why?

Pár hete megérkezett a dackorszak. Nagyon egybe vágott a családi tragédiával, aminek Dani is szemtanúja volt valamennyire, így nem tudom pontosan, hogy mi is volt ez, de azóta sokkal anyásabb is, meg hát beteg is volt. Az én kis szabálykövető babám, akinél eddig figyelni kellett arra, hogy ha valamit kérünk, hogy ne csinálja (pl. ne nyomogassa a szirénázó mentőautó gombját a kocsiban utazva, mert megőrülünk tőle), akkor azt egy idő után oldjuk fel, mert különben soha többé nem csinálja, na ez a jólnevelt kisfiú olyan hisztériás rohamokat kapott napi többször, sokszor, bárhol, bármikor, és olyan szinten feszült neki mindennek és mindekinek sírva, ordítva, mintha kicserélték volna. Nem mertem már elindulni vele sehova, mert nem lehetett tudni, hogy mikor/hol makacsolja meg magát, és rendez olyan jelenetet, hogy esélyem sincs bármit elintézni vele. A fura az, hogy néhány hét után lecsengett ez, nem mondom, hogy már nem ellenkezik, de tök jól meg lehet vele beszélni a dolgokat. 

Ezzel a lendülettel bele is csúsztunk a MIÉRT? korszakba. Én egy nagyon türelmes ember vagyok, de azért az, hogy tényleg, mindent, mindent meg kell indokolni, az nagyon kemény, bármit válaszolsz, arra is rákérdez, hogy de az miért van úgy. Nyilván nem kell tudományosan megválaszolni, hogy miért süt a nap, miért kell megtankolni az autót, vagy miért szereti ő a túrós táskát, de a nap nagy része így is azzal megy el, hogy az ő kis érdeklődését próbálom, próbáljuk kielégíteni. 

as days go by

Mielőtt elindult a felújítás, tényleg úgy éreztem, hogy ez teljesen rám fog maradni, mert Barni annyira nem volt ott fejben, módon nem érdekelte ez az egész konyha, csempe, padlólap stb téma, kisebb gondja is nagyobb volt ennél. És bármennyire is rosszul esett, megértettem természetesen. De mostanra úgy tűnik, hogy mindenki megtalálta a helyét a folyamatban, én intézem a kreatív részt, a tervezést, én telefonálok/levelezek, én adom le a rendelést, ő pedig tartja a kapcsolatot a kivitelezővel, eligazítja a villanyszerelőket, kijár a lakásba szemlét tartani, ha kell, szerez autót és elhozza a csempéket, a szanitereket, meg mindent, amire szükség van. Nyomulok nála, ha valamiben bizonytalan vagyok, olyankor azért erőt vesz magán, és segít dönteni is, bár mindig azt mondja, legyen úgy, ahogy nekem tetszik. Jó páros vagyunk, és nagyon lelkesek. A csapattal pedig óriási mázlink van, eddig legalábbis úgy tűnik, lekopogom - nagyon gyorsan dolgoznak. Múlt pénteken elkészült a bontás, Hétfőn már a villanyszerelők jöttek, a héten már a gépészeti munkákat csinálják, aztán építenek mindent vissza. 

Én már csempékkel és szanitterekkel álmodom, nem viccelek. Csak olyan jöhet szóba, ami van raktáron, mert nem tudunk és nem is akarunk hónapokat várni. Ráadásul az egyik fürdőszoba padlójához egy tök szép, egyedi, türkiz csempét vettünk, majd kitaláltuk, hogy kerüljön kijjebb a fal, hogy nagyobb legyen a tér, így értelemszerűen több csempe kellett volna, de mostanra már nincsen belőle. Na mindegy, majd csak lesz valahogy... Végülis megvan már szinte minden, a konyha teljesen, a fürdőszobák is nagyjából, és el sem tudom mondani, milyen jó érzés több hétnyi kutakodás, dilemmázás, egyeztetés után becsukni a vonatkozó weboldalakat, van olyan oldal, ami már a fülemen jön ki. És ha minden jól megy, csak pár hetet kell várni, hogy minden elkészüljön.  

Tudom, hogy hatalmas káosz lesz, takarítás, dobozolás, pakolás stb, de annyira várom, hogy odaköltözzünk. Mintha egy új élet várna ránk ott. Dani is teljesen be van zsongva, egyfolytában Nagykovácsiba akar menni. 

Amúgy meg semmi különös nem történik velünk, Barni reggel elmegy dolgozni, délután kórház, ahonnan változó, hogy milyen lelkiállapotban jön el, hazajön, vacsizunk, megfürdetjük Danit és elájulunk. A fiúk végre meggyógyultak. Dani annyira taknyos volt, és annyit nyüglődtünk a
kézi orrszívóval, hogy elkezdtem szemezni egy Nosiboo darabbal, ami az orrszívók Ferrárija, és 40.000 forintba kerül, használtan 30, de aztán szerencsére lebeszéltem magam róla, meg Dani is jobban lett, és egész jól lehoztuk a dolgot. 

Én jobbára itthon vagyok, a Törpével nyomulunk jobbra-balra, kaptunk mindketten esőkabátot, úgyhogy kisebb esőben is tudunk menni mindenfelé. Voltunk színházban itt Vácon, egy nézőművészetis előadást néztünk meg, hetek óta először tudtunk igazán kikapcsolni és nevetni mindketten. Szombat este találkoztam a lányokkal, jólesett nem itthon lenni, dumálni, meg nem a saját problémáimon vekengni, elmondtam azért pár mondatban, hogy mi újság, de örültem, hogy kicsit letehetem. Ittam két aperol spritzet is, az is segített. Bruncholtunk egyszer Katával a Lujzában, szerelmem az a hely, mindenképp próbáljátok ki, ha Vácon jártok. Voltunk Danival a bátyáméknál is Sződligeten, beszélgettünk sokat, meg sétáltunk egy hatalmasat, Dani a bátyám kezét fogva jött majdnem végig, gesztenyét szedtek és megbeszélték az élet nagy dolgait.

foooood

Tényleg, elképesztő, hogy minden reggel fent vagyok már 5-kor, pedig beteg is vagyok kicsit, mint mindenki körülöttem. Mondjuk van min agyalni bőven, szóval nincs esélyem visszaaludni, és az sem baj, hogy mire Dani felkel, már lezuhanyozom, felöltözöm, megreggelizem és átgondolom a napot. Barni ma ment eligazítani a csapatot az új lakásban, de már telefonált a kivitelező, hogy az emberei autója lerobbant, így nem tudja, mikor érnek oda. Szóval igen, úgy tűnik, kezdődik. 

Már egy csomószor akartam kaja-posztot írni, még onnan indult, hogy Phoebe-vel összejártunk egy ideig főzőcskézni hetente egyszer, és nagyon inspiráló volt, sokat beszéltünk ételekről, evésről, meg persze mindenféle másról is, de nagyon felültünk a gasztro-vonatra. Ő ajánlotta egyébként a Magyar superfood című szakácskönyvet is, amiről már meséltem itt egyszer, és kicsit az a vonal, ami engem is nagyon vonz, zöldség-hangsúlyos, színes, gyönyörű idénykaják. 

Együtt a csilis kukoricakrém-levest próbáltuk ki, én azóta többször is már itthon. Zsülienre vágott gyökérzöldségeket (Ő répát és paszternákot ír, de szerintem édesburgonyával vagy sütőtökkel is lehet őket keverni) kell lepirítani hagymával, fokhagymával (opcionálisan csilivel, én az kihagytam), majd egy adagot félrerakni belőlük levesbetétnek. A többi zöldséget puhára főzzük a kukoricával (én itthon fagyasztottat használtam), leturmixoljuk, sózzuk, borsozzuk, tejszínt keverünk bele. Párolt kukoricával és a félretett zöldségekkel, valamint petrezselyemzölddel tálaljuk. 

Van még két kedvencem, amit gyakran eszünk mostanában. Most a kedvenc reggelim a ricottás, avokádós pirítós. Mostanában az aldiban vásárolok, mert kevesebben szoktak lenni, és szerintem nagyon szép árujuk van, meg a magos baguette-jüket is szeretjük, és náluk mindig van ricotta. Néhány (nekem kettő kisebb is elég) szeletet magos kenyeret megpirítok, rá ricotta vastagon, villával összetört  avokádó, só, mellé sok-sok roppanós zöldség - nagyon laktató és finom. 

A másik kedvencünk, amit Gabesz barátnőmtől loptam, és azóta többször is megsütöttem a húsmentesítés-jegyében, a sárgarépás-sajtos puffancsok, AKA fasírt. Amikor először sütöttem, Barni elpusztított vagy tízet, aztán meg nem hitte el, ő, a húsimádó, hogy nem volt benne hús. Azóta is szokta másoknak mesélni, hogy ez mekkora medzsik. Itt a recept, én maradék, félig száradt sajtokat szoktam hozzá használni, meg trappistát. Nagyon finom, majd kipróbálom cukkinivel is.

Az is nagyon inspiráló volt, hogy Phoebe simán rittyent friss tésztát, ami gyönyörű és finom, és annyira jó volt együtt főzni. Nagyon akarok majd ilyen nagy, közös főzéseket az új lakásban az összes barátnőmmel. 

holnap kezdődik a felújítás, hadd agyaljak rajta itt egy kicsit

Egyébként azért nem bánom már, hogy ennyire elhúzódott a lakásfelújítás tervezgetése, mert több olyan dolog, amiért lelkesedtem a nézelődés elején, már egyáltalán nem tetszik. Például azt tudtam, hogy mindenképp természetes(nek tűnő), erezett fa mintázatú konyhabútort szeretnék, de most ugye mindenütt megtörik vagy fehérrel vagy feketével, és minket is igyekeztek ebbe az irányba terelni. Hajlottam kicsit rá, de aztán letettem róla, mert már szabályosan idegesít, hogy bárhol nézelődöm, mindenütt csak ezt a trendet látni. Pedig az én szerelem-konyhám, amit egy olyan lakásban láttam, amit még a lakáskereséskor néztünk, az csak fa volt, és én már akkor megfogadtam, hogy ha egyszer lesz saját konyhám, az ahhoz hasonló lesz. A másik ilyen 'divat', hogy minden konyhához (és fürdőszobához) fekete kiegészítőket választanak. Erre mi is nagyon ráharaptunk az elején, aztán tök véletlenül belefutottam olyan képekbe, ahol a fához inox kiegészítők vannak, és nekem annyival jobban tetszik! Lehet, hogy nem olyan vagány, de sokkal időtállóbbnak és letisztultabbnak látom, úgyhogy kicseréltettem mindent inoxra, és teljesen boldog vagyok ettől. 

Én eredetileg egy szellős konyhát szerettem volna, ahol az egyik oldalon nincs is felül bútor,  esetleg néhány lebegő polc, de aztán kellett némi kompromisszumot kötnöm, mivel nem lesz spájzunk (spejzünk?), csak az alagsorban (ott mondjuk hál'istennek végtelen mennyiségű), és ezért muszáj, hogy elég sok pakolóhely legyen. Végül a szekrény nagy része kompakt, zárt tömbökből fog állni, amiket megtör egy ablak meg egy szellősebb rész, lesz sok fiók, meg egy konyhasziget. Egy kisebb, nyitott, polcos rész lesz a főzőlap fölött, ahol, gondolom, a főzéshez legszükségesebb dolgokat tudom majd tenni, mint só, bors, olaj, fűszerek stb, de amúgy úgy van kitalálva a konyha, hogy MINDENT elnyeljen, és kb semmit ne kelljen a pulton és a konyhaszigeten tárolni.

Ez a gondolat csodálatos, rajongója vagyok az ilyen szintű letisztultságnak, de hát könyörgöm, én vagyok a csetreszek királynője (ezt amúgy utálom és tökre zavar az ezer kis porfogó): 

Egyébként ott lesz még az ablak a mosogató fölött, ahová tudok majd bazsalikomot, szakácskönyvet meg mindenféle szépségeket tenni, meg elvisszük a nagy, faragott tálalószekrényemet, biztos ami biztos. 

Jelenleg minden edényemet és tányéromat, meg még egy csomó sz@rt ez nyel el, a nappali részen lesz az étkezőasztal mellett kb. Úgy tervezem, hogy a sz@rok már nem jönnek velünk mert kiszelektálom őket mondjuk a holnapi nappal kezdve. 

stories Sunday

Nincsenek különösebb mesélnivalóim, illetve kettő talán mégis. 

Kitaláltam, hogy kicsit megnövesztem a hajam, hogy össze tudjam fogni, meg néha jó ötletnek tűnik, hogy ne csak az államig érjen. Már bőven a vállamig ért úgy is, hogy azért 2-3 havonta vágatok belőle kicsit, hogy egészséges legyen, meg megmaradjon a formája, vékonyszálú hajnál muszáj. Hajmosás és hővédőzés után szoktam néhány hullámot tenni bele hajvasalóval, de a hajvasalóm kezdte feladni mostanában, egyre kevésbe reagált a hőfok-szabályozó gombja, míg végül teljesen feladta. Alapból 190 fokon indít, mikor bekapcsolom, aztán én visszaléptetem 150-160 fokra, ami az hajamhoz tökéletesen elég. De most nem reagált a gomb, így maradt a  190 fok, szépen beletettem a hullámokat, még örültem is, hogy milyen szépen benne maradtak, majd mikor kihűltek a tincsek, kifésültem, ahogy szoktam, hogy természetesebb legyen az összhatás. Majd ránéztem a kefére, és láttam, hogy dús, maroknyi tincsek maradtak benne, barna, égett részekkel ott, ahol elszakadtak a hajszálak. Nem tudom, megvan-e a tutorial, ahol a csaj rácsavar egy tincset a kúpvasra, majd az egész tincs a kezében marad - na, valami olyasmi érzés volt. A vicc, hogy az incidens után apa befújta kontaktsprével a gombot, és simán működött, szóval elkerülhető lett volna, hogy a hajam fele leégjen. Na mindegy, azóta levágattam, most az államig ér, és igazság szerint imádom, de hát na. A fodrászom szerint le kell még növeszteni a sérült részeket és szedjek hajvitamint. Hát, ilyen izgalmas dolgok történnek velem. 

A másik meg, hogy csütörtökön Nagymaroson koncertezett a srácok zenekara, akikkel régen nagyon sokat pörögtem. Azóta nagyon sok víz lefolyt a Dunán, az egyikük teljesen leszokott  az alkoholról és a cigiről, a nyáron pedig elvette egy barátnőmet, a másik szintén nem iszik már és született egy kislánya. A Tandem nevű helyen voltunk, szuper az a hely, nagyon hangulatos, sok régi ismerőssel találkoztam. Mondjuk eléggé a semmi közepén van, jó hideg volt, autóval vittem le Katát és Ancsit, megbeszéltük, hogy én a koncert után hazajövök, őket meg majd hazahozza a zenekar. 

9-kor el is indultam, elbúcsúztam, kisétáltam a helyről, kicsit gyalogolni kell a sötétben a bicajúton a parkolóhoz, majd megszólított egy kissé illuminált állapotban lévő srác, aki már bent is nézett, hogy helló, hova mész, és hogyan? Mondom Vácra, autóval. Akkor nincs kedved elrabolni? Mondom, tessék? Hát, ide és ide megyek, nincs kedved eldobni? Ne haragudj, de nem ismerjük egymást. Ahha, bizalmatlan vagy. Hát, igen, ne haragudj. Semmi baj. És eljöttem, át a sötét, üres parkolón, beültem az autóba, írtam Barninak, hogy indulok, és elindultam. 

Annyira nem izgalmas sztori, tudom, és bárkit megkérdeztem, mindenki azt mondta, hogy hogy ugyanígy tettek volna, nem ültették volna az autójukba az ismeretlen srácot, de nekem azóta is van némi bűntudatom, hogy milyen seggfej vagyok, szegény, biztosan csak haza akart jutni a hidegben, a sötétben, én meg nem vittem el. És közben szomorú vagyok és haragszom a férfiakra, akik miatt nem bízom az ismeretlen férfiakban. Közben meg mennyi tinder randi van mögöttem, simán hazavittem kvázi-ismeretlen pasikat, vagy felmentem a lakásukra pár randi után, mert hát hogy máshogy ismerkedtem volna, de a mai fejemmel már ez is hajmeresztőnek tűnik. Mióta gyerekem van, meg szerintem a 2 év covid is hozzájárult ehhez, nem érzem már vagánynak és bátornak magam, mint régen, extrém sportnak érzem csütörtök este koncertre menni, és otthon akarok lenni, mielőtt a fiam elalszik. 

Lea Linin

enter

A jövő héten pedig szétrobbantják az új lakást. Eléggé egyedül maradtam a tervezéssel és a részletek kitalálásával, sőt, gyanítom a beszerzéssel is, de ez van, fel kell nőnöm a feladathoz. Egyébként mérsékelten élvezem, például a konyha kitalálása izgalmas feladat volt, de hát állni a csempe mintaboltban egy kétévessel a karomon, aki épp a világ legkomolyabb hisztijét tolja ordítva, miközben taknya-nyála összefolyik, az azért nem a legideálisabb szitu arra, hogy eldöntsd, milyen járólapot és csempéket kívánsz látni a konyhában és a fürdőszobákban az elkövetkezendő 20 évben, valamint megtudd, hogyan viselkedik a vajszínű cementlap, ha néhány deci céklalét öntesz rá (ez egy true félelmem). Szóval oda még vissza kell mennem. 

Ami nekem viszont a legnehezebb a tervezési folyamatban, hogy nem tarthat a végtelenségig, hanem egy ponton azt kell mondani, hogy kész, ilyen lesz, eldöntöttük, mehet, enter. Ez számomra akkora teher, amivel nem bírok együtt élni. Mi lesz, ha nem lesz úgy jó? Ha élőben mégsem tetszik? Ha túl sötétnek találom majd nagy felületen ezt a fát? Ha mégis inkább több munkapultot szeretnék, nem több pakolóhelyet? Ha gyakorlatban nem nem működik így jól? Mi lesz, ha megbánom? 

A legdurvább viszont, hogy Barninak tulajdonképpen az én kontrollálatlan agymenéseim és döntéseim eredményével kell majd együtt élnie, de hát ez van, így járt. Valami ilyesmire számíthat: 

Jó, nem, igazából magamhoz képest egészen letisztult dolgokat választottam.  Csak az enter nincs még rányomva semmire.

the first

Volt házassági évfordulónk, másnap pedig Barni születésnapja. Sikerült kicsit elszabadulnunk kettesben, Barni öccséék elvitték Danit a vadasparkba, mi pedig csavarogtunk egy kicsit Budapesten és ebédeltünk a Khanban. Barni felajánlotta, hogy ha akarom, kihagyja a délutáni látogatást a kórházban, hogy valami nagyobb lélegzetvételű programot is csinálhassunk, de tudom, hogy az a napi 1 óra tartja bennük a lelket, és így is olyan őszintén tudtam örülni annak a néhány szabad órának együtt, mint egy kisgyerek a karácsonynak. 

Azt mondta, semmit nem kér a születésnapjára, csak hogy az apukája jobban legyen. A szokásos bulija, amikor az összes barátját meghívja, fel sem merült, és értettem is, de nagyon szerettem volna valamit kitalálni, amivel kicsi örömöt tudok csempészni a napjába. Végül leültem és jónéhány órányi válogatás után összeraktam a történetünket egy fotókönyvben, amit egyébként már régóta terveztünk, csak túl nagy falatnak tűnt ennyi fotót átnézni és kiválogatni. Online kellett feltölteni a képeket ezen az oldalon, meg lehetett tervezni, hogy melyik oldalon mi legyen, és gyönyörű lett, keményborítós, minőségi, letisztult. Az első közös képünk az első fotó, és végigvezet a kalandjainkon, megismerkedés, utazások, nyaralások, a család, az esküvő, mikor eldöntöttük, majd megtudtuk hogy gyerekünk lesz, a terhesség, majd Dani. Ott fejeztem be, hogy néhány hetes csak, és már várom, hogy a későbbi fotókból, meg Barni képeiből is legyen könyv. 

ez lett a könyv utolsó fotója

Life as such

Barni már elindult dolgozni, én is ébren vagyok már 5 óta, mint minden reggel, de most kivételesen rákényszerítettem magam, hogy felkeljek, beágyazzak, lezuhanyozzak és felöltözzek. Ahelyett, hogy a meleg duplatakaró alatt rejtőzködnék a világ elől míg Dani fel nem ébred, és reménykednék benne, mert ott valahogy lehetségesnek látszik, hogy ma minden rendben lesz. 

Pedig nincsen sajnos rendben semmi. Barni apukája nem tért vissza, az intenzíven van lassan 3 hete, a szíve rendben, de nem tud sokáig meglenni lélegeztetés nélkül, és nem tért vissza a tudata szinte egyáltalán. 

Mondanom sem kell, hogy ez nagyon kemény és mindenkit megvisel. Olívia mesélte tegnap, hogy egy ismerős párnak mondta valaki, hogy szép és jó, hogy különösebb konfliktusok nélküli a párkapcsolatuk és smooth sailing az életük, de a nehézségeket igazán akkor fogják megtapasztalni, ha kívülről jönnek a problémák, például a szülők lesznek betegek. És hát tényleg.  

Ma egy kicsit pozitívabb mindsettel ébredtem, Barni is az szokta mondani, hogy az élet megy tovább, és most én is úgy érzem, hogy össze kell szednem magam és csinálni. Örülni, nevetni, élni.

a nyár vége

Itt bizony zajlik az élet. 

Pár nappal ezelőtt Barni Apukája szívrohamot kapott és még mindig tök bizonytalan, hogyan jön ki belőle. Újra kellett éleszteni, ráadásul Dani is pont velük volt, hármasban voltak a balatoni nyaralóban. Nem térünk magunkhoz, illetve hát én hagyján, igyekszem a stabil érzelmi, meg mindenféle támaszt biztosítani, de nagyon rezonálok a fájdalmukkal én is. Minden délután bejárnak hozzá a kórházba, minden este más alszik Barni Anyukájánál, hogy ne legyen egyedül, és közben igyekszünk tartani egymásban a lelket. Iszonyúan fáradt és szomorú mindenki.

Szombaton átvettük a lakást és megkaptuk a kulcsait. Annyira régen vártuk ezt a pillanatot, és nagyon örülünk, de mégis, ez az egész teljesen átrendezte bennünk azt, hogy mi a fontos. Kiléptek a régi tulajok a lakásból, becsuktuk mögöttük az ajtót és akkor nagyon sírtam, Barni kérdezte, hogy örömödben sírsz? És hát persze, örömömben is... Mennyire másképp alakult ez a nyár vége, mint ahogy vártuk. Aztán mentünk is be a kórházba.

Még aznap délután visszamentünk Barni öccsével, az ő menyasszonyával (most nyáron jegyezték el egymást) és az anyukájukkal, megnézték a lakást és nagyon jó érzés volt látni, mennyire tetszik nekik, mennyire tudtak velünk örülni mindennek ellenére. Végigjártuk a napsütötte szobákat, a teraszokat, annyira hangulatos, és bármerre nézünk, erdőre látni. Olyan mázlink volt ezzel a lakással minden szempontból, egyszerűen úgy érzem, hogy ránk várt.

Tegnap délelőtt bent voltam Danival Budapesten, és elvittem őt is az új lakásba. Egyszer télen, úgy fél éve volt már, de akkor még bőven ott laktak az előző lakók és nem nagyon értette az egészet. Most viszont már egy ideje mondogatjuk neki, hogy Nagykovácsiba költözünk, ott lesz az otthonunk, és lesz saját szobája. Olyankor szokta kérdezni, hogy és lesznek ott játékok is? Indulhatunk? Nagyon sajnáltam, hogy Barni nem volt most velünk, mert Daninak nagyon-nagyon tetszettek a tágas, üres terek, szaladgált, ugrált, lefeküdt, bemászkált a gardróbokba és nekem is be kellett mennem vele, egyedül ment föl a lépcsőn, leült és ott üldögélt jókedvűen magyarázva. Kb egy órát voltunk, aztán közölte, hogy ebédeljünk ott. Amúgy van konyha, sőt egy szép nagy étkezőasztalt is kaptunk az előző tulajtól székekkel együtt, de kaja az pont nem volt nálunk. 

Hétfőn jön a konyhás lemérni a terepet, kb 2 hét múlva pedig a brigád szétverni mindent. Én nagyon optimistán azt tervezem, hogy novemberben költözünk, aztán persze majd kiderül. Drukkoljatok. Mindenhez.