Aznap éjjel, amikor apuval mentünk múzeumozni, úgy izgultam, mintha valami vizsga előtt lettem volna. Egészen későig olvastam (Dani az anyósomnál aludt, így nem kellett vele foglalatoskodni este), mert olyan izgatott voltam, hogy tudtam, úgysem tudok hamar elaludni. Éjjel pedig mindenféle baromságot álmodtam össze-vissza, sokat forgolódtam és túl korán ébredtem. Egyszerűen már az is izgalommal töltött el, hogy időre kell mennem a városba, aggódtam, vajon megtalálom-e aput (volt már, hogy otthon felejtette a telefonját, de úgy is egymásra találtunk), aztán meg hogy rendben lesznek-e az ajándék jegyek, amiket regisztrálnom kellett előtte... Mondtam is Barninak, hogy mennyire gáz, hogy én, a hatalmas élettapasztalattal rendelkező, sokat látott, vagány, talpraesett nő így kivan némi apukás múzeumozástól.
Persze, ahogy meséltem, minden szuper volt végül, gördülékeny, probléma nélküli. De pontosan tudom, hogy miért volt bennem diszkomfort a program előtt: szeptember óta nagyon ingerszegény életet élek. Ez persze pozitív is, mert nagyon szeretem a nyugodt, kiegyensúlyozott, mindenféle izgalom nélküli kis falusi napjainkat, de közben meg nagyon kevés alkalmam van elhagyni a komfortzónámat. Most ez ilyen időszak, és gyanítom, hogy ahogy jön a hideg, a tél, még inkább begubózunk majd.
Aztán egy hét múlva színpadra álltam egy csomó ember előtt, csak hogy átessek a ló másik oldalára, az tök jó volt. Előtte is izgultam,de csak azért, mert a covid után egyszerűen nem jött rendbe a torkom, és bár nem fájt, de egészen komolyan rekedt voltam. Aztán végül jól időzítettem a próbákat, és nagyjából rendben voltam. Nagyon vártam, hogy a koncert után igyak egy aperol spritzet, mert már hetek óta vigyáztam magamra, és ehhez hozzátartozott, hogy nem ittam semmi alkoholosat, de sajnos a barátnőim kiitták a pultból az összes aperolt. De legalább ott voltak, az nagyon-nagyon jó érzés volt. Áradt a szeretet.
Egy héttel később pedig itt a faluban léptünk fel egy 'szomszédok fesztiválján', a szomszéd utcában. Az egyik szervező csaj (akit imádok) mesélte, hogy gyerekkorában hatalmas közösségi élet volt itt, de manapság ez abszolút nincsen meg, és ezért szeretné visszahozni. A közös főzést-zenélést, a gyerekek bandázását, az utcán pletyizést. Genfben is volt ilyen anno, ott elég nagyszabású azon a környéken, ahol laktunk. Délelőtt bolhapiac volt, mindenki kirakta a kis cuccait, délután-este pedig SK bárok képződtek, az arcok az utcán főzték a saját országuk specialitását (Genf nagyon multikulti), voltak koncertek, gyerek programok, minden.
Most itt is hasonló volt, csak kicsiben: volt faültetés, növény csere-bere, főzés azokból a hozzávalókból, amiket a környékbeliek hoztak, lámpás-készítés, rajz, bábszínház, tűzrakás, a mi kis akusztikus koncertünk, este meg mini-utcabál. Közben mindenki kirakta, amivel készült: forralt bort és teát, pogit, sütit, szendvicseket, este a kicsik sütöttek marshmallow-t, vagyis pillecukrot keksszel és csokival. Dani talált új kis barátokat és kint bicózott este 9-ig velük, de én akkor már nagyon untam az ügyet és fáztam is, ő meg szerencsére elfáradt, hazajöttünk és elájultunk. A koncert tök jó volt, ez az akusztikus projektünk főpróbája volt, és úgy láttuk, hogy jól működik nagyon, reméljük, hogy lesz majd rá megkeresés. Eljött pár barátunk megnézni minket, az egyik óvó néni meg Dani egy ovis barijának a szülei is, a koncert után mindenkit felhívunk ide hozzánk. Én készültem egy komolyabb adag fűszeres, husis-gyökérzöldséges őszi raguval (amit nyilván kuktában készítettem el délelőtt, hogy ne kelljen vele sokat foglalkozni), sajttállal meg italokkal, de nagyon visszafogottan fogyasztott mindenki, így jutott a szomszéd néninek is, és még mi is két napig azt ettük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése