one more for november - köszönjük, Dolly!

Még mindig fáj a torkom, nem vagyok túl nagy formában, amin az sem változtat sajnos, hogy egész délelőtt nagy pelyhekben hullott a hó, és elképzeltem, hogy Dani az oviban az új meleg, vízálló kesztyűjében vidáman dobálja a havat a kis pajtásaival (ezt ő hógolyózásnak hívja, de még sosem talált el senkit). Barni is hazajött ebédre, így együtt megyünk ma érte szánkkóval, és még az sem fog megakadályozni minket ebben, hogy egy ideje ónos eső esik. (AKA híres utolsó szavak.)

Ebédre borsófőzeléket csináltam tejtermék nélkül, valamint fasírtot anélkül, hogy prézlibe forgattam volna. Teljesen véletlenül jutott eszembe,  hogy amúgy minek rajta a prézli? Kipróbáltam nélküle, és tök jó lett úgy is, kb ikeás húsgolyó, csak finomabb, mert házi. Bocsánat, hogy mindig leírom, hogy mit főztem, emlékszem, Tamkó mesélte, hogy az anyukája az őrületbe kergeti azzal, hogy mindig megkérdezi, hogy mit evett, hát én magam vagyok Tamkó anyukája, imádok ilyesmiről beszélni. 

És mi a tanulsága annak, hogy ennyien csatlakoztunk a mindenki-blogoljon-novemberben trendhez? Hát egyrészt az, hogy van itt élet azért, és nagyon jó olvasni, hogy kivel mi újság. Másrészt az, hogy meg kell, hogy állapítsam, hogy velem nem nagyon történik semmi egetrengető, és már nem nagyon tudom úgy megfogalmazni a semmit, hogy jól hangozzon, pedig régen ez olyan jól ment nekem. Kicsit én is szeretek rébuszokban beszélni, és azért cenzúrázom is a történéseket, mindez meghintve azzal, hogy olyan borzasztóan nem izgalmas az életünk, hát... Ennyit tud ez a blog. Közben meg én a legjobban az ilyen típusú, kicsit tépelődős blogokat szeretem olvasni, szóval talán nem is baj. Sokat voltam egyedül a dolgaimmal és kicsit magányosnak éreztem magam az utóbbi időben, de a blogok kicsit oldottak ezen,  eszembe juttatták, hogy nem vagyok egyedül, hiszen a legtöbb bloggert ismerem is személyesen. Akiket meg nem, azokkal majd remélem, fogok találkozni egyszer. Szuper kis közösség ez. 

birsalmasajt és hagymalekvár

Azt beszéltem meg Danival, hogy tegnap volt az utolsó napja itthon, már csak nagyon ritkán egy picit kellett kifújni az orrát, szerdán mehet oviba, ahol már nagyon várják az óvó nénik és a gyerekek is. Én a kiégés minden tünetét produkáltam már, nyűgös voltam, kialvatlan, türelmetlen, szóval nagyon vártam, hogy újra legyen ovi, meg hát rengeteg dolgom is lenne.  Erre persze Dani felébresztett fél 4-kor és soha többé nem tudtam visszaaludni, valamint elkezdett fájni a torkom és a fülem is. Végül lemondtuk az esti próbát (nem akartam kinyírni a torkom 3 órányi énekléssel), Dani oviba jobbra el, én elintéztem, amit kellett, ebédeltem maradék spenótfőzeléket, beindítottam a mosogatógépet és most alszom egyet, mielőtt hazajön a fiúcska. A nagymamája megy ma érte, de ide jönnek hozzánk, addigra össze kell rántanom magam. 

Főztem egyébként hagymalekvárt, Barni rágja a fülemet egy ideje miatta, megnéztem a receptet és kiderült, hogy nagyon könnyű elkészíteni. Én a tökéletesen alap verziót csináltam meg, lilahagyma, pici vörösbor, barnacukor és balzsamecet, jópár szem vörösáfonya és ennyi. Akartam ajándékba is adni, de csak két pici üveg lett a kiló hagymából, majd még csinálok egy nagyobb adagot. Nagyon finom lett, alig várom, hogy este mindenféle finomság mellé megkóstoljuk, még birsalmasajtot is vettem hozzá, na meg ugye tete de moine. 

good things

Na de legyenek azért jó dolgok is: 

• Újra van tête de moine a lidlben!!!

• Danit nem bírtam rávenni délután, hogy aludjon (nem vittem oviba mert még folyik az orra), de aztán bealudt a kanapén mesenézés közben, hihi. 
• Esett éjjel a hó és szépen meg is maradt, úgyhogy Dani már reggel fél7-kor a hálónk teraszán autózott. 

• Aztán még délelőtt hatalmasat sétáltunk, fázott a keze (soha nem volt hajlandó kesztyűt venni), beugrottunk a pepcoba kesztyűért, és úgy tűnik, mostantól már hord kesztyűt. 

• Amúgy én annyira szeretem ezeket a nagyon zöldséges kajákat is, amit az elmúlt napokban nyomattam, és ilyenkor tudatosul ám bennem, hogy ha nem egy törpével meg egy férfiemberrel élnék, akkor valószínűleg az idő nagy részében így kajálnék. 

• Pár napja nagyon büdös jött a zuhanyzó lefolyójából, brutál csatornaszag. Felhívtam egy vízvezeték szerelőt, kb fél óra alatt megszereltük, én szereltem, ő meg telefonon mondta, mit csináljak és küldjek fotókat. Eltűnt a szag, a fickó pedig nem kért egy fillért sem, mondjuk jól elmentettem a számát. Ugyanez volt a múltkor a mosogatógép szerelővel is kb, kijött, megszerelte, nem kért érte semmit. Valamit nagyon jól csinálok. 

Kb. ennyi pozitívum jut most az eszembe. 

anxiety

Amúgy egy GOOD THINGS című posztot akartam írni, de most pont nem látom valami napsütésesnek a dolgokat, nem is tudom, honnan jött ez a good things. Mindenesetre leírom, ami nem olyan jó. 

Napok óta úgy érzem, mintha egy kő lenne a gyomromban. Én amúgy mindig is békében éltem a hasammal, ő sokmindent elnéz nekem (ehetek lekváros kenyeret uborkával is, meg sem kottyan neki), én meg igyekszem odafigyelni rá, ugye jópár éve megszabadultam a tejtől, először laktózmentesre cseréltem, majd elég gyorsan áttértem a magtejekre, azóta minimális tejterméket eszem, és a hasam boldogabb azóta. Volt egy kis kitérőm, a terhességem alatt nagyon kívántam a tejes, tejszínes dolgokat (a Magnumot például), és akkor nem is okozott gondot, a terhesség után még talán két évig nem, de most megint jobbnak éreztem elhagyni, boldogabbak vagyunk így mi ketten, a hasam és én. 

Na de most egy kő költözött bele. Első reakcióként böjtöltem kicsit és rengeteg vizet ittam, majd egy pár napig keveset és nagyon könnyű dolgokat ettem. És ugyanúgy ott van az érzés. És kb ma esett le, hogy olyan érzés van a gyomromban szinte folyamatosan, mintha vizsga előtt állnék. Vagyis nem az étkezésemmel van probléma, hanem olyan szinten szorongok, hogy fizikai tüneteket produkálok. Fogalmam sincs, miért, mert semmi olyan nagy dolog, nincs, ami miatt stresszelnem kellene. Sok mindennel egyedül éreztem magam mostanában, de a hétvége pont nagyon jó volt, sokat és jól beszélgettünk Barnival arról, hogy mi nehéz most nekem (a fő issue az, hogy ő rengeteget dolgozik, az ő gondjairól szoktunk napi szinten beszélni és a gyerekről, én kb láthatatlannak érzem magam, egy problémamegoldónak)  és fel is oldott bennem érzéseket. Plusz volt egy teljes napunk kettesben, ebédeltünk a városban, pihentünk, össze tudtunk bújni délután és a barátaim koncertjére is elmentünk este. De úgy tűnik, mégsem vagyok annyira jól. 

Első körben betoltam a szokott D-vitamin és magnézium adagomat, de valamit muszáj kezdenem magammal másképp is. Amúgy érzem is, hogy szinte egész nap pörög az agyam valamin, nem nagyon tudok kikapcsolni és nyugalmi állapotban is be tud villanni egy csomó olyan dolog, hogy baszdmeg, még ezzel is foglalkozni kellene, mert nincs rendben (semmi komoly amúgy). 

Emlékszem, hogy volt időszak, hogy komolyabban szorongtam, de az utóbbi pár évben ez egyáltalán nem volt jellemző rám, nem tudom, mi hozta elő. 

Pedig ma reggel tök váratlanul, mikor a zokniját adtam fel rá, azt mondta Dani: Anya, nagyon szép vagy. És annyira cuki! 

Én meg itt szorongok. 

almáspite

Dani az előbb kinézett az ablakon, és közölte, hogy kezd este lenni! Tényleg nagyon nyomasztó az idő és a sötét, bár most pont mintha kicsit kezdene sütni a nap. Szerda este belázasodott, így itthon maradtunk, pedig annyi programom és tennivalóm lett volna... Ráadásul mindkét óvónő beteg, a csoportot szétosztják, miközben a többi csoport is 1-1 óvónővel fut, olyan sokan betegek. Jobb is, hogy itthon maradunk. 

Tegnap főztem egy nagy adag töltött paprikát, szerencsére már előző nap bevásároltam hozzá, így azt nem kellett. Már ilyeneket találok ki, hogy kitakarítottuk Dani szobáját ketten teljesen, ez általában akadályokba ütközik, mert tele van legóépítményekkel, tűzoltóállomással meg minden apró mütyürrel, így kb porszívózni is lehetetlen. De most mindent felszedtünk, elpakoltunk, szortíroztunk, átrendeztünk, ebben legalább motivált és részt vett. Még az ablakokat és a nagy tükrös gardrób-ajtókat is lepucoltamtuk, meg az ágyneműjét is áthúztuk. Most egyedül nyomul fenn, kíváncsi vagyok, meddig tart a rend. A hálónkat is kisuvickoltam, ágyneműt húztam, jó volt este így lefeküdni. Ma nem mehet Vácra a nagyiékhoz, ami miatt nagyon el van keseredve - nem lázas, csak akkor este volt, de az orra még mindig tele sűrű cuccal. 

Nyűgös vagyok. Barni nemsokára itthon lesz, remélem, tud majd picit danizni is. Asszem sütök egy almás sütit (vettem az ikeában kisebb, 24cm átmérőjű piteformát, a régi (32cm) túl nagy volt), attól majd remélem, kicsit jobb kedvem lesz. 

a hajam, a barátaim és az étvágyam

Tegnap délre fodrászhoz mentem, Gergőhöz, akihez már ezer éve, és nagyon szeretem. Van már egy másik lány is ebben a szalonban, akihez el tudok menni, és benne is maximálisan megbízom (ő vágta a frufru-szerűségemet), plusz vele is erősen szimpatizálunk egymással. Gergő szerintem huszonpár éves volt, mikor járni kezdtem hozzá, és egyből megfogott, hogy milyen nyugodt és kedves, imádom a kisugárzását. Azóta már nem huszonéves, nemrég vettek a barátnőjével egy lakást és már arról szokott kérdezgetni, hogy Barni hogyan tud részt venni a mi életünkben, miközben rengeteget dolgozik (ez rá is igaz), mert hogy babát terveznek. Szerintem mi már a világon mindenről beszélgettünk, és szerencsére nagyon hasonló a világlátásunk, szerintem még nem fordult elő, hogy udvariasan hümmögtem, mikor valamiről kifejtette a véleményét (mint annyiszor ilyen kényszer-beszélgetéseknél), mert egyet szoktunk érteni. De a lényeg persze az, hogy mindig megbeszéljük előre, hogy mit szeretnék, elfogadja, és soha még egy fél centivel sem vágott többet/máshogy, mint ahogy szerettem volna. 

Már több barátnőmnek ajánlottam őt, és van is, aki már szintén jó ideje hozzá jár, például Andi barátnőm, akit még az indonéz tanfolyamról ismerek az egyetemről (ELTE), de azóta is barátok vagyunk. Gondoltam is rá, hogy bejelentkezem nála, mert a belvárosban lakik, hogy felugrom hozzá, de aztán úgy volt, hogy Barnival is találkozom, neki meg bizonytalan volt, hogy ér rá, szóval végül nem kerestem. 

Erre belépek a szalonba, és ott áll Andi. Kiderült, hogy Gergő vágta a haját, és tök random megkérdezte, hogy Milonka is szokott még hozzád járni? Erre mondja Gergő, hogy ami azt illeti, azt hiszem, pont ő jön utánad. Így végül, ha már így alakult, Barnit mondtam le és együtt ebédeltünk Andival, sőt, még egy kávéra is felugrottam hozzá. Engem annyira érdekel, hogy mi van a barátaimmal, de így részleteiben, onnan, hogy mit esznek és hova járnak, odáig, hogy milyen problémáik vannak és milyen a lelki világuk, tényleg, mindent tudni szeretnék (bárcsak írnának blogot!), de a legtöbb barátomból úgy kell kihúzni mindent harapófogóval (yes, I'm looking at you). Szerencsére Andi nem ilyen, ha hónapokig nem beszélünk, akkor is mindenféle ice breaker nélkül vesszük fel a fonalat és jól át tudunk beszélni mindent a legapróbb dolgokig. Nagyon jó volt most is. 

És amiről még mindenképp írni akartam: egy japán street food étteremben voltunk a Kertész utcában (a Király utcához közel), és isteni volt, mindenképp próbáljátok ki, ha szeretitek az ilyesmit. Komachi bisztró a neve és annyira jó, hogy sok japán jár oda. Ramenek és rizs ételek vannak, valamint lehet kicsi menüt kérni, amiben van egy kicsi ramen, egy sali és egy kisebb adag rizses főétel (értsd: nem egy hatalmas ramen vagy egy főétel) - én ropogós, bundás csirkével kértem és bundás rákkal - mindez 3500-ért, én nem is bírtam mindent megenni. Azóta is gondolok rá, annyira finom volt, és mindenkit el fogok oda vinni. 

I don't know what I'm doing

Azt végül nem is meséltem el nektek, hogy mennyire féltem attól, hogy újra tanítani kezdjek. 5 hónapos terhesen mentem szülési szabadságra a covid miatt, így majdnem 4 évet hagytam ki és rettentően messzinek éreztem magam az egésztől. Az angol nyelv része az életemnek, hiszen sokat olvasok angolul is, meg nézek filmeket, sorozatokat, (már ha nézek bármit), de például beszélnem nagyon ritkán kell. Meg hát úgy egyáltalán: úgy éreztem, hogy fogalmam sincs semmiről. 

De aztán nagyon jó érzés volt, hogy milyen sokan jelentkeztek, mikor meghirdettem magam, és bár sokan eltűntek a jelentkezőkből, már voltak óráim, és mind nagyon jó volt, igazi flow élmény. A tanításban nagyon sok tapasztalatom van, a végtelenségig kedves, türelmes és rugalmas vagyok, és ez így nekem nagyon jól működik. Az első diákom egy anyuka volt, akinek 3 gyereke van és 10 éve van otthon - vicces volt, hogy mennyire izgul, de aztán elmondtam neki, hogy pontosan tudom, miben van, és nem kell aggódnia kicsit sem, minden vissza fog jönni és majd én szépen, nyugodtan végigvezetgetem a folyamaton. Már az első órán végig angolul beszélgettünk mindenféle témákról, amiket kicsi papírdarabokra írtam fel szép, színes betűkkel, és egyrészt már az egyetlen óra alatt rengeteg minden visszajött neki, másrészt az óra végére teljesen képben voltam, hogy mire van szüksége, miből és hogyan fogunk tanulni, és hogy ez tök jó lesz így.  

És hát a lényeg: végre dolgozom újra. Ezzel együtt kicsit türelmetlen lettem, hogy legyen már sok tanítványom és keressek sok pénzt, de ez kis idő lesz, gondolom. És közben azt is egyre valószínűbbnek érzem, hogy idővel suliba is vissza fogok menni. 

És akkor azt ne tudjátok meg, hogy attól mennyire tartok, hogy újra színpadra álljak, úristen. Majd mesélek arról is.

nagyon hétfő

Ma olyan napunk van, hogy 5:30-kor ébredtünk, és azóta, írd és mondd, semmi nem jó. Mármint nem nekem, hanem a három és fél évesnek. Pedig még bementem 10 körül az oviba is és ott voltam velük egy órát, mert az egyik óvónéninek születésnapja van (volt pénteken, de arra a napra ők szabadságot kapnak, így akkor nem dolgozott), ezt meg szokták ünnepelni a gyerekekkel és ebben a szülők is részt vesznek. Amióta hazajöttünk az oviból, már nem is tudom, hányszor vesztünk össze, pedig akkora levegőket veszek és emlékeztetem magam, hogy én 45 éves vagyok, ő meg csak 3, de nem segít. Ritka az ilyen nap nálunk, de ma ez minden energiámat leszívja, legszívesebben világgá mennék (gondolom, ő is). 

