kell érnem a suliba 8-ra, kicsit autózom hazáig, és inkább otthon készülődöm, mert ott jobban kézre áll minden. Illetve igazából nála is van már sminkcuccoktól kezdve a ruhákon át kávéig minden, de ő ugye nem készülődik hosszan, mint én, hanem régebben még aludt olyankor, mostanában meg, mióta új munkahelye van, már előttem elslisszan a vonathoz - és ha már vele nem lehet, akkor egyedül inkább otthon szöszmötölök. Na és engem ott vár a kisautó a ház előtt, hazagurulok úgy negyed óra alatt, esetleg megállok friss reggelit venni (az Aldiban van teljes kiőrlésű croissant, ami reggel 7-kor még meleg), aztán otthon az autót lecserélem bicajra (illetve most nem, mert nagyon csúszós az út), megsétáltatom a blökit, majd kavargatom egy kicsit a kávémat a konyhában, mielőtt továbbindulnék dolgozni. 

Otthon fedett helyen parkolok, úgyhogy Tony mellett találkoztam olyannal először, hogy az autó helyett egy hókupac várt a ház előtt, vagy hogy jégpáncél borította a kocsit - és itt a magyarázat arra, hogy miért volt Tonytól az első ajándékom egy narancssárga jégkaparó. Azt gondoltam egyébként, hogy ez a fagyos reggeli meló bizonyára szívás, de fura módon egyáltalán nem bánom, szeretem kivakarni az autót a fagyott víz fogságából, és mire kész vagyok, már meleg autóba ülhetek bele. Mondjuk az ülésfűtésért ölni tudnék, de olyanom sajna nincsen. Ma reggel pedig nagyon szép kis hópelyhek vártak az ablakon, meg is örökítettem őket: 

Na de a lényeg, hogy azt a következtetést kell levonnom, hogy nagyon szeretem a reggeleket, ha valakire lehet mondani, hogy 'morning person', akkor az én vagyok. Bármilyen korán kell kelni, és bármennyire nehéz kibújnom a meleg takaró alól, főleg, ha a pasimat is ott kell hagyni, hogy még durmolhasson tovább, én reggel vagyok a legjobb formámban. Jókedvű vagyok, energikus, friss, csacsogós, mindenhez van kedvem: zenét hallgatni, blogot írni, készülődni, reggelit csinálni. És nem azért kelek szuperkorán, mert muszáj, hiszen egy órával később is simán elég lenne, hanem hogy legyen időm hosszan sertepertélni. Egyébként edzeni is olyankor szeretek a legjobban, délután sokkal nehezebb rávenni magam.

Ezzel szemben délután, ha végre hazakeveredtem és vége az óráimnak, nagyon nehezen veszem rá magam, hogy újra elinduljak valamerre. Fáradt vagyok, nyűgös, kényelmet akarok, meleget, csendet meg sok finom ennivalót. Mint most is. 

And how are you feeling now?

Ma már ezerszer jobb a kedvem, amire meg is van az okom, meg a nap is jól indult. Nincsen első két órám, úgyhogy van egy kicsi időm itthon kavarni, elvittem a kiskutyát, tankoltam, beraktam egy mosást, csináltam reggelit. 

Tegnap úgy találkoztunk, hogy mindketten nagyon éhesek voltunk, úgyhogy autóba ültünk, és elmentünk Dunakeszire egy olyan hamburgerezőbe, ahol díjnyertes hambik vannak, és megkérdezik, mennyire legyen átsütve a husi. Pulled pork szendvicset ettem, amit életemben először úgy 2 éve Pillával, és azóta a kedvencem. Nem mindig találom el a saját ízlésemet, vagyis van, hogy berendelek valamit, és aztán inkább a vacsipartnerem ebédje után ácsingózom, de most úgy éreztem, hogy a világon semmi nem lehetett volna finomabb ennél a szendónál (avagy hunger is the best sauce). Amúgy pulled pork (nagyon ízes, édeskés, fűszeres, hosszan pácolt és sütött husi) van a tesco fine food szekciójában, és nem is annyira drága, lehet, hogy veszek, és megpróbálom reprodukálni otthon. 

day off

Ma nem voltam suliban, megbeszéltem előre, aránylag kevés órám volt, és a kollégáim összevonták az óráimat. El kellett mennem kontrollra, mert nemsokára kiveszik a vasat a csuklómból. Vissza kell mennem a csütörtökön az aneszteziológushoz is, meg kedden megint a dokihoz... Na hát ezeket nem tudom, hogy oldom meg, mert már a mai is igen ciki volt. Na mondjuk emiatt is borongtam kicsit, de mindegy, ez van, majd valahogy megoldom, ha más nem, kiíratom magam, csak azzal meg a kollégákat szívatom... Ez a szívás a mellékterméke annak, hogy nem fizetik ki a helyettesítéseket. Ja, szombaton pedig felügyelek a felvételin, ott kell lennem fél 8-ra. Úgyis szombaton is reggel 6-kor akartam kelni, yaaay. 

Ma délután tanítványom sem volt, jó volt kicsit egyedül, olvastam, kutyáztam, aludtam egy kicsit, kitakarítottam, vasaltam, főztem holnapra zöldségkrém levest. Nem tudom, miért mániám, hogy ha kicsit zaklatott vagyok valami miatt, akkor muszáj magam körül csili-vili tisztaságot, rendet és harmóniát varázsolnom, de sose legyen hasznosabb mellékhatása a szívzűrjeimnek. 

Ja, ha már takarítás: kapszulás mosószert használok, mert sosem tudom, mennyi mosószert kell a dobba tenni, mindig túl sokat rakok, így meg nem kell ezen gondolkodnom, és olyan finom illatúak tőle a ruhák, hogy öblítő sem kell. A múltkor vettem egy adag lidlis, sajátmárkás, kapszulás mosószert, mert sokkal olcsóbb, mint a Persil meg az Ariel. Kipróbáltam, és olyan erős és kellemetlen szaga van (nem véletlenül használom ezt a szót), hogy nem bírom elviselni, rosszul vagyok tőle. Van egy nagyon kedves barátom, és neki voltak régen mindig olyan szagúak a cuccai, (nem büdös, hanem valami mosószer, vagy öblítő lehetett), hogy egyszerűen nem bírtam. A pasim mondta, hogy ő átveszi, de ő sem használhatja, mert pont neki nagyon nem akarom, hogy ilyen szagúak legyenek a ruhái. 

Ma 5:50-kor keltem, és holnap is akkor fogok. Na ilyen izgalmas dolgok történnek velem.

ezt a képeslapot egy nagyon kedves barátnőmtől kaptam a szülinapomra, egy kétszemélyes haagen-dazs jégkrémfondü utalvánnyal együtt:) 

We don't talk anymore

Amúgy meg hányinger rossz kedvem volt egész nap, azzal a jelszóval, hogy I don't know how to relationship. És látom ám, hogy nem vagyok ezzel egyedül, már a saját kapcsolatomon belül sem (erről mindig ez az interjú jut eszembe), hogy a környezetemről meg a többi bloggerről már ne is beszéljek, de természetesen ez engem egyáltalán nem vigasztal. És mivel nem vette fel a telefont, mikor hívtam, küldtem egy lebaszós esemest, hogy hát köszi, hogy nem veszed fel és nem hívsz vissza, de szerintem még oda sem ért az sms, már csörgött is a telefonom, hogy szia bébi, bocs, hogy nem tudtam felvenni, ezésez volt, hogy vagy?, én meg így kábé elsüllyedtem, hogy mekkora hisztikirálynő vagyok, úristen. De legalább a kedvem sokkal jobb már, és a felhők is mintha tünedeznének el a homlokomról. 

Mindenesetre köszi, hormonok. 

Helyzetjelentés

Ma gyalog mentem suliba, ez 25 perc séta. Jelezném, hogy aki nem bicajozik, hanem gyalogol, az az életének nagy százalékát elpazarolja arra, hogy egyik helyről tart a másikra. Nagyon hiányzik a bringázás, de itt még mindig jégpálya a város nagy százaléka.

