foghkefe

Ma nem aludt itthon a Kismaki, tegnap dél körül leraktam őt a nagyszülőknél, már egy hete nem látták, csak ma délután megyek érte. Nagyon szeret náluk lenni, mondjuk meg is értem, mert rengeteg figyelmet kap és nagyon jól főznek. Én is ott ebédeltem náluk, aztán meg leparkoltam a kocsit a Frankelen és besétáltam a városba kicsit mászkálni. Nagyon cukik egyébként, mert sokszor van ilyen, hogy ott eszem-kávézom náluk, és aztán programom van, és múltkor mondtam, hogy majd viszek oda fogkefét, mert jólesne ilyenkor egy fogmosás, és ma ott várt egy gyönyörű, új, sárga fogkefe. Dani is kapott, mert ő is mossa már a rengeteg (tényleg!) fogát reggel-este, mint a nagyok. Nem tudom, hogy nézhető-e a videó?

Este még elmentem jógázni, aztán egyedül aludtam itthon, mert Barni vidéken. Végre befejeztem a Maid-et, nekem nagyon tetszett, és hiánypótlónak találom a téma miatt, bár itt a többi bloggerrel való eszmecsere után kicsit olyan érzésem van, mintha tök más sorit néztem volna, mint ők. Nekem egyébként sokkal megdöbbentőbb és gyomorszorítóbb volt, mint bármilyen horror (amit amúgy nem nézek), az első résznél volt olyan, hogy nem bírtam idegekkel, és ki kellett kapcsolnom (amikor az autópályán kidobja az ablakon a kislány a babáját, és a csaj kiszáll, hogy megkeresse). Én nagyon-nagyon átéreztem ennek a lánynak a sorsát, nagyon haragudtam a környezetére, sírtam is párszor, úgy látszik, ez az egyedülálló, segítség nélküli, kiszolgáltatott anyuka kisgyerekkel-téma az én thrillerem 💜. 

Ma délelőttre pedig hatalmas takarítást tervezek. Már írtam helloagi bloggernél, hogy szeretnénk mi is robotporszívót venni, de nálunk annyira összetett a terep, hogy vacillálok, hogy valami ilyet vegyünk-e inkább, amit egyszerűbb napi szinten előkapni, és fel is mos. Aztán elmegyek edzeni, talán fél óra szauna is belefér, 3 körül pedig visszaszerzem A Ház Urát. 

színek, csíkok

Múltkor Barnival volt kb fél óránk a Mammutban, és találtam magamnak egy olyan kardigánt, amibe bele van hímezve, Hogy M I L O N K A. Jó, igazából nincs, de akár lehetne is, nem? Úgyhogy ő most az őszi kedvencem, le sem veszem.

A virágból kettő volt, Barni anyukájának és egy szülinapos barátnőnknek vittük, a körmöm pedig egy hatalmas tévedés. Az egyik kezemen bordó, a másikon sötétzöld, és némi kamu aranyfüsttel van megbolondítva - de minek? Tiszta hülye vagyok, alig várom a holnapot, amikor újra mehetek valami szép kis szolid barackszínt kérni. Ez volt az inspo: 

Az enyém meg ilyen lett, abszolút nem az én világom:

.

Nagyon úgy tűnik, hogy a végét járja a blogom, vagy csak ez egy ilyen időszak, nem is tudom. Sajnálom, mert olyan szép és hosszú történet volt ez, de már eszembe sem jut, hogy írjak. Valamelyik nap egyedül voltam este, abszolút ráértem, annyi minden történt, de egyszerűen nem volt kedvem... Hol kezdjem? Miről meséljek? Úgy érzem, már nincsen helye a napjaimban, az életemben. 

Voltam múltkor moziban Violettel, a Cirkoba mentünk el megnézni a Szupernóvát. Nekem nagyon-nagyon tetszett, gyönyörű film, de nem is ezért mesélem, hanem van benne egy rész, mikor a főszereplő pár együtt vacsorázik-ünnepel a családjával, és mivel az egyikük haldoklik, kicsit búcsú is az egész gyönyörű összejövetel... Nincsen köztük konfliktus, csak nagyon-nagyon sok szeretet. És főleg az maradt meg bennem a film után, hogy semmi más nem számít, csak hogy szépen csináljuk a dolgunkat és szeressük egymást, hogy ott legyünk a családunknak és a barátainknak. Tök mindegy, hogy mit gondolnak mások, vagy hogy mit mutatunk kifelé, és film árnyékában kissé nevetségesnek is tűnik az instán kiszínezett világunk. Jó érzés, hogy csak az organikus környezetünk tudja, hogy mi újság velünk. Kicsit talán Bezzeg betegsége és halála is elindította bennem ezt a folyamatot, de most ez a film nagyon ráerősített. Utána beültünk vacsizni a Babkába Pillával és Annalight-tal, majd elment az áram, és gyertyafénynél kellett romantikázni egész este, nagyon hangulatos volt, meg hát jó érzés volt végre találkozni a lányokkal, annyira ritkán látjuk egymást. Meg nekem ez, moziba menni, beülni ebédelni és vacsizni, sietség nélkül, személyesen beszélgetni, nevetgélni - olyan élmények ezek nekem most, amiknek régen nem éreztem a fontosságát, a jