nor/ma

Nyílt a Millenáris parknál egy óriási nor/ma, azaz egy skandináv pékség. Én már ismertem az elődjét a még a Kecskeméti utcából, Phoebe dolgozott náluk egy ideig. Állítólag nagyon jók a kenyereik (nekem mondjuk a kifli nem jött be, mert iszonyúan tömény), de én mindig a kardamomos péksütikre izgulok rá, és abból náluk nincs hiány. Már a villamosról kiszúrtam, hogy megnyitottak a Mammut mellett, nagy, szellős terek vannak, és üveg, a park felé nyitható falak, meg egy csomó asztal a teraszon is, nagyon hívogató, én óráig el tudnék ücsörögni itt akár egyedül is, újságot olvasgatva, de szerintem tökéletes hely találkákhoz is, elhozok majd ide szépen mindenkit, akit szeretek. Valamelyik reggel Barni otthonról dolgozott, én meg fogtam Danit, beleültettem az új, 5 kilós sportbabakocsijába (amit sajnos nem szeretek, mert szerintem neki nem túl kényelmes, ami a lényeg lenne, de online néztük ki, és sajnos nem próbáltuk ki előtte, pedig akkor biztosan nem veszem meg), és elsétáltunk az új nor/mába. 

Már amikor odaálltam a pulthoz, nagyon megörültem: képzeljétek, van náluk semla, a svéd süti, amiről annyit beszéltünk a múltkor (nem találom azt a posztot), és nagyon finom! Vannak etetőszékeik is, aminek én nagyon örültem, de azt nehezített terepnek találtam, hogy nem hozzák ki a kávét meg a kaját, hanem megrendeled a pultnál, kapsz kis csipogót, és az jelez, ha mehetsz az elkészült finomságokért, vagyis nekem ott kellett hagynom Danit az etetőszékben, hogy megszerezzem a rendelésünket. Na és leraktam mindent az asztalra, kicsit elrendeztem, hogy esztétikus legyen, gondoltam, le is fotózom. Mutatom: 

Gondolom, sejtitek, hogy a következő pillanatban már kávéban úsztunk. Nem vagyok egy rutinos kávéházas anyuka, az biztos, de Dani nem egy hirtelen típus, eddig nem volt még ilyen balesetünk. Úgyhogy innentől már nem volt annyira idilli a dolog, de végül átültünk egy másik asztalhoz, jött egy lány, aki megnyugtatott, hogy semmi baj, ez mindenkivel előfordul, felmosta a kávé-tengert, és még egy másik zabtejes kapucsínót is beígért, amit végül sosem kaptam meg. A semla viszont mesés, tejszínes-pisztáciás, ha arra jártok, ki ne hagyjátok. Csak a kávét messzebb rakjátok a babáktól. 

házikó

És ahogy a kávémat ittam a Kővirágban, rezgett a mobilom, láttam, hogy az egyik érdeklődő, odaadtam Barninak, hogy intézze ő, kicsit hümmögött a telefonba, letette, és pacsira nyújtotta a kezét: eladtuk a lakást. Most meg kell találnunk a leendő otthonunkat, ami szerintem iszonyúan nehéz lesz, mert az a kategória, ami nekünk kellene, azon a környéken, ahol keressük, órák alatt megy el. Na mindegy, van segítségünk a keresésben, meg ráfekszünk mi is. Viszont valószínűleg néhány héten belül ki kell költöznünk a lakásból, úgyhogy egy időre Vácra költözünk, a régi lakásomba, ami amúgy ideális így nyárra, meg hogy egy kicsit még utoljára együtt lakhassak még a családommal. Meg a Balatonon is sokat leszünk, gondolom. 

                                                                    Lotta Langrock

káli cool

Közben túl vagyunk az első közös családi nyaralásunkon, és persze a négy nap pihenéssel-csavargással a hátam mögött már sokkal vidámabban látom a világot. Most megint érzem, mennyire a lételemem a jövés-menés, nagyon hiányzott. Barni ugyanolyan laza és spontán, mint én, úgyhogy nagyon jó páros vagyunk, mindenféle stressz és konfliktus nélkül, tök lazán telt el a 4 nap. Révfülöpön vettünk ki egy vastag falú, hűvös parasztházat, ami a legjobb döntésnek bizonyult a kánikulában, bár az utolsó két napra már meglehetősen felmelegedett a ház is. Egyébként ott, ahol eredetileg akartunk megszállni, és már rég kinéztem magamnak, nem fogadtak minket, mert hogy gyerekünk van. Először el sem akartam hinni, írtam is nekik a Facebookon egy üzenetet, és kiderült, hogy jól értelmeztem: elnézést kértek, és köszönték, hogy érdeklődöm, de az ő szállásuk "nem alkalmas gyerekek részére". Én ezen teljesen ledöbbentem, illetve valamennyire megértem, tudtam is, hogy van ilyen, és együtt is tudok élni vele, inkább kicsit rosszul esett, hogy mi már nem vagyunk elég 'menők' ahhoz, hogy akárhol fogadjanak minket. 

Évek óta sportot űzök abból, hogy ne utazzunk sok cuccal, és ebben Barni is profi. Gyerekkel ez nyilván nem olyan könnyű, de úgy vagyunk vele, hogy mi nagyon lazák és rugalmasak vagyunk, és akkor lehet reménykedni, hogy a gyerekünk is az lesz: eddig úgy tűnik, bejön. A ruháit vittük, abból sem túl sokat, mert tudtuk, hogy lesz mosógép, valamennyi kaját, a labdáit és néhány játékot. Indulás előtt pedig vettünk egy mindössze 6 kg-os, pici, lapra összecsukható sportbabakocsit, mert a régi a Suzukim csomagtartóját és a hátsó ülés felét is elfoglalta, és persze egy tonnát nyomott. Így viszont szuperjól befértünk, és semmi nem hiányzott. Első este Barni feltöltötte a hűtőt, utána meg kb kifliért kellett eljárni. 

Keresztül-kasul bejártuk az egész Káli medencét, mindent megnéztünk, amit tudtunk, szerintem mindketten szerelembe estünk a környékkel, szerintem közel olyan gyönyörű, mint Toszkána. Én néztem ki a látnivalókat előre, annyit nézegetem a környéket már évek óta, hogy tökéletesen képben voltam, mit érdemes megnézni. Persze nem akartuk túltolni, mert főleg pihenni jöttünk, meg hát egy egy évessel észnél kell lenni, már ami a programok mennyiségét illeti. De voltunk a Liliomkert piacon, ami varázslatos, régen láttam ennyi kedves és szimpatikus embert egy halomban, és hát a portékák - erősen vissza kellett fognom magam, hogy csak finomságokat vegyünk: sonkát, epret, málnát, kalácsot, sajtot, csatnit. Voltunk Szigligeten, Badacsonyban, megnéztük a Hegyestűt, a cuki falvakat, a kedvencem Salföld, egy álom, maga a béke szigete számomra az a falucska, mintha Középföldén járnánk. Voltunk a Laposa borászatban, amit nagyon szeretek, mert csodaszép, és még egy pohár pezsit is kaptam. Hétfőre pedig a Kővirágba foglaltam asztalt, ami miatt iszonyúan izgultam, hogy hogy áll majd a kérdéshez Dani, de olyan felnőttesen és komolyan várta az asztalhoz tolt etetőszékében az ebédet, hogy nevetni kellett, aztán szépen, illedelmesen megkóstolt mindent, az eperlevest, az édesburgonya-pürét, a kacsát, a túrógombócot, és a végén kedvesen integetett mindenkinek, hogy pápá. Annyira cuki. Imádom ezt a helyet, ki ne hagyjátok, ha arra jártok. 

És persze ebben az őrült kánikulában minden percet megragadtunk, hogy strandoljunk. Dani imádja a vizet, úgyhogy sejtettem, hogy nem lesz gond a Balcsival sem, és hát tényleg, hatalmasat pancsolt. Egész szép színünk lett mindhármunknak, de egy grammot sem égtünk le, pedig én nem vagyok az a típus, aki hosszú ujjú felsőben viszi csak ki a gyerekét a napra, de hát ő mégis csak egy pihe-puha kisbaba, nagyon odafigyeltem. 

Azt hiszem, mi ide még vissza fogunk térni. 

Kővirág(unk) 

                                                                       a hálónk

nem ezt a lovat

Az elmúlt néhány napban megjártam az érzelmek színes skáláját. Sajnos hiába minden ígéret, még mindig nem jutottunk el Barni munkájával oda, hogy mostantól könnyebb, kevesebb, lazább lesz, vagy hát mintha lett volna néhány nap, de már olyan régen volt hogy el is felejtettem. Sajnos mindig alakul valami, és mindig a jövő héttől lesz majd könnyebb, a jövő héten meg az azt következő héten. Én már úgy vártam ennek a kurva, már tavaly augusztus óta húzódó projektnek a végét, mint a messiást, amikor is majd hárman egy csomót bandázunk együtt, elmegyünk a Balcsira, kiveszünk valami romi kis szállást a Balatonfelvidéken, ami álmaim desztinációja, és egész nap csak babázunk, csavargunk, eszünk, fetrengünk játszunk és minőségi időt töltünk együtt. De sajnos eljött az, amitől a legjobban féltem, és a lelkem mélyén tudtam is, hogy így lesz, és gondolom, Barni is tudta, még ha tagadja is. Tudniillik a következő munkáját úgy kapta meg, hogy nem az, hogy nincsen egy nap szabadideje sem a kettő közt, hanem konkrétan egy kicsit még párhuzamosan is folynak majd, a régit még fejezgeti befele, a másikat pedig már előkészíti. Ez az új pedig novemberig tart, szóval addig megint egyfolytában dolgozni fog. Hát faszóm. 

Közben mondja, hogy ilyen a munkája, tudtam már akkor is, mikor összeismerkedtünk, meg az ő szakmájában (filmipar) munkát visszautasítani azt jelenheti, hogy majd a következőt nem neki adják. Tényleg tudom, hogy ez elismerés neki, imádja, és tolni kell itt és most, és büszke is vagyok rá, de közben én szerelmes vagyok ebbe a fiúba, szerettünk volna és összehoztunk egy gyereket, szerintem kivételesen jó páros vagyunk és borzasztóan hiányzik, nem úgy, hogy hazaérjen este és kb feküdjünk le aludni, ahogy sokszor szoktunk, hanem úgy, hogy minőségi időt töltsünk együtt, miközben nem idegeskedik, hogy de már mindjárt indulnia kell nem tudom hova, és (főleg) nem csörög a telefonja. Meg hát jó lenne, ha ő is tudna vigyázni Danira, meg foglalkozni vele sokat.

Most egyébként ki is vagyok erre élezve, mert az elmúlt egy-két hétben megint nonstop tökegyedül voltam Danival. Illetve hazudok, mert csütörtökön ő vigyázott rá, míg edzésen voltam, szombat délután meg a nagyszülők babáztak, míg mi Pilláéknál tömtük a hasunkat finomabbnál finomabb ételekkel meg koktélokkal. Vasárnap (és persze hétfőn) viszont egyedül voltam a gyerekkel teljesen, és az pokoli rosszul esett, enyhén bedepresszióztam, valahogy akkor tudatosult bennem, hogy ez ilyen, és sosem lesz vége. 

Azt hiszem, most sikerült elég jól kommunikálnom az érzéseimet felé, így Barni eléggé megszeppent,  persze csodát nem tud tenni ő sem, de most így SOS, mentsük ami menthető alapon, a főnöke beleegyezésével elutazunk a Káli medencébe. Nem mondom, hogy könnyű volt szállást találni két nappal az indulás előtt (ez is borzasztó, hogy az ő munkája mellett egyszerűen nem lehet tervezni) egy ilyen népszerű nyaralóhelyen, de nem nyugodtam, míg minden airbnb-követ meg nem mozgattam, és végül lett cuki házikónk Balcsi-kilátással, babaággyal és etetőszékkel kurvajó helyen, megkaptam az emailt, hogy vár minket Salföld, a Liliomkert piac és a Kővirág.

Július közepén pedig elmegyünk tengerpartozni. Igen, érzem én is, hogy ez hosszú távon nem oldja meg a problémát, de arról már nem is beszélve, hogy megint épp egy ajánlatot várunk a lakásra, és ez most elég komolynak tűnik, szóval abba bele sem merek gondolni, hogy valószínűleg hamarosan indul az is, hogy ki kell költöznünk a lakásból, megtalálni álmaink otthonát és odaköltözni. 

news

Tényleg úgy érzem magam, mint aki visszakapta az igazi életét, csak attól, hogy 25 fok fölé kúszott a hőmérséklet, egy szál oversized farmer rövidnadrágban lehet flangálni (a terhességem végén vettem, 42-es, rugalmas anyagú, szerintem idén nyáron sem viselek mást) meg Birkiben (abból is a strandpapucs verzió, mert az utcai töri a lábam, miért? nem örülök), a gyerekem a fél délutánt egy lavór vízben pancsolva tölti anyukám rózsái tövében és eperrel tömi magába a májkrémes kiflit. 

Attól is nagyon jól érzem magam, hogy két naponta újra járok edzeni, sőt, van, hogy sikerül minden nap, kora reggel vagy késő este. Szörnyen ki vagyok éhezve a mozgásra, olyan kár, hogy nem sikerült korábban elkezdenem. Egy fiatal lányt találtam, Emmát, aki hetente egyszer foglalkozik velem, teljesen más stílusban, mint a váci lány, akihez jártam, ő specifikusan főleg saját testsúlyos core gyakorlatokat végeztet velem, amik nagyon jók a terhesség által okozott károk helyreállítására, amikor meg egyedül megyek, akkor tudom a Fanninál tanultakat csinálni. Egyébként megint sikerült annyira jól választanom, egy ray of sunshine ez a csaj az edzőterem izmos adoniszai közt, nagyon szeretem őt. Manka múltkor lemondta Danit aznap reggel, és senki nem tudott vigyázni Danira, úgyhogy végül próba-cseresznye alapon elvittem őt magammal. Kiderült, hogy az edzőterem támogatja, hogy az anyukák, ha nem tudják megoldani, magukkal vigyék a babájukat, főleg így tök jó, hogy mi délben járunk, mikor alig van valaki. Köredzést tartottunk egy külön teremben, úgyhogy Dani közben vígan tudott labdázni, mikor a végére elfáradt, akkor meg Emma pókjárásban szállította őt a hasán mindenfelé, Dani legnagyobb örömére. Ma is viszem, nyilván kényelmesebb lenne nélküle, de mennyire szuper, hogy van ilyen, nem? 

Ezt az olajos lemosót meg annyira régen akarom már ajánlani, ezt is OSZ-nél vadásztam, vízzel érintkezve tejes állagúra változik és csodásan hidratál, nekem nagyon bejött, egészen vidám leszek mindig, mikor újra használhatom, az élet apró örömei, ugye. 

A curtain bangs viszont borzasztóan rossz döntés volt, több emberrel is találkoztam, aki szintén vágatott, és mindenki megbánta, és amúgy a józan eszemet használva már tök nyilvánvalónak tűnik, hogy nem működhet, úgy röhögök magunkon. Az enyém pont betűrhető a fülem mögé, szóval ez egy kicsit segít, de amúgy egyfolytában simogatom és tapizom, mert fél órával a hajmosás-beszárítás után már csak a szemembe lóg. Pokol. Ez volt a fejemben, hogy megnövesztem, és akkor valami ilyesmi lesz, de már nem vagyok benne biztos. 

cry baby

Eladtuk Vácon a házat. Úgy értem, már nem a miénk, átadtuk a kulcsot is. Még utoljára kimentem Apuval: tudtam, hogy a nagynénémnek rengeteg pünkösdi rózsája volt, hatalmas csokrokat szokott szedni nekem mindig, sosem lehetett tőle virág, vagy gyümölcs, télen befőtt , lekvár vagy ivólé nélkül eljönni. Megnéztem a házat üresen, kicsit beszélgettünk a szomszédokkal, szedtem egy óriási halom fehér és rózsaszín pünkösdi rózsát és eljöttünk. Apu vidám volt, ő nagyon örül, hogy ilyen jól sikerült eladni a házat, flottul ment minden és nincsen több gond vele. Annak én is örülök, hogy egy olyan család vette meg, akiknek eszükben sincs ledózerolni, hanem kihozzák majd belőle, amit lehet, és nagyon fogják szeretni. De közben nagyon kellett küzdenem a könnyeimmel, hiszen kicsit a gyerekkorom egy részének, az apai nagyszüleimnek és a nagynénémnek is búcsút mondok ezzel a házzal. 

Barni kérdezte utólag, mikor meséltem neki, hogy ezt miért csinálom? Ha úgy érzem, akkor miért nem sírok? Hiszen el kell gyászolni a dolgokat, és ha sírni kell, akkor sírni kell. Tudom, hogy igaza van, és legszívesebben most is bömbölnék, ahogy ezeket a sorokat írom, de mi nem vagyunk egy érzelgős család - illetve talán ez kicsit megváltozott az utóbbi években. Amikor váltam, rengeteget sírtam anyuéknak, és sokszor ők is sírtak velem, az nagy áttörés volt. És most, hogy megszületett Dani, többször láttam sírni aput, nyilván örömében. Barnival mi is sokszor sírtunk, mikor megszületett, de azóta is többször, egyszerűen elérzékenyülünk, hogy mekkora csodában van részünk. Van róla egy képem, amikor eljött értünk a kórházba, odaadtam neki az apró Danit a hordozóban, hogy hozza, és lefényképeztem őket együtt. Nem látszik jól az arca, mert lefelé néz a babára, de én tudom, hogy zokogott. Nagyon szeretem azt a képet róla. 

Apáról is van egy olyan emlékem, mikor gyerek voltam és olvastam Fekete István Csíjét, annál a résznél tartottam, ahol meghal Csí párja, és nem tudtam olvasni, mert nem láttam a könnyeimtől a betűket. Apa ajánlkozott, hogy majd ő olvassa nekem, de aztán pár perc múlva már ő sem tudta olvasni, mert neki is a könnyeit kellett törölgetnie, Anya meg szakadt a nevetéstől a háttérben, hogy na tessék, apja lánya. 

good day, sunshine

Annyi minden történik velünk, és közben semmi érdekes, egyszerűen csak nyár lett és visszakaptuk Barnit, és ennek a kettőnek a kombinációjától mindhármunknak hatalmasat nőtt az életminősége. Én most nem stresszelek semmin, reggel felkelünk, aztán alakul a nap, ahogy alakul - Barni néhány órát szokott dolgozni, de a nap legnagyobb részében ráér velünk csavarogni, beülni valahova, családozni, vagy bármire. Úgy gondolom, hogy hatalmas luxus, ha az ember ennyire spontán alakíthatja az idejét, én ezt imádom, és nagyon hálás is vagyok érte. Kicsit olyan érzés, mint mikor véget ér a tanév meg az érettségik, és előttem nyújtózkodik a véget nem érő(nek tűnő) nyár. Persze egyszer mindig eljön a szeptember, és Barni is új projektet kap valamikor, de addig is örülni kell annak, hogy ilyen szép az élet most. 

Idén először lent töltöttünk néhány napot a Balatonon, nagyon jól éreztem magam. Elképesztően távolinak tűnik a tavalyi karanténunk ott, milyen más hangulata volt, a srácok sokat feszültek, egymással is, meg hogy nem volt munkájuk fél évig, nekem meg júniusban már főleg az óriási hasam elhelyezése okozta a legtöbb problémámat. Most meg kicsit olyan volt, mint az első családi nyaralásunk, szép, könnyű, lassú napokkal, egész napos strandolással, hosszú sétákkal és piknikezéssel, meg sok-sok nevetéssel. Meg hát épp tavaly ilyenkor volt a hatalmas dráma, ami miatt végül 9 év után szakított Barni öccse és az akkori barátnője. Most is ő volt ott velünk, csak most az új, egészen friss barátnőjével - nagyon cuki ez a lány, úgy tűnik, szépen összeillenek, rengeteget turbékolnak, mindenki boldog és egészen más a hangulat is, semmi  stressz vagy veszekedés. 

Banditánk pedig úgy tűnik, jól bírja a levegőváltozást, meglepően jókat aludt és hatalmasakat evett velünk egy asztalnál úgy, hogy beleültettük egy székbe és párnákkal kitámasztottuk, merthogy etetőszékünk nincsen lent. Hideg még a Balcsi, úgyhogy nem fürödtünk, mondjuk nekem nagyon vissza kellett fognom magam. Kicsit azt is nehezen bírtam, hogy nem fekhetek ki a napra órákra, mert anyuka vagyok, és a nap legnagyobb részében az árnyékben kell labdáznunk a labdafüggő gyerekünkkel. Persze így is lett egy kis színem, de a napsütés-hiányomat nem sikerült kielégíteni. 

Két napra csatlakozott hozzánk egy barátunk, akivel most szakított a barátnője, rossz látni, hogy szegény mennyire szomorú. Fura volt, hogy mennyire nem bírtam visszaidézni a szerelmi csalódásaimat meg a mélységeket, ahol ilyenkor jártam (szóval jelentem: maradéktalanul elmúlik minden pokol, sőt, el is felejti az ember, hogy milyen szörnyű volt), így nem is álltam neki bölcselkedni meg vigasztalni őt, csak szó nélkül átnyújtottam a telefonom, amikor kérte, hogy stalkolni tudja az exét meg az ex új ismerőseit. Majd elmúlik nála is. 

shit happens

Tegnap reggel, mikor kinyitottam a szemem, és megláttam, hogy 10 perc múlva nyolc, már tudtam, hogy minden csúszik, mert legkésőbb 7 - fél 8 körül azért ébren szoktunk már lenni. Nagyon rá voltam pörögve, hogy flottul menjen a délelőtt, mindennel elkészüljek, be tudjak pakolni, Dani aludjon és időben felébredjen, mert őt vittem Mankához, én meg fél 1-re mentem az edzőlányhoz a terembe, és nem akartam késni. Normál esetben kényelmesen beleférne minden, de Manka még nem kapta meg a második oltását, ezért nem hajlandó tömegközlekedni, úgyhogy Danit viszem hozzá, ami kb 15 perc oda, 15 míg leparkolok, felviszem a babát a lakásba és instrukciókkal látom el Mankát, elbúcsúzom stb, majd 15 perc vissza, mert az edzőterem itt van, hozzánk közel. Na, szóval tempóznunk kellett, hogy minden meglegyen, Dani szépen, udvariasan elaludt időben, nem is aludt túl sokáig, abszolút időben tudtunk elindulni. Bocsánat, tudtunk VOLNA. 

Mert nekem muszáj mindig illatoznom, így az utolsó pillanatban, mielőtt felvettem volna Danit, még beléptem a fürdőszobába, kinyitottam a szekrényemet, benyúltam a parfümös üvegért, kihúztam, és azzal a lendülettel kirántottam az alapozómat is. Ez egy pár éves darab, még félig tele, a második üveget fogyasztom belőle, mert folyékony, könnyű és természetes, nagyon szeret(t)em, Lancome egyébként, ez, csak egy régebbi változat. 

Pattant egyet az üvege a mosdón, szerintem már ott kettétört, lecsapódott a padlóra, és ott további miszlikbe roppant. Konkrétan az egész fürdőszobát, meg engem is bevont az apró üvegdarabokkal kevert, folyékony alapozó. Álltam ott egy pillanatig - szerencsére eléggé józanul szoktam kezelni a váratlan, kellemetlen helyzeteket, nem pánikolok, sőt, mindig én vagyok az, aki a bajban is nyugodt és megoldásorientált tud maradni - de most azért gondolatban elmormoltam egy sor káromkodást, mert iszonyúan indulni kellett volna, és ez volt az utolsó történés, amire ott és akkor vágytam volna. Végül gyorsan letéptem magamról a nadrágot és a pulcsit, tisztát vettem föl, a fürdőszobát hagytam úgy, ahogy volt, csak rácsuktam az ajtót hogy ne is lássam, kezet mostam, összeszedtem Danit és rohantunk az autóhoz. 

Néhány hónappal ezelőtt a konyhaszekrényből rántottam ki egy üveg drága, féltve őrzött Sauska  vörösbort, az is összetört, pont így, indulás előtt. Az mondjuk sokkal rosszabbul esett, undorító volt összetakarítani a vörösboros üvegszilánkokat MINDEN alól - és ez egy kúszó-mászó kisbabás ház, szóval nem volt kérdés, tökéletes munkát kellett végezni. És csak mondom, hogy a fugák (eredetileg) fehérek. Barni máig nem tud róla, szerintem agybajt kapna, ha elmesélném (nyilván nem, de minek borzoljam az idegeit). 

Annyiszor történik velem ilyesmi, tényleg, nagyon sokszor. Mondjuk életem legtraumatikusabb ügyetlensége az volt, amikor kislány koromban a furulyavizsgámra bandukoltam sietve épp, emlékszem, június volt, sütött a nap, sötét szoknya és egy csodaszép, törtfehér, kötött pulóver volt rajtam, amit kicsivel előtte kaptam, és valami miatt jó ötletnek tűnt a sétálóutcában enni egy csokis Danettet, amihez nem volt kanalam, és ezért csak úgy a dobozából ittam meg. A többit a fantáziátokra bízom.

Eljött az az időszaka az évnek, mikor már nem fűtenek, de közben meg iszonyú hideg van a lakásban. Éjjel annyira fázom, hogy két hosszú ujjú felsőben és zokniban alszom, de ma azon is gondolkodtam, hogy sapit is veszek fel (volt már rá példa). Közben a kisfiunk nem hisz a betakaródzásban, két rúgással tűnteti el magáról a jó meleg takaróját és leginkább maga alá gyűri, és van rajta hálózsák, de az nem olyan nagyon meleg. Ráadásul azon is aggódom, hogy a kis pihék mennyire melegítik a fejét, gondolom, semennyire. Bár a 10 hónap alatt egyszer sem volt még náthás sem, szóval úgy látszik, betakaródzás nélkül is van élet. 

A lényeg a lényeg: jöhetne már a konstans meleg, vagy legalább a tavasz, annyira utálok fázni. Úgy volt, hogy lemegyünk a hosszúhétvégére a Balcsira, de így, hogy esni fog, túl hideg van még a házban, hiába lehet lent befűteni a kályhában, fent meg éjszakára hősugárzóval, de a ház maga akkor is nagyon hideg még. 

Tegnap este Barni megint későn jött, 11 körül, és úgy terveztem, hogy majd megfőzöm előre a tökfőzeléket, meg teszek-veszek, de végül nem volt kedvem (és milyen jól tettem, mert ma reggel munkába menet Barni anyukája bedobott hozzánk egy nagy adag kaját). Van egy nyomozós sorozat, amivel egy ideje már szemezek, és amiben Kate Winslet a főszereplő: az Easttowni rejtélyek, ledaráltam belőle 4 részt, nagyon tetszik. Annyira nyomasztó őskáosz mindenkinek az élete benne, hogy teljesen gondtalan, lába-lógatós szerencse-lányának érzem magam tőle, haha. 

este jó

A baba napközben kétszer alszik, egyszer délelőtt 10 körül, meg valamikor kora délután. Ez utóbbi változik, akkor szoktam lerakni, mikor látom, hogy elfáradt. Egy időben próbáltam fix időhöz tartani magunkat, de olyan hiszti volt belőle, hogy ő még játszana, mit zaklatom ezzel az alvással, hogy elengedtem. Én nem vagyok napirend-náci, jó így nekem, ha elfárad (1-2-3 körül), akkor lerakom, hozzám bújik, eléneklem neki az Este jó-t (ahol mindig változtatom, hogy anya vagy apa mosdik/főz, vagy hogy kinek az ölében ül a baba, mert ne már ezek a nemi sztereotípiák) és puff, alszik. Babakocsiban már nem alszik, úgyhogy rá szoktam vele feküdni az ágyunkra, és akkor ott vágja be a szunyát. Már rájöttem, hogy ha napközben egyedül alszik (az ágyában mondjuk), akkor nagyon hamar megébred, és nem is alszik vissza, 20-30 perc, akár a délelőtti, akár a délutáni alvásról van szó. Viszont ha ott fekszem mellette, nem feltétlenül alszom, hanem olvasok, vagy játszom a telefonomon, akkor megnéz, megsimogatom, és alszik tovább - így akár másfél, két órát is képes aludni. 

Na és én annyira megszerettem ezeket a közös sziesztákat. Nyilván tök jó lenne, ha tudnék ilyenkor mosogatni, vagy főzni, de igazából ezek akkor is mennek, ha ébren van. És annyira jó érzés, hogy hozzám bújva, nyugodtan szuszog az amúgy egyfolytában pörgő, pihés fejű kis bandita. Plusz rá vagyok kényszerítve, hogy én is pihenjek egy kicsit, sőt, ha nehezebb éjszakánk volt, akkor fel szoktam csapni a szemmaszkom, és alszom vele együtt, van, hogy Barni is becsatlakozik.

Ilyen izgalmas a mi életünk. 

rise and shine

Szerintem nekem azért volt olyan nehéz elfogadnom a külsőm gimiben, mert Epres Panni egy évfolyammal felettem járt, ugyanúgy kéttannyelvű osztályba, mint én. Ő már akkor is olyan méltósággal sétálgatott a suli folyosóin, mint egy hercegnő, már akkor is fenséges volt a termete, az alakja, és egyébként a természete is, mert nagyon szerény és kedves lány volt, gondolom, most is az. Emlékszem, én azt akartam, hogy rajtam is úgy álljon a Levis 501, mint rajta, pedig amikor előttem állt a sorban az ebédre várva, nyilvánvalóan látszott, hogy erre semmi esélyem, mivel neki kb ott kezdődtek a lábai, ahol nekem a mellem volt. Meg az én cuccaim a lengyel piacról származtak, meg anyu kezei alól, nem a Levis boltból. 

Aztán valószínűleg ezen a traumán valahogy túltettem magam, meg szerencsére a fiúkkal is szerencsém volt, ami mindenképp jót tesz az ember önbizalmának. Az első komolyabb barátom gimi utolsó évében lett, őt az Őrsön láttam először, a barátnőmre köszönt rá, akivel a kosárlabda kapcsán ismerték egymást. Emlékszem, mondtam Nikinek, hogy ez a leghelyesebb fiú, akit valaha láttam. Aztán néhány hónap múlva össze is kavarodtunk egy buliban, ő volt az első nagy szerelmem, másfél évig voltunk együtt. Azóta ő már kétszer elvált, két gyereke van két különböző lánytól (ezek megint csak tök más lányok), egyikükkel sincsen már együtt, és néhány éve a Dunakanyarban lakik. 