• Napi happiness: Az utóbbi néhány évben mostanában olyan lassú volt a laptopom, hogy szinte leszoktam a használatáról, mert mire bebootolt, elvesztettem az érdeklődésemet, vagy reggel már annyi volt az idő, hogy el kellett indulni a suliba - pedig én reggeli mellé szeretek legjobban blogolni. Úgyhogy egy ideje inkább a telefonomon intézek mindent, ami, valljuk be, nem annyira kényelmes. Viszont tegnap a pasim valamit varázsolt rajta, és most bekapcsolom, és DING, már áll is, mint a cövek (mondjuk lehet, hogy ez itt nem a megfelelő hasonlat, de értitek, na), rákattintok valamire, és BUMM, megnyílik. Legördítem, legördül. Beírok valamit, beíródik. Őrület. Lehet, hogy ez nem tűnik nagy számnak, de akinek régi, lepukkant laptopja van, az tudja, miről beszélek. És most újjászületett az én kis tündéri Vaiom. 
• Napi pörgés: Van az osztályomban egy kislány, akit nem engednek az őt nevelő nagyszülők suliba járni, mert szükség van rá otthon. Mondtuk nekik, hogy értjük a kulturális különbségeket, de ettől még a törvény rájuk is vonatkozik (a lány nincs 16). Na és mivel jelentettük az ügyet, volt náluk a gyámügy azzal, hogy a dolognak következményei lesznek, és ezért megjelentek a múlt héten, hogy akkor valami legyen. Viszont a lánynak nincsen elég jegye, plusz rengeteg a hiányzása... Na mindegy, és akkor megoldást kitalálni 2 nap alatt MINDEN tantárgyból, hogy valahogy folytathassa a második félévet, osztályozó vizsgákat, számonkérést, mindent megszervezni, ezer emberrel lebeszélni, menni ide, oda, vissza, egyeztetni, információkat átfogni, közvetíteni, adminisztrálni, jegyzőkönyvezni, lánykát kísérgetni, mindezt úgy, hogy közben óráim vannak, szóval az órákra bemenni, előtte kitalálni szuper, a gyerekeket lekötő feladatokat, hogy valamennyi időre egyedül hagyhassam őket, ha épp ügy van, és amikor visszaérek, akkor ellenőrizni, és az óra végére még beszédgyakorlatos feladatot is kihozni a dologból, hogy ugye max hasznos legyen a feladat... Na és az a durva, hogy a legjobb munkanapom volt az utóbbi időben, maximálisan jól éreztem magam ebben a helyzetben. Nekem valami ilyesmi munkát kellene csinálnom. HR, vagy nem is tudom. 
• Hétvégi csalódás: Nem is emlékszem, mikor volt utoljára olyan, hogy főztem valamit, aminek nem volt sikere. Hát most megtörtént ez is, pedig az én pasim amúgy iszonyú hálás közönsége a főztömnek. Mondjuk szerintem nem ez volt az első alkalom, hogy megállapítom, hogy a csirkecomb nem illik össze a tejszínnel, de valami miatt megint próbálkoztam, és az lett az eredménye, hogy a kutya tejszínben sült csirkecombot vacsorázott. Mondjuk még mindig jobban állok, mint a sógornőm, aki rendszeresen hatalmas adag kajákat hoz át a kiskuttynak, mivel neki a férje, és mind a 3 gyereke is hiperválogatós. Na neki aztán nem lennék a helyében, rengetegszer nyúl mellé. 
• Hétvégi szuperség: Pénteken Pillával elmentünk a Gellért fürdőbe, mert még soha nem voltunk ott, és már előre kitaláltuk, hogy ez lesz egymásnak a karácsonyi ajándékunk. Utána nála aludtam, rendeltünk pizzát, tévét néztünk és dumáltunk, reggel meg reggeliztünk hosszan, ahogy szoktunk. Köztünk nem nagyon vannak kérdések. <3
• Leárazás-ügy: Megnéztem a leárazásokat. Nem tudom, ez miért van, de ugyanazok a ruhák, amikre csorog a nyálam, mikor frissen kikerülnek az üzletekbe, teljesen hidegen hagynak attól a pillanattól kezdve, hogy leárazzák, majd turkáló-sztájl összeömlesztik őket. Igen, számomra is érthetetlen a dolog. Mindenesetre nem vettem semmit (egy tavaszi kollekciós ruhán kívül, haha), pedig fehérneműkre nagy szükségem lenne. 
• +1 Voltunk kicsit kirándulni. Imádtam minden percét. 

C'est moi

Stuff I like

Tavaszenergia, mi? :)

Itt nálunk ma egész nap zuhog a hó, és csak hullik, hullik, szerintem eddig legalább 10 centi hó esett, gyönyörű minden. Reggel leginkább ahhoz lett volna kedvem, hogy visszamásszak a pasim mellé az ágyba, bekucorodjak mellé, kilőjem mindkettőnk ébresztőjét és aludjunk, ameddig csak tudunk, aztán pedig reggelizzük narancslekváros pirítóst tejeskávéval, beöltözzünk Michelin babának és elmenjünk sétálni, míg pirosra nem fagy az orrunk, aztán pedig a kanapéjáról, a takaró alól nézzük a hóesést. 

De persze menni kellett dolgozni, kiástam a kisautót a hó alól, aztán szépen lassan hazacsúszkáltam - olyan fura, régen féltem hóban vezetni, de mostanában teljesen biztonságban érzem magam, talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy élvezem is a helyzetet Nagyon szeretek vezetni, úgy látszik, hóban is. 

Van két dolog, amit nagyon szeretek mostanában, az egyik egy aldis aszalt szilvás joghurt. Úristen, milyen finom, ismeritek? Négy darab van összecsomagolva, amit nem szoktam szeretni, mert nagyon kevés tejterméket eszem, de ebből nyolc is lehetne egy csomagban, azt sem bánnám.

A másik pedig a Clipper teák, amiket igazából a dobozuk miatt vettem meg, de aztán kiderült, hogy a belső értékeik simán verik a külcsínyt.