Amikor összeveszünk és kiabálok vagy/és türelmetlen vagyok vele, utána kerítek rá módot, hogy mikor mindenki megenyhült kicsit, összebújjunk és megbeszéljük, én bocsánatot szoktam kérni, ha úgy érzem, hogy nem jól oldottam meg a helyzetet (kiabáltam vele pl), és mindig emlékeztetem, hogy akkor is nagyon szeretem őt, amikor mérges vagyok rá. Benne ez nagyon meg szokott ragadni, és már többször volt, hogy erre rákérdezett ettől független helyzetben, páldául mikor épp elmondtuk, hogy mennyire szeretjük egymást (és akkor is szeretsz, mikor mérges vagy rám?). 

Tegnap este megint balhéztunk valami miatt, azt hiszem, az volt, hogy ordított, mert nem ő zárta el a csapot fogmosáskor, aztán végül visszamentünk, újra megnyitottuk a csapot, csak hogy ő zárhassa el és engedhesse le a vizet, tudtam, hogy így előbb szabadulok, de közben mérgesen morogtam vele, hogy nem hiszem el stb, és akkor a konfliktus közepén rám nézett nagy komolyan, hogy most is szeretsz? Szerintem annyira jó, hogy kicsit ki tudott tekinteni a helyzetből, és nekem is segített, hogy felülemelkedjek a konfliktusunkon és végül mindketten tudjunk magunkon nevetni. 

Most a kádban ül és jókedvűen mossa az autóit (a jó meleg víz szerintem egy csoda), de már nagyon várom, hogy elaludjon és vége legyen a napnak.

sunday session 🖤

Tegnap délelőtt elmentünk Válra az ötfiókos szekrényért. A fiatal pár már várt minket, bementünk, körülnéztem, mondom, azta, ti aztán szeretitek az Ikeát! Tényleg, minden egyes bútordarab onnan volt. Lelkes beszélgetésbe kezdtünk, mondta a lány, hogy a konyhájuk is onnan van, imádják, csak a fa konyhapult nem vált be, mert minden meglátszik rajta, ha gondolom, megmutatja. Persze megnéztem, meg mutattam fotókat a mi konyhánkról, szerintem még órákon keresztül tudtunk volna lakberendezésről dumálni, a két srác közben kivitte az autóba a cuccot, és kicsit furán néztek ránk, hogy így hirtelenjében barinők lettünk - tényleg nagyon szimpatikusak voltunk egymásnak. 

Velem már hazafelé madarat lehetett volna fogatni, annyira örültem az új szekrénynek. Csak annyi időre ugrottunk haza, hogy felvigyük és a helyére tegyük, de nekem azonnal ki is kellett pakolnom a régiből és átköltözni az újba, mert délután vendégeket vártunk és azt szerettem volna, ha addigra minden rendben van. 

Ilyen volt (ezt a kicsi szekrényt még az előző lakók hagyták itt nekünk, bár már akkor tudtuk, hogy majd keresünk egy jobban odaillő darabot):

És ilyen lett: 

Jobban örültem volna egy pirosnak, vagy szürkének, de nem nagyon tudtunk válogatni, mondom, mindössze kettőt találtam használtan. Annyira jól működik a bejárat mellett, mindent elnyel, imádom.

A fenti olvasósarokhoz, ami Dani szobája és a mi szobánk közt van (innen nyílik a fenti fürdőszoba is) felvittük az egyik fotelt a nappaliból, ebbe tényleg ritkán ültünk bele. Még kell majd egy lábtartó meg egy állólámpa, de már így is mindenki leül egy kicsit, aki arra jár, annyira hívogató kis kuckó lett. 

Ma pedig pihentünk, szegény Barni teljesen lemerült a héten, nagyon sokat dolgozott, kicsit szeretett volna töltődni. Áthívtuk ebédelni az anyukáját, csináltam ikeás húsgolyókat, ebéd után kávéztunk, aztán ejtőztünk kicsit, de mivel Dani elzárkózott az alvástól, végül autóztunk egy kicsit, ami biztos alvást jelent. Én közben beugrottam megnézni a MOST bisztróban a pop up kirakodóvásárt és beszereztem a névnapi ajándékom, a fiúk megvártak az autóban. Itthon Danival sütöttünk túrós pogácsát, és úgy tervezzük, hogy mindenki jó korán ágyba kerül. 

még a füle is lisztes

home sweet home

Úgy tűnik, hogy az, hogy Dani pénteken elvonul Anyuékhoz Vácra, és csak szombaton (vasárnap?) tér vissza hozzánk, hagyomány lesz. Szerdán Barni anyukája ment érte az oviba és nála volt délután (ez Dani kívánsága volt), és mikor mentem érte, mondta az anyósom, hogy Dani kicsit szortyog. Csütörtök reggelre már jó taknyos volt, így írtam az ovinak és otthon maradtunk. Jó kis kuckózós, mesenézős napot tartottunk, nagyon jó volt nem sietni sehová, azt csinálni, amit kedvünk van, finomakat, ráérősen enni, délután nagyot aludni. Pénteken lett volna órám, de átraktam hétfőre, reggeli után pedig autóba ültünk és elmentünk Anyuékhoz. Amúgy is mentünk volna, megbeszéltük, hogy a péntek az ő napja, elhozom őt ebéd után és utána azt csinálunk, amihez kedve van, és hát leginkább Vácra van kedve menni mindig. Nekem ez nagyon jó így, mert van egy szabad esténk - már ha én nem próbálok, vagy Barni nem dolgozik - de ma hajnalig melóznak, így egyedül vagyok.

Ahogy hazaértem, első dolgom volt rendet tenni és elpakolni a legó kisautókat, aztán bekereteztem és felraktam egy Budapestet ábrázoló grafikát a falra. Barnival valahogy olyan nehezen jutunk az ilyesmiben dűlőre, ezért aztán halasztgatjuk - jobb, ha a kezembe veszem a dolgokat, haha. Már régóta le akarjuk cserélni a bejárati ajtó melletti kisszekrényt, amit még az előző tulajoktól örököltünk és nem szeretjük. A barátnőmnél láttam a múltkor egy Hemnes szekrényt, ami pont jó lenne oda, jó sok mindent elnyelne, sapikat, kulcsokat, mindent. De persze már nem gyártják - murphy. 

Még azt is megnéztem, hogy Ausztriában nem kapható-e, de nem. Két darabot találtam itthon használtan, ez egyik Sopronban van, a másik, egy fekete pedig nem olyan messze tőlünk, így arra lecsaptam, holnap elmegyünk érte. Egy jó darabig most leálltunk a lakás pimpelésével, de most megint beindulunk kicsit, jó lenne egy szép, kényelmes fotel fentre, a könyvespolcokhoz, meg egy állólámpa, hogy olvasósarok legyen itt: 

A Jyskben van egy hintaszék (fotel) féláron, jól is néz ki és kényelmes, de sajnos eléggé műanyag a huzata. 

Meg kell még Daninak nagyfiús ágy (most a régi matracunkon alszik), a mi hálónkba egy gardróbszekrény meg két éjjeli szekrény. Valaki levezényelhetné a gardrób megtervezését, megvásárlását és összerakását, mert szerintem az a földi pokol maga.

Mások élete

November van. Nem süt már a nap, én már fixen nagykabátot hordok (fázzon, akinek hat anyja van - így mondják felénk), Danit is eszkimónak öltöztetem, ha sétálni megyünk. Már többször előfordult, hogy bőrdzsekis ismerőseim didergés közben irigykedve állapították meg, hogy milyen jó meleg lehet a kabátom, és tényleg az. 

A napjaink hullámzóak, van, hogy idillinek érzem érzem az életünket, és vannak igazán fos napjaink is - mint mindenkinek, gondolom. Hétfőn tormacsillussal találkoztam, reggeliztünk a pesti oldali Franziskában - a budait, az elsőt jobban szeretem, nyugisabb, szellősebb, nincs ilyen tömeg, a belvárosi elhelyezkedés miatt itt sok a turista. Úgy örülök mindig, ha valaki jelentkezik, hogy találkozzunk, rólam valahogy mindig azt hiszik, hogy annyira elfoglalt vagyok, hogy sosem érek rá, pedig hát tökre meg tudom oldani, és rugalmas is vagyok. Keresek partnert múzeumba és színházba menéshez is, de valószínűleg kezdeményezőbbnek kell lennem nekem is. 

Amit még észrevettem mostanában, hogy nagyon megnyílnak nekem az emberek. A mi ovis csoportunk szerintem nem átlagos, összetartóak, segítőkészek és kedvesek egymással az anyukák, az egyik óvónéni pedig megölelt valamelyik reggel (még mindig nehezek a reggeleink, volt egy mélypontom a héten és nagyon szeretnének segíteni). Több anyuka van, akinek már több gyereke is járt ebbe a csoportba, szóval jól ismerik egymást, és nagyon jó érzés, hogy minket is befogadnak. Az egyik anyukával viszont már másodszor találom magam egy több, mint egy órás beszélgetésben kb a sarkon állva, amit a végén úgy fejez be, hogy köszönöm, hogy meghallgattál - mondtam is neki most, hogy legközelebb egy kávé mellett folytassuk. Nagyon bírom őt és van is kedvem barátkozni. Nem ez volt az egyetlen eset, pár hete egy másik lányt hoztam be autóval a városba, aztán villamosoztunk is együtt, és az is olyan volt, hogy szerintem nem jellemző, hogy 45 perc alatt, úgy indítva, hogy kb egymás keresztnevét tudjuk, ilyen mélységű témák kerüljenek szóba. Egy harmadik ovis-csoporttárs lány pedig angolra fog járni hozzám, még nem volt óránk, de már egészen mély családi drámákba avatott be. 

Szóval érdekes, és egyben megtisztelő, hogy kb idegenek ilyen gyorsan a bizalmukba fogadnak. Eszembe jutott, hogy esetleg azért, mert Dani még mindig sírdogálni szokott reggel, és a mi sebezhetőségünk, nehéz pillanataink a többi anyukából is azt váltja ki, hogy a saját nehézségeikről meséljenek nekem - vagy egyszerűen csak szimpatikus vagyok, nem tudom. 

A tanulság viszont, hogy kívülről csilivili, irigylésre méltó, gondtalannak tűnő életek - nos, azok sosem azok. Nehéz, épp zajló válás, párkapcsolati gondok, örökbefogadott gyerekek, a patchwork családok nehézségei, és még sorolhatnám. Én mondjuk mindig azt gondolom, hogy az élet így szép, a gondok éppúgy hozzá tartoznak, mint a boldog pillanatok, meg hát kinek smooth sailing az élete? Tapasztalataim szerint senkinek. 

Fú, viszont az Instagram fel szokott dobni nekem olyan oldalakat, amik arról szólnak, hogy valakinek hirtelen meghal a férje, vagy hosszú betegség után a kicsi gyereke, és hogy milyen a gyász, az élet utána, ezer emészthetetlenül nehéz történet - nem bírok még az instán is ilyeneket olvasni. 

beatrice cerocchi

home alone

Tegnap egész nap egyedül voltam itthon, pakolásztam, takarítottam, kicsit átrendeztem a hálót, filmeket néztem, zenét hallgattam. Csak egy két órás szünettel szakítottam meg az egész napos Milonka-időt, illetve végül az is csúcskategóriás Milonka-idő lett: elautóztam a Pasaréti térhez, együtt ebédeltem Terivel a Pasarét bisztróban, ahol az esküvőnk is volt, és jól megbeszéltünk mindent. Közben ugye liba-napok is vannak, ami engem tökéletesen hidegen hagy (meg mindenféle étterem-napok meg ilyen akciók is, én ezek mellett az árak mellett már csak a házi kosztban hiszek), de most mégis úgy alakult, hogy mindketten libás finomságot ettünk. 

Délután felhívtam Anyuékat, hogy nem kell, hogy elhozza Danit Apu a Nyugatiba (mert náluk van péntek délután óta, livin' his best life), mert olyan randa idő van, hogy majd én elautózom érte, de a Pötyike teljes tiltakozásba kezdett a telefonban, hogy még ne menjek érte. Úgyhogy lett egy szabad esténk is, bár Barni jó későn ért haza, de azért így is nagyon jó volt. De már  nagyon hiányzik a babánk, úgyhogy mindjárt autóba ülünk és visszaszerezzük őt. 

Ebédelni Barni Anyukájához megyünk, délután Barni meccsre megy, én meg este próbálni. Nagyon kellene még egy napnyi hétvége.

fuck you, wolt futár

Pilláékhoz menet Dani aludt az autóban. A Pasaréti téren a zebra után kanyarodik az út fölfelé, az egyik parkoló autó már félig kitolatott, ezért hirtelen meg kellett állnom, és beleszállt az autóm seggébe/oldalába egy kismotoros Wolt futár, az ütközés hangjából ítélve elég nagy lendülettel. A dörrenés után meglepődve konstatáltam, hogy milyen nyugodt vagyok, hallottam, hogy káromkodik, lehúztam az ablakot, mellém gurult, bocsánatot kértem (!!!), kérdeztem, hogy jól van-e, és mivel torlódtak mögöttünk az autók, mondtam, hogy bekanyarodom a következő kis utcába, jöjjön utánam ő is. Leparkoltam, csodálkozva láttam, hogy nem jön. Nagyon megijedtem, hogy basszus, ennyire megsérült, hogy nem tud jönni? Még gondoltam is, hogy remélem, jól van, és majd megölelem. Én, naív.

Bezártam Danit az autóba, visszasétáltam oda, ahol történt, és meglepődve láttam, hogy senki nincs ott. Egy percig álldogáltam ott leforrázva, és akkor jöttem rá, hogy szépen összetörte az autómat, és még cserben is hagyott. És még én kértem bocsánatot. 

Na mindegy, láttam az arcát, lefényképeztem a sérülést, leírtam, hogy mi történt és elküldtem a Woltnak, már válaszoltak is kedvesen, hogy túl kevés info ez ahhoz, hogy megtalálják, de továbbítják az illetésekeknek, és remélik, hogy mi nem sérültünk meg. Szóval nem nagyon reménykedem. 

Amúgy nem tudom, nyilván nem sérültünk meg, illetve szegény kisautóm de, de ez egy annyira szuper járgány, soha, semmi baja nem volt azon kívül, hogy sérült itt-ott, és hát nem ez a dolga, hogy elvigyen biztonságban minket mindenhova, és ha valami történik, mint most is, megvédjen minket? Ha egy vadiúj Teslám lenne, gondolom, idegesebb lennék, de nem az van (sajnos). 

Dani az egészből semmit nem érzékelt, teljesen kivolt, hogy lemaradt a balesetről (imádja az ilyesmit), szerinte rendőrt, tűzoltót és mentőt is kellett volna hívni, de főleg rendőrt, jó sokat. 

Na mindegy, elengedtem. Este nagyon sokáig tartott az út hazafelé, a gps kikerültette velünk a Hungáriát és a városon keresztül vitt. Végülis igaza van sokkal hangulatosabb a pozsonyi úton meg a Vígszínház mellett ülni a Dugóban, mint az Árpád hídnál. Fú, de nem irigylem azokat, akiknek naponta kell a csúcsforgalomban autóba ülni. 

Úgy volt, hogy Barni nem tud ma hazajönni, annyira későn végeznek és olyan korán kezd ma, de végül hazajött úgy, hogy még Dani is ébren volt, együtt vacsiztunk és együtt is aludtunk. Tojok a Wolt futárokra., péntek van, Danit elhozom az oviból ebéd után, meglátogatjuk Barnit Szentendrén, aztán meg átkompozunk Vácra, Anyuékhoz. 

babaaa

Tegnap délután, ovi után Pillát látogattuk meg, aki már ugyan nem ír blogot, de virágzik nagyon, egy két hónapos kisfiút babusgat otthon. Nem találkoztunk velük, mióta megszületett a kicsi, úgyhogy Danival tegnap végre felkerekedtünk, hogy megismerkedjünk a pici Benivel. Jó volt látni őket, meg a boldogságukat. Ott volt épp Pilla Anyukája is, aki teljesen ki van teljesedve a nagymamaságban, tényleg látni rajtuk, hogy most nagyon kerek náluk a világ. ❤️