Elkalandoztam. Ezt csak olyan bevezetőként mesélem ahhoz, hogy szerintem nekem aránylag egészséges önképem van, ismerem a határaimat, van, amit szeretek magamon, van, amit nem annyira, és az öltözködés sokat segít, hogy kicsit kilógjak a sorból, és közben aránylag jól érezzem magam a bőrömben. Én soha nem sportoltam igazán komolyan, a rendszeres mozgás mindössze néhány éve az életem része, és életemben a harmincas éveim legvégén éreztem magam a legjobban, köszönhetően Phoebe-nek, aki elvitt, az edzőlánynak, az edzőteremnek és a súlyzós edzéseknek. Én 38 évesen tudtam meg, milyen az, ha az ember a legjobb formájában van, fu, nagyon jó érzés volt. 

Na hát ehhez képest így 10 hónappal a szülés után nyilván teljesen másképp érzem magam a bőrömben. Tudom, hogy beszéltünk már a ruhaboltok démoni tükreiről, de a múltkor majdnem elsírtam magam a Reserved-ben ruhapróba közben, hogy ha halál komolyan így nézek ki, akkor a következő utam a Reserved után egy burkaboltba vezet. Úgy döntöttem, nincs mire várni, nem halogatom tovább, és másfél év után újra elkezdek mozogni, hogy újra visszaszedjem a teljesen eltűnt izmaimat, állóképességemet, jó közérzetemet. Be is iratkoztam a közeli edzőterembe (lecseréltem a régit, ahova jártam), és tegnap már meg is ejtettem az első edzést - nem tudom elmesélni, milyen jó érzés volt kicsit futni, emelgetni a kisebb súlyokat, meg nyújtani sokat. A terem is nagyon szimpi, ráadásul dél körül, mikor én tudok menni, alig vannak. Holnap pedig egy edzőlánnyal is találkozom, heti 1x megyek hozzá (mellette meg megyek majd egyedül is), és csak 2-3 hónapig kérem a segítségét, míg visszarázódom, és nélküle is magabiztosan tudom majd használni a termet meg a gépeket. Az a tervem, hogy egyszer-egyszer este megyek majd, mikor D ügynök már alszik, régen is szerettem olyankor járni. 

Egyébként már csak a gondolat is teljesen felvillanyoz, hogy újra rendbe szedem a testem egy kicsit és nem fog fájni a derekam. És egy kicsit a kajálásunkat is elkezdtem rendbe szedni.

Ez a vasárnapi ebédünk volt, Barni szüleit hívtuk át: szűzérmék vajon sült spárgával, 

sali citromos-mézes-mustáros-olívaoljaos öntettel. Az apósom azonnal kért hozzá egy kiflit. :D

Bezzeg

Ezt ma kaptam, és ezek nem jó hírek... De ezek szerint tud róla, hogy küldtünk, küldtetek pénzt és biztosan nagyon jólesik neki, hogy tudja, gondolunk rá, nincsen egyedül a bajban, és legalább emiatt nem kell (annyira) aggódnia. Köszönöm, hogy így összefogtatok! Én időnként érzek utálkozást, gonoszkodást a blogger szférában, és nagyon nagy megkönnyebbülés, hogy ha kell, azért össze tudunk állni. Nagyon remélem, hogy előbb-utóbb az üzeneteinket is megkapja - most, mivel mozgásképtelen a keze, nem tudja használni a telefonját sem. 

Köszi mindenkinek nagyon! ❤️

such a perfect day

Mivel én nem dolgozom, Barni meg sokszor hétvégén is, időnként fogalmam sincs, hogy milyen nap van. A hétfőt még szoktam tudni, mert hétfőn mindig kicsit lájtosabb napot tartok magunknak, nem szervezem túl, és kicsit szomorkodom-ácsingózom Barni után, meg a vasárnapot, mert vasárnap délután a város meghal egy kicsit (ahogy Zorán énekli, nagyon szeretem azt a számot), meg én egész nap úgy nézek ki, mint aki akkor kelt ki az ágyból, és még nem itta meg az első kávéját, és bármit csinálok, ezen nem tudok változtatni, nem tudm, miért van ez. Ezt most azért mesélem, mert ahogy visszanézek, fogalmam sincs, hogy melyik nap történtek velünk a dolgok, amiket el akarok mesélni. 

A lényeg, hogy volt itt nálunk Marcipán. Barni is nagyon örült, hogy jön, mert volt kedve találkozni valamelyik barijával (aki pont osztálytársa volt Marcipánnak áltiban, milyen kicsi a világ), de mindig bűntudata van, hogy minket egyedül hagy itthon. Szóval ő is elment meginni két sört, mi meg itthon bandáztunk Danival. Én úgy voltam vele, hogy ez a kis baba ilyenkor délután szépen önállóan szokott játszogatni a labdáival meg a játékaival, rendszerint tojik a fejemre, mi meg közben majd Marcipánnal iszunk egy pohár bort, rendelünk kaját, meg beszélgetünk. Természetesen azonnal bilibe lógott a kezem, mert ahogy megneszelte, hogy vendégünk van, Dani azonnal úgy döntött, hogy őt ma szórakoztatni kell, és nélküle mi ne csináljunk semmit. Úgyhogy mindent úgy kellett csinálni, hogy közben a Babuci is jól érezze magát - én tudom, hogy a nagyobb gyerekeket vendégség, vagy nagy beszélgetések esetén képtelenség lerázni, és a legkomolyabb performanszokat épp olyankor tolják, de hogy egy majdnem-egy-éves is ki van élezve erre, ezt nem tudtam. Na szóval nagyon érdekes volt úgy megbeszélni Az Élet Nagy Dolgait, hogy közben Kerekecske-Gombocskáztam, talpat csikiztem meg Kisvakondot meséltem. 7-re befutott Barni is, megfürdettük Danit, letettük, rendeltünk pizzát, ami 90 (!) perc alatt ért ide jéghidegen, újrasütöttem, és néhány limoncello mellé elpusztítottuk. És végre zavartalanul tudtunk beszélgetni és iszogatni az erkélyen.

Ja, és kaptam Marcipántól színes maszkokat, amiket lelkesen passzintok a ruhámmal: 

thingz milonka likes

Annyi minden kavarog bennem, egy csomó olyan dolog, ami nem biztos, hogy megér egy-egy külön posztot, de azért szívesen elmesélem. 

• megkönnyebbültem: ma megkaptam a második oltást. Felkeltünk korán, 8 előtt leadtam Danit a nagymamájának, negyed óra múlva pedig már be is oltottak, senki nem volt előttem. Eddig semmi mellékhatás, már azon kívül, hogy fáj a karom, meglátjuk, mit hoz az éjszaka. Ma beszéltem anyuval, és a tesómat, meg a sógornőmet is beoltották: nagyon megkönnyebbültem, hogy mindenki megkapta a családból, úgy örülök.
• nem értem: a múlt héten elmentem fodrászhoz (ugyanazon a napon, mint Cicza és Pillanat bloggerek, és nem is beszéltünk össze), és tök határozottan mondtam Gergőnek, hogy meg akarom növeszteni a hajam, elöl viszont vágjon rövidebb tincseket az arcom körül, nem frufrut, de hogy legyen kicsit kerete az arcomnak. Semmilyen kétségem nem volt. Aztán hazajöttem, és azóta is teljesen ki vagyok akadva, hogy ezt hogy gondoltam? Miért? Néhány random, rövidebb tincs lóg az arcom körül, kiesnek a fülem mögül, semmit nem lehet velük kezdeni, sehogy sem áll. Sírok. 
• nagyon finom: az aldiban 2000 ft egy üveg limoncello. A mélyhűtőben kell tárolni, hogy igazán fagyos és sűrű legyen, iszonyúan finom. Kértek?
• szuperzöld: tegnap Barni már kora délután hazaért és elvitt minket a gyerekorvoshoz, ő is bejöhetett velünk, ami szintén nagyon Covid-előtti hangulatú volt. Utána vettünk egy epres frappét a Starbucksban, majd letelepedtünk a Mechwarton a fűre a parkban - teljesen fel van újítva az egész, van két menő játszó, edző-pálya (vagy mi), közösségi kertek, meg olyan csodálatosan puha, zöld fű, hogy azt hiszed, hogy erre tuti nem lehet rálépni, és aztán meglátod, hogy ki van írva, hogy gyere, ülj le a fűre, és egyél egy fagyit, hagyd kint egy kicsit a valóságot. Nem tudom, mit szívott, aki ezt megfogalmazta, de én is kérek, nagyon bejön az üzenet. Dani mondjuk nem érti a fű koncepcióját, retteg tőle (meg a lufiktól is), ő egyelőre marad a pokrócnál (ami szerencsére mindig van nálam), de nekünk nagyon bejött az új Mechwart. Meg a fű.
• perfect Wednesday: mára semmit nem terveztem az oltáson kívül. Nagyon jó napunk volt, semmi különös, de mégis. Barni hazaért hamar (ahogy írtam, már sokkal lazább a munkája), rendeltünk ebédet, aztán mondta, hogy tudna egyet aludni, nagyon korán kelt. Mondom óóó, semmi akadálya, és már bújtam is be az ágyba a kisbabával. Több, mint két órát aludtunk mindhárman, annyira jólesett. Az elmúlt napokban én találkoztam egy csomó mindenkivel, ma pedig Barni ment el vacsorázni a fiúkkal Wang mesterhez. Nekik van egy hatosfogatuk, és sajnos nagyon megtépázta a barátságukat a karantén, meg az, hogy mindenki nagyon más élethelyzetben van: van, akinek már nagy gyerekei vannak, megfáradt kapcsolata, életközépi válsága, válik, új kapcsolata van a válás után stb, és akkor ott van Barni, kiegyensúlyozottan, aránylag friss kapcsolattal, egy 10 hónapos, nagyon várt kisbabával. Egy barátja van, aki hasonlóan jól van, mint ő. Remélem, hogy mindannyian vissza fognak találni egymáshoz.