minden relatív

Annyira érdekes figyelni magamat, hogy mennyire jól beilleszkedem mindenütt, és milyen jól tudom magam érezni bármilyen körülmények között, sőt, bárhol vagyok, nagyon hamar megszeretem, ami körülvesz, és szerintem észre sem veszem a nehézségeket. Tudom, hogy ez egy szuperjó túlélő skill, és általában nem is vagyok tudatában, csak utólag szoktam rájönni, hogy ez volt a helyzet. Nagyon-nagyon szerettem a Frankelen lakni, imádtam azt a picike lakást, és abszolút kielégített a belváros, imádtam ott csatangolni, hányszor tologattam Danit a halál zajos és forgalmas Kolosy tér környékén. De ma bementem pár órára, és már pár hónap alatt is annyira elszoktam elszoktam Budapesttől, hogy hálát adtam az égnek, hogy végül nem a belvárosba költöztünk - pedig sok lakást néztünk meg ott is. Nagyon várom, hogy a kakaskukorékolásba madárcsicsergésbe költözzünk. 

Ennek kapcsán az is eszembe jutott, hogy én sokszor gondolok rá, milyen szerencsés vagyok, hogy oda, abba a családba születtem, ahova, és ez könnyűvé tette az eddigi életem - itt most nem az anyagiakra gondolok, bár nyilván arra is, hanem az érzelmi biztonságra, a háttérországra, amit a szüleim és a két bátyám nyújt a mai napig. De ma különösen úgy érzem, hogy üvegbúra alatt élek, mert nem kell fognom a gyerekem meg egy hátizsákot és nekiindulni a semminek, miközben romba dől mögöttem minden. Kialudhatom magam, levihetem Danit a Dunára, főzhetek tárkonyos ragulevest, átmehetek anyuékhoz megbeszélni Dani aranyosságait. Most, a szomszédban dúló háború árnyékában átértékelődnek a dolgok, nem?

tenkjú, avagy egy introvertált kalandjai az új barátokkal

Volt egy lány az egyik ingatlanirodából, aki Pilla nagyon kedves barátnője, és amikor lakást kerestünk, felkarolt minket. Néhányszor találkoztunk csak, aztán ő felmondott, és átadott minket a kolléganőjének,  onnantól pedig ő próbált meg lakást találni nekünk. Ezzel a második lánnyal erős, instant, kölcsönös kémia volt köztünk. Annyira szimpi volt, csomót nevettünk, mikor lakást néztünk, sokat telefonáltunk, abszolút értette, mit szeretnénk, mit nem, tökre örültem, mikor vele néztünk valamit. Támogatta, mikor ejtettük bel-Budát, és elkezdtünk kijjebb nézelődni, vele kezdtük felfedezni Nagykovácsit. Végül nem rajta keresztül találtuk a lakást, amit megvettünk, de én annyira hálás vagyok neki, hogy végigkísért minket a legaktívabb lakáskeresős időszakunkon, és potyára utazott velünk egy csomó helyre, hogy szerettem volna valami gesztust tenni felé. Kapóra jött, mikor beszéltünk, és elmeséltem, hogy találtunk egy lakást, amibe szerelmesek lettünk, majd azt is, hogy megvettük, és mondta, hogy mindenképp kellene még találkoztunk, mert rossz adatlapot hozott egyszer, és azt újra alá kell írni. Na és ma találkoztunk, és meghívtam ebédelni a Franciskába, meg vittem neki virágot. Annyira jó volt! Ráadásul szuperjót beszélgettünk, nem úgy, mint ahogy az ingatlanosával beszélget az ember, és megbeszéltük, hogy találkozunk még, remélem, tényleg így lesz. 

Én abszolút hiszek abban, amit kicsit ez az angolszász boxing day is képvisel, hogy módot kell találni arra, hogy kifejezzük a hálánkat azoknak, akik tesznek értünk és jól végzik a munkájukat. Erre a nagymamám, meg anyu szoktattak rá, akik gyakran küldtek rózsát a kertből (a nagymamámnak voltak a legszebb rózsái a világon), vagy egyéb apróságot a furulyatanárnőmnek vagy a barátnőim anyukáinak. Ha Barni szüleihez megyünk, sosem enged el pár szelet süti, virág, egy zacskó hársfavirág vagy egy-két üveg lekvár nélkül, de volt már, hogy savanyúságot küldött nekik. Én is szoktam apróságokat vinni a kozmetikusomnak, a körmös lánynak, Barni szüleinek (az anyukájának nagyon sokszor viszek virágot), a barátnőimnek. De Barninak is mindig csomagolok valamit,  hogy vigye el, palacsintát, lekvárt, sütit, szörpöt, vagy ami akad itthon, ha látogatóba megy valamelyik barátjához.

Kicsit azt is érzem most ennek a lánynak a kapcsán, hogy van most hely az életemben új embereknek - ez nem mindig volt így. Nem konkrétan a játszóteres anyukákra gondolok, hanem olyan emberekre, akikkel egymásra vagyunk kíváncsiak, és nem az a témánk, hogy a gyerek mit mikor miért csinál. Nagyon elfoglaltak a barátaim, és iszonyúan ritkán találkozunk, vagy csak kölcsönösen nem teszünk érte, nem tudom, de én borzasztóan szomjazom arra, hogy leüljek nekem kedves emberekkel és mindenről beszélgessünk. Tudom azt is, hogy ha az új helyre költözünk, ott is nyitnom kell majd, és most úgy érzem, hogy készen állok rá. 

tavaszi fáradtság

Talán van még, aki emlékszik rá, hogy mennyire szerettem a reggeleket itthon. Felkeltem jóval korábban, csak hogy legyen időm zuhanyozva, frissen mosott hajjal, felöltözve reggelizni a konyhaasztalnál, kevergetni a kávém, írni egy blogbejegyzést és elolvasni a híreket, még munkába indulás előtt. Akár most is megtehetném, mert Dani 8 körül kel, de annyira fáradt szoktam lenni, hogy alszom, amíg tudok, rosszabb esetben a telefonom nyomkodom, míg fel nem ébred, majd kicsit összebújunk, wc-re ültetem, felöltöztetem, megreggeliztetem, kipakolom a mosogatógépet, berakok egy mosást (meg amit még kell), mindezt pizsamában, mezítláb, még fogmosás előtt, és van, hogy kb 10-kor jutok el oda, hogy lezuhanyozzak. Ez akkora baromság, és nagyon rossz nekem. Kb azon a fél órán múlik, amennyivel előbb kellene kelnem, és összerakni magam, de ha egy órával korábban kelnék, az meg főleg főnyeremény lenne, egész más minőségű lenne a reggelem, de annyira fáradtnak érzem, magam. Egyébként iszonyúan érik, hogy vegyünk egy új ágyat, mert a mostaniban 20 éves korom óta alszom, és gyanítom, hogy ő lehet az (egyik) oka, hogy gyakran úgy ébredek, mint akit megvertek. Olyan gondolatom is volt, hogy megint eljárok reggel 6-ra edzeni, amit akkor csináltam, amikor itt Vácon tanítottam és 8-ra jártam dolgozni, de azt hiszem, maradjunk a földön: ez tök reménytelen, nem bírok olyan korán kelni. Voltam egyébként edzeni a héten, de minek - csak lődörögtem a teremben, semmi energiám nem volt, alig vártam, hogy hazamehessek.

Ma beveszem a vitaminokat, sok vizet iszom, sokat leszek a levegőn és reménykedem, hogy visszatér belém az élet. 

Senor Manolo

Hozzánk is megérkezett a dackorszak. Vagy hát fogalmam sincs, hogy ez már az-e, vagy még számítsak rosszabbra, de most minden NEM, NEM, és ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné, akkor ilyen sírásnak álcázott, könnyek nélküli ordítgatás van, ami azonnal át tud fordulni nevetésbe is akár. Le lehet őt szerelni, mert gyönyörűen beszél, ki tudja fejezni magát és mindent megért, de nagyon kimerítő folyamatosan küzdeni meg tárgyalni vele. Iszonyúan hálás vagyok, hogy sokan vagyunk rá, és ha már nem bírom elviselni, hogy semmi nem jó, akkor belököm anyuékhoz, hogy csinálja ott a műsort. Egyébként a nap felét kb alapból ott tölti, teljesen rá van gyógyulva apuékra, felkelünk, wc-n üldögélés, felöltözés, reggeli, és már robog is át. Mióta hazajöttünk, sokkal többet sétálunk meg játszózunk, bár én úgy találom, hogy túl hideg van ahhoz, hogy a csúszda mellett ácsorogjak hosszan. Egyébként Bogyó és Babóca függés van, imádja, a könyvekkel indult, de mikor nyolcvanharmadszor kellett elolvasnom neki azt a két könyvecskét, ami megvolt, akkor megmutattam neki a youtube-on, és azóta már kívülről tudjuk az összes kib@szott részt. Engem mondjuk nem zavar, szerintem cukik, és tök jó látni, hogy ő ennyire szereti, de Barni teljesen kivan tőlük. 

A ház ura, mivel a szülei színházban voltak tegnap este, ma nem aludt itthon, és a nagymamája állítása szerint este pityergett utánunk, ilyen sem nagyon volt még. Nagyon jólesik a csend, hogy rend van és senki nem csinál kuplerájt 5 perc alatt, de hiányzik Senor Manolo (ahogy Spanyolországban továbbfejlesztettük a Manócska becenevet). 

Viszont nagyon sokat cumizik mostanában, eddig kb alváshoz használta, most viszont sokszor úgy is játszik, meg sétához is nyomatja, szeretném leszoktatni. 

Duma

Barni unokatestvérétől karácsonyra Bödőcs-Dumaszínház jegyeket kaptunk, tegnap volt a napja. Én nem voltam még soha, a tévében sem nagyon szoktam őket nézni, így nem voltam különösebben képben, de fantasztikus volt, tökéletes kikapcsolódás, rengeteget nevettem. Még úgy is, hogy mindannyian külön asztaloknál ültünk tökidegenekkel (gondolom, az utolsó pillanatban vette meg, és már csakígy volt hely). Nekem kicsit fura, hogy előadás közben az arcok eszegetik a sült kacsájukat meg a nachos hegyeket, de ők tudják. Meg ha már egy asztalhoz kerülünk, nekem alap lenne, hogy bármilyen szinten visszajeleznek, hogy észrevették, hogy te is ott ülsz, de lehet, hogy csak én vagyok túl kedves. Na mindegy, ott volt nekem a Pina Coladám barátkozni. Barni meg azt mesélte, hogy ő egy olyan családdal ült egy asztalnál, ahol apuka elhagyta az anyukát, és az előadás előtti vacsin mutatta be az új nőjét a lányának meg a lánya barátjának, és hát úgy tűnt, ekörül van egy komolyabb adag dráma, mert hogy ez a kapcsolat valószínűleg nem volt új, az elköltözésnek is ez lehetett az oka, de a család csak most tudta meg. Barnira meg ez az egész nyilván nem tartozott egyáltalán, de szegény ott ült a kínos beszélgetés kellős közepén. Szeretnénk még menni, de mindenképp egy asztalhoz ülünk majd. Bödőcsöt viszont imádom. 

Ja, és hosszú ruhát vettem fel, sminkeltem, az előadás előtt meg még elmentünk vacsizni kicsit meg megünnepelni a lakást, ezer éve nem éreztem magam ennyire önmagamnak, annyira jó este volt. Az utóbbi időben kicsit belekényelmesedtem a bő nadrágokba meg a kapucnis pulcsikba. Nagyon várom a tavaszt, hogy szép ruhákat hordhassak majd tornacipővel, pl az esküvői ruhámat. 

home sweet home

A héten vettünk egy lakást Nagykovácsi ófalujában. Kétszintes, tágas, kertes, tip-top, csodaszép, gyönyörű helyen - szerelem volt első látásra mindkettőnknek. Egy ideje már ott nézegetünk, nem volt pénzünk a városban olyanra, amit szerettünk volna, vagy ahol elférnénk. Nagykovácsi pedig cuki, otthonos, csupa természet, rengeteg kisgyerekes, van minden, negyed órára Barni szüleitől. Augusztusban lehet a miénk, felpimpeljük a konyhát, meg amire még addig lesz pénzünk, jó lenne karácsonyra beköltözni. Az elmúlt fél évben annyi szart láttunk csilliókért, én már tök reményvesztetten, rezignáltan jártam lakást nézni, úgyhogy ez hatalmas meglepetés volt, most iszonyúan örülünk és nagyon várjuk, hogy ott éljünk.

a pötty

Ja, és a legjobb, hogy tök spontán beugrottam egy tetováló szalonba, és 10 perc alatt újra kilövettem az orrom, most harmadszor. Én nem tudom, hogy hogyan lehet, hogy egy picike fém pötty a bal orrcimpámon ennyit emel az életminőségemen, de sokkal vidámabb az élet azóta!

Barcelona vol 2

Nem egy hagyományos nyaralás volt, annyi szent. Dani dél-1 körül alszik két órát, így azzal kellett számolni, hogy ez minden napunkat/programunkat teljesen félbevágja. Végül úgy csináltuk, hogy előre kitaláltuk mindig, hogy másnap mihez van kedvünk. Kb kívülről néztünk meg látnivalókat, felfedeztünk különböző városrészeket, parkokat, meg sokat jártunk a tengerpartra és a kikötőbe. Reggel általában valamikor 9 és 10 közt sikerült elindulni, vittünk uzsit, csavarogtunk ebédidőig, aztán dél-1 körül beültünk valahova tapasozni. Ha ekkor volt még a maciban kakaó, és nem azt kiabálta az étterem közepén ülve, hogy aludni, aludni, akkor fagyiztunk, fociztunk vagy sétáltunk még. Általában 2 és 3 közt értünk haza, akkor leraktam és aludt egy hatalmasat. Délután legtöbbször már csak a környékünket fedeztük fel, játszótereztünk vagy visszamentünk a tengerpartra 1-2 órára. Este otthon bandáztunk, tök szuper, eléggé tágas lakásunk volt jó kis erkéllyel meg tetőterasszal, ott is jól elvoltunk. 

Tulajdonképpen végigsétáltuk Barcelonát. 10 teljes napunk volt ott lenni, úgyhogy iszonyúan ráértünk felfedezni a sikátorokat, a picike boltokat, a piacokat, hosszú órákig fociztunk a homokban, parkokban vagy a tengerparti sétányon, felvonóztunk, ücsörögtünk a helyi kajáldákban. Dani teljesen labda-függő, így első este Barni vett neki egy gumilabdát, és bármerre mentünk, azt rugdostuk, bevonva fél Barcelonát - de tényleg, minden arra haladó focizott velünk egy kicsit, nagyon jó arcok voltak. Volt nálunk egy babakocsi is, ha elfáradt, vagy haladni kellett, akkor beleült és úgy nyomtuk. Turisták alig voltak, sehol nem volt tömeg, nagyon király volt. 

Egy barátnőnk élt kint pár évet, és szuper belsős infókat kaptunk tőle, de a leghasznosabb az egy tapas étterem neve volt (Ja-ica) a régi halászfalu-részen. Egy szót sem beszéltek angolul, és iszogató helyi idős bácsikkal volt tele a hely legtöbbször. Kb végigettük az étlapot, én minden egyes alkalommal teletömtem magam halakkal és tengeri kütyükkel, néha segítséget kellett kérnem, hogy elnézést, ezt hogy megenni? Dani meg úgy eszi a kagylót, rákokat meg a polipot, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne (és az is). Barni is nagyon jókat evett (ő távol tartja magát a tengeri herkentyűktől), nagyon finom volt minden. Az ebéd mellé meg mindig megittunk 2-2 pohár valamit, szóval jó volt a hangulat. Érdekes módon nekem a piacok nem jöttek be annyira, kicsit olyan volt nekem mind, mint a vásárcsarnok, hogy egy csomó cucc üveg mögött van, nem is tudom, mi az, és kérni kell, vagy olyan csili-vilin vannak kirakva, hogy nem is tudom... Nem a váci piac volt a nénikkel. Na de találtunk a közelünkben egy giganagy bio boltot, de nem ilyen steril mű cuccokkal, hanem gyönyörű és finom is volt minden, onnan töltöttük fel a hűtőt. Dani rengeteg málnát és mangót evett, néhányszor főztem tésztát, virslit, sütöttem tojást, de amúgy általában otthonra is vettünk sonkát, kolbászt, sajtokat, gyümölcsöt meg zöldséget, és azt vacsiztuk, vagy Barni hozott pizzát.

Barni azt mondta, hogy ez a nászutunk, és valóban ez volt az első igazi nyaralásunk az esküvőnk óta (egyszer voltunk két napot Bécsben), de azért természetesen nem egy könnyed, láblógatós, tengerparton koktélozós pihenés volt ez (ahogy én elképzelek egy nászutat). Voltak nehézségek is, tudtuk, hogy lesznek. Danira nyilván végig csak mi ketten voltunk, ami nagyon fárasztó, így én sokszor aludtam vele délután, ahelyett, hogy végre kicsit egymásra figyeltünk volna Barnival. Az este sokszor későre csúszott, és volt, hogy Dani 10-kor, vagy még később aludt el, ami után nekem annyi erőm volt, hogy lezuhanyozzak és elájuljak. És hát nem tudtuk megnézni a barcelonai night life-ot, pedig jó lett volna legalább egyszer elmenni vacsizni, iszogatni, kicsit bulizni. Ehelyett filmeket néztünk vagy aludtunk. Nem tudtunk bemenni egy csomó helyre, kívülről láttuk csak a Sagrada Familiát vagy a Gaudi házakat. Nekem volt pár nehéz napom, nagyon fáradt és nyűgös voltam, nem éreztem jól magam a bőrömben, nem vittem hajvasalót és valahogy abszolút nem működött a hajam (just the usual girly thingz), Barni pedig nem értette, hogy mi bajom, miért nem élvezem a nyaralást. Szerencsére túllendültem ezeken, utána már jó volt.

Ami még nagyon jó volt, hogy épp elfogyott a parfümöm, és odafelé a reptéren vettem újat, ezt, aminek szerintem pont olyan illata van, mint a See by Chloe parfümnek, ami megszűnt, és elég sokáig sirattam. Na és az egész nyaralásnak ilyen finom, friss tenger- és parfümillata volt nekem.  

Ami viszont nekem nagyon nehéz volt, hogy hiába tudok több nyelven is, vagyis hát angolul jól, franciául meg olaszul pedig nem adnak el, de hogy itt a legtöbb helyen nem tudtunk angolul kommunikálni, még a reptéren is úgy beszéltek hozzánk spanyolul, mintha alap lenne, hogy mi azt megértjük. Nyilván én is nagyon örültem volna, ha meg tudok szólalni spanyolul, de a minimál emergency készleten kívül (jó napot, viszlát, köszönöm stb) nem tudtam. Nekem borzasztóan furcsa, ha valakivel nem tudok kommunikálni, és rosszul is éreztem magam emiatt. Tényleg, üdítő volt, és nagyon hálás voltam, ha valaki beszélt angolul. 

   

Barcelona

Már egy ideje mondogatja Barni, hogy nézzem ki, hova szeretnék menni és húzzunk el valahova egy hétre, míg el nem kezd újra, éjt nappallá téve dolgozni. Én valami jó meleg helyre szerettem volna menni, kb Sri Lankára, de mindenhova sok óra repülőzés az út, meg átszállás, és Danival nem mertem ilyen hosszú utat bevállalni. Aztán kinéztem a Kanári szigeteket, ami hőmérsékletre tetszett, de némi tanulmányozás után számomra nem tűnt érdekesnek/vonzónak, és már a repülőjegy is szörnyen drága lett volna, plusz az autóbérlés, szállás stb, és oda is 5 és fél óra az út, szóval elengedtem, pedig már egészen beleéltük magunkat. Közben ment köztünk ez a menjünk-ne menjünk-menjünk-ne menjünk, mert nagyon-nagyon vágytunk rá, de közben utazás gyerekkel, covid stb. 

Azért nézegettem a repülőtársaságok oldalait, és kiszúrtam, hogy Barcelonába 20 ezer egy repjegy és 16 fok van meg csodás napsüti. Barni azonnal lelkesedett, és persze én is. Leültünk és tök spontán lefoglaltuk az utazást és a szállást is,  3 nappal későbbre, 12 napra. Másnap a családunk megtalált azzal, hogy megőrültünk, hát COVID, és mit ráncigáljuk keresztül ezt a szerencsétlen kisgyereket reptereken meg országokon, ő nem fogja élvezni, mi meg kileszünk. Tök érdekes, mert régen semmi ilyesmit eszembe nem jutott volna fölvenni, én tudom magamról, hogy laza vagyok és kaland az élet, de így, hogy Daniról volt szó, teljesen elbizonytalanítottak, hogy szar és önző szülők vagyunk, azonnal azon gondolkodtam, hogy hagyjuk a picsába az egészet. Szerencsére Barni nagyon jó társ ilyenkor is, és azonnal visszarángatott, hogy ja, persze, nem ideálisak a körülmények, de Daninak bárhol jó, ahol mi vagyunk, szuper lesz, menjünk. Egyébként ez gyakran van köztünk, hogy ha valamelyikünknek épp nem megy valami, vagy elbizonytalanodik, a másik rögtön lép, és ott van kősziklaként, ezt nagyon szeretem a kapcsolatunkban.

Csütörtök este 6-kor indult a repülőnk, én azért izgultam, hogy mi lesz, nekem az útóbbi két évben picire zsugorodott össze a komfort zónám, komoly stresszt okozott elhagyni, de aztán mikor ott voltunk, már sikerült lelazulnom, hogy hát a világ két legjobb pasijával utazom Barcelonába, milyen jó nekem. Dani teljesen odáig volt, hogy pepülő, meg pepülőtér, odanyomta a kis orrát a nagy üvegfelülethez és tátott szájjal bámulta a kivilágított gépmadarakat. A reptér iszonyat flottul ment, mindenütt azonnal előrevettek minket a gyerek miatt, tényleg, szavunk sem lehetett. Barni pedig tök rutinosan intézett mindent, meg hát én is. Dani pedig szépen, kedvesen mindenkit levett a lábáról. 

Fostam tőle, hogy hogy bírjuk majd rá a másfél éves örökmozgót, hogy egy helyben üljön 2 és fél órán keresztül, de tök gyönyörűen megértette, hogy most ez a szitu van, Apa ölében kell ülni bekötve, ott viszont lehet játszani meg olvasni meg enni, és hibátlanul, jókedvűen elvolt végig, nagyon megkönnyebbültem, bár jó lett volna, ha alszik is, de nem. Mire odaértünk, már túlvoltunk a pizsamaidején, ráadásul teszteltek minket, és várni kellett rá elég sokat, na akkor ilyen minidémon módjára, sikongatva száguldozott fel és alá a reptéren, ezt az oldalát még nem láttuk, kicsit ijesztő volt. A taxiban a tenyerembe temette az arcát és úgy aludt el kb azonnal, a szálláson jól megnézett mindent, betömte az arcába a szendvicsem felét (sosem eszik kenyeret), majd elájult a kiságyában, este 11-kor.

És ekkor indult a nyaralás. 

folyt. köv. 

chaos turned into harmony

Múlt hétre két komolyabb programom volt, és sikerült ugyanarra a szombat délelőttre szervezni őket (eskü, nem direkt) úgy, hogy én javasoltam az időpontokat - ez a fajta szétszórtság sajnos nagyon jellemző rám. 

Az egyik egy találkozó volt két nagyon régen nem látott barátnőmmel, és nem is értem, hogy lehet, hogy nem bandáztunk ezer éve, nem is akarom kiszámolni, mióta. Legyen elég annyi, hogy az egyiküktől megkérdeztem, hogy már mindkét gyerek iskolás? És kiderült, hogy a nagyobb fia hetedikes, a kisebb pedig ötödikes, basszus. Ők mindketten olyanok nekem, hogy legszívesebben napi szintű kapcsolatot ápolnék velük, hogy tudjam, hogy mi jár a fejükben, filmet néztek meg éppen, mit főztek, meg minden ilyen apró-cseprő dolgot. 

A másik program az volt, hogy Barni szüleit elhívtuk látogatóba, eredetileg csütörtökre, de az nem volt jó nekik, aztán áttettük péntekre, végül szombatra. Ők a karácsonyi időszakban még nem jártak nálunk, nem látták a fát (amivel még megvártuk őket, aztán el is tűntettük), nem látták Dani kiskonyháját (lidlis, a legszuperebb ajándék volt), meg egyszerűen régen jártak nálunk. 

Na és mivel módosítani az időpontokat nem akartam, már előre stresszeltem, hogy hogy oldom meg a helyzetet úgy, hogy tudjak délelőtt sétálni és dumálni a lányokkal úgy, hogy közben ebéd is készüljön a családnak. Barni mondta, hogy menjünk étterembe, de mindenképp főzni akartam, mert a szülei mindig terülj-terülj asztalkámmal várnak minket, és én is szerettem volna vendégül látni őket. 

Végül az lett, hogy előző este megtisztítottam és feldaraboltam egy halom édesburgonyát, krumplit, répát, hagymát, fokhagymát és almát, meg bepácoltam néhány csirkecombot. Megreggeliztünk, mindenki szépen elkészült, én leléptem a ragyogó, napsütéses partra sétálni a lányokkal, Barni meg közben fogadta itthon a szüleit, majd ők is elmentek sétálni Danival együtt. Egy ponton kicsit össze is kötöttük a sétánkat, majd én fél 12 körül elbúcsúztam a lányoktól és hazarohantam. Besöpörtem a szép, színes zöldséghalmot meg a husikat egy sütőpapírral kibélelt tepsibe, betoltam a forró sütőbe, és egy óra múlva már a szüleimmel együtt ebédeltünk a meleg, illatos konyhában. Ebéd után még kicsit bandáztunk, sütiztünk, kávéztunk, aztán Barni szülei elindultak, mi meg végre hozzájutottunk a várva várt sziesztánkhoz (értsd: két óra édes, nyálcsorgatós alvás Dani mellett). 

Végül tökéletes lett a nap úgy, ahogy volt, feltöltött az is, hogy láttam a lányokat, meg az is, hogy háziasszonyt játszhattam a szép, élettel teli, vendéglátásra termett otthonunkban, különösebb hűhó nélkül. Most megint megfogadtam, hogy ha ennyire jólesik ez mindannyiunknak (Barni is nagyon jó vendéglátó, Dani meg mindenkinek szívesen megmutatja az összes kisautóját), akkor gyakrabban kell vendégeket hívni. Módjával, persze, de gyakrabban. 

empty streets and a growing baby

Az az érzésem, hogy aki megtehette, még takarékra állította magát, és szabadságot vett ki. Itt vidéken egy csomó üzlet zárva van még, az utcák töküresek. Bár sosem dobom ki a maradék kenyeret, zsemlemorzsát szoktunk csinálni belőle, de néhány hete a csomagolásmentes boltban vettem egy jó kis kenyereszsákot, ami szellőzik ugyan, de mégsem szárad ki benne a péksüti (meg hát nyilván csodaszép) olyan gyorsan. Igyekszem jobb minőségű kenyeret is venni, ami tovább kitart, mint mondjuk a Lipóti kifli, amit imádunk, és ma kirándulás gyanánt elautóztunk Nagymarosra, hogy kovászos kenyeret meg finom péksütiket vegyünk. De még ők is zárva voltak, pedig direkt utánanéztem előtte. Így aztán csak sétáltunk egyet a teljesen kihalt parton, meg kivégeztünk egy játszóteret. 

Már sétáltunk visszafelé az autóhoz, mikor egy idős bácsi kérdezte, hogy mennyi idős a kisfiú? Másfél? Két éves? És Barni kapcsolt azonnal, hogy épp ma másfél éves!

new year, old me

Ahogy közeledett a szilveszter, úgy voltam benne egyre biztosabb, hogy nekem ehhez semmi kedvem. Barni barátai az új, tinnyei hasziendájukon szerveztek egy kisebb létszámú, mégis nagyon komoly házibulit, de én már a gondolattól is rosszul voltam, hogy Danit leadjuk, mi ott legyünk már délután, mert ugye legyünk együtt jóóó sokat, nem volt kedvem ott aludni, kötelezően sokat inni, másnaposan, másutt kelni, és aztán nem sietni haza, mert ugye még reggelizzünk és ejtőzzünk együtt a romok között, aztán hazabumlizni, nyűgösnek lenni... Tudtam, hogy Barninak lenne kedve, de komolyan, sírhatnékom támadt mindig, minden egyes alkalommal, mikor erre gondoltam. 

Aztán kiderült, hogy 27-én az egyik barátjuk egy kisebb névnapi összeröffenést tart. Nekem pont aznap volt a születésnapom, és akkor volt a gimis osztálytalálkozóm is Gödöllőn (a külföldön élők ilyenkor vannak itthon). Úgyhogy mondtam Barninak, hogy kössünk kompromisszumot: hagyjuk a szülinapom, ő menjen el János napot ünnepelni, én elmegyek Gödöllőre bandázni, szilveszterkor pedig maradjunk itthon Danival, max Katáékkal fussunk össze itt Vácon. És mindenki megelégedésére tényleg ez lett. Szilveszter napján biztos, ami biztos, teszteltünk egyet, aztán este fél 8 körül befutottunk a kisgyerekes házigazdáinkhoz. Kicsit iszogattunk, sokat ettünk, dumáltunk, hazasétáltunk, és negyed 12-re otthon voltunk (Anya őrizte addig Danit), negyed 1-kor pedig igazi partiállat módjára már aludtunk. Nagyon jó volt az új év első napján a saját ágyunkban, kipihenten együtt ébredni, az előző nap megfőzött lencsét ebédelni, egész nap pizsamában dőlni jobbra-balra, délután hatalmasat aludni Danival. 

Én hiszek abban, hogy új év, új lap, és idén két dolgot fogadtam meg. Egyrészt, hogy jobban odafigyelek arra, hogy kinek és hogyan tudok segíteni, legyen az a környezetem, családom, barátaim, vagy rászorulók, a hajléktalanok itt a sarkon, nehéz helyzetben lévő emberek. Nem csak pénzre gondolok, itt Vácon van olyan csoport, ahol pl. lehet elvinni időseket orvoshoz, vagy bevásárolni nekik, kisgyerekes anyukákat konkrét dolgokkal segíteni stb. Talán van köztetek, aki ismeri Fruzsit, aki a Fuss babakocsival és a Flora MiniWash, az első magyar babakocsi-tisztító anyukája. Én régóta ismerem őt, és karácsonyra rajta keresztül lehetett ajándékot küldeni halmozottan sérült, intézményben lakó fiataloknak, akik nem nagyon kapnának ajándékot, úgy, hogy tök részletesen megkaptuk, hogy mire képes (tud-e járni, beszélni stb) és mit szeret az illető. Ezer éve nem töltöttem ennyi időt és energiát ajándékok összeválogatásával, és nagyon régóta nem okozott ekkora örömet ajándékozás. 

A másik, hogy iszonyúan bezárkóztam, és tudom, hogy nem jó ez így. Szeretnék nyitni és sokkal többet találkozni a barátaimmal. Már reklámoztam ezt a többieknek, és mindenki lelkes. Régebben tartottunk Hygge estéket itt Vácon, amikor összejöttünk valakinél, együtt főztünk, finomakat ettünk, megnéztünk egy filmet, makraméztunk (Zsófi barátnőnk tartott tanfolyamot nekünk), vagy csak dumáltunk. Nyomultam, hogy indítsuk újra a hagyományt, ilyet akár hétköznap is lehet. De akár csak elmenni vacsizni is jó lenne időnként. Hiányoznak a barátaim.

merry, merry

Na, hát ez a karácsony is elmúlt. Nagyon szép a fánk, szerencsére sok puha, textil díszünk van, a gömböket pedig felülre raktuk, de Dani csak egy napig volt rájuk pörögve (labdaaa!). 24-e pont nagyon stresszes volt, Barni Grincsként ébredt, amin egy idő után csak röhögni tudtam, mázli, hogy én ilyenkor automatikusan buddha üzemmódba kapcsolok. A szüleinél ebédeltünk, egyébként az már jó volt, én mindössze egy adag mákos gubával járultam hozzá az eseményhez, amiből végül nem is ettünk, egyszerűen nem fért belénk. Az este a miénk volt itthon, akkor már sikerült kicsit leengedni, kibontottuk az ajándékokat, kicsit játszottunk, fürdés, és aludtunk, nem is bántam, hogy vége van a napnak. Másnap kipihenten ébredtünk, azóta pedig pedig chill van. 25-én én főztem, Jamie Oliver feleségének kedvenc marharaguját, ami egy kincs, délután pedig az én családommal karácsonyoztunk, kivételesen nem nálunk, hanem a tesóméknál: az ő házuk megnőtt néhány szobányit az elmúlt évben, úgyhogy mostmár ott is elférünk.

Én közben 44 lettem, ami lehetne ijesztő is, de nem az, nincs miért panaszkodnom, most nagyon jó dolgom van. Nagyon kemény lesz, ha Barni visszamegy dolgozni, de addig is élvezem, hogy ennyit együtt vagyunk, és hogy Dani égig érő Lego tornyokat épít az apjával, aki a világ összes használt Duploját megvette az elmúlt hetekben. 22-én voltunk voltunk bulizni is, a Risoban vacsoráztunk Barni barátaival (vagyis a közös barátainkkal, nagyon szeretem azt a bandát), aztán a Nemdebárban is lötyögtünk kicsit - ezer éve nem jártam szórakozóhelyen, nagyon jólesett iszogatni, dumálni, barátokkal lenni.  

Ma még ebédre vagyunk hivatalosan Barni öccséékhez, aztán a következő napokban visszatérünk a semmittevéshez, én szeretném kiolvasni a Karácsonyi malacot (imádom), és megnézni az új Dexter évadot - iszonyúan kiváncsi vagyok, mit hoztak ki belőle.

Pécs ❤️

Hétvégén teljesen spontán kitaláltuk, hogy a következő héten nem lesz semmi program, menjünk el néhány napra valahova. Ha Barnin múlna, ő szerintem nem különösebben igényelné, őt tökéletesen kielégíti, hogy végre nem kell sehova mennie, itthon lehet és legótornyokat építhet a szőnyegen a kisfiával. De én, ha itthon vagyunk, sosem tudok igazán leengedni, mert mindig úgy érzem, hogy muszáj főzni valamit, rendet rakni, berakni egy mosást stb. Tudjátok. Pécs mellett döntöttünk, mert mindketten nagyon régen jártunk arra (én mondjuk 20 éve, meg koncerteztünk is ott, de akkoriban annyi fellépésünk volt, hogy nem is emlékszem, hol), együtt még sosem, és tudjuk, hogy nagyon jó hely. Kinéztem egy gyönyörű szállást airbnb-n tök jó áron, lefoglaltam, és hétfő délben már úton is voltunk. 3 óra volt az út, Dani majdnem végig aludt, jól időzítettük az utazást. A lakás, ahol laktunk, pont a központban, a Pagony könyvesbolt mellett volt, új volt és csodaszép, talán az egyik legszebb, legkényelmesebb airbnb-s lakásunk eddig, vadiúj kiskáddal, gyerekággyal, etetőszékkel, mindennel. Dani azonnal belakta, mindenhova kisautókat pakolt és trappolt jobbra-balra, nagyon szeret másutt lenni. Időnként kiültek a hatalmas ablakba az apjával, és integettek a járókelőknek, azok meg persze vissza.

Nagyon megszerettük Pécset. Én nem emlékeztem, hogy ennyire szép, hogy ilyen stílusosak az épületek, és hogy ennyi minden látnivaló van. Hatalmasakat sétáltunk, jókat ettünk és sokat pihentünk. Időnként ittunk egy szilvás forralt bort és vettünk mellé forró gesztenyét, ami engem azonnal ünnepi hangulatba repít, nagyon ritkán jutok hozzá. Olyan nagyon átütő erejű éttermi élményünk nem volt, de a Reggeli!!! A Reggeli (nem fogjátok elhinni) egy reggelizőhely, amivel egyetlen gond van: hogy Pécsig kell menni érte. Nagyon szerettük, laza és hangulatos volt nagyon cuki személyzettel és vendégekkel (meg kutyikkal), mindenféle finom kaják vannak az étlapon (például angol reggeli és életem legfinomabb amerikai palacsintája), voltak hidegen préselt levek, amit imádok, és az asztalunk mindig a gyereksarok mellett volt, ahol volt gyerekkonyha mindennel felszerelve, és ezer gyerekkönyv, úgyhogy megérkeztünk, Dani kb letépte magáról a sapit meg a kabátot, és kb nem is foglalkozott volna többet velünk, ha nem szerelkezünk fel mindenféle kajával, mert szerencsére enni imád. A Reggelinek köszönhetően az ebédet általában ki is hagytuk, csak vacsira ültünk be valahova (a Lezsert például bírtuk), vagy rendeltünk valamit (ott is volt Wolt). 

Olyan nagyon sok dolgot nem tudtunk megnézni (csak kívülről), de engem teljesen megbabonázott a dzsámi, vagyis az, hogy egy iszlám templomot katolikus istentiszteletekre, temetkezésre használnak... Ez nagyon fura, nem? Végülis az újrahasznosításnak egy formája ez is, értem én. A másik viszont a Zsolnay negyed: az konkrétan olyan, mint egy svéd vagy portugál művésztelep: gyönyörű, kreatív, letisztult, egyedi, stílusos. Csomót bolyongtunk ott, és én el sem nagyon akartam jönni. 

És a legfontosabb, hogy találkoztunk Cicza blogerrel, akivel már ezer éve ismerjük egymást, de személyesen csak most találkoztunk. Barni nem igazán érti, miért jó nekem, hogy blogolok, vagy miért érdekel másokat, főleg idegeneket, hogy mi újság velünk, de ezen, hogy Ciczával sok év online barizás után találkoztunk, megismerte a kiscsaládomat, együtt vacsiztunk, és tényleg olyan volt, mintha egész jól ismernénk egymást, most tökre meghatódott, és szerintem most kicsit átment neki, hogy miről is szól ez az egész. ❤️

Szóval nagyon szerettük Pécset és visszatérünk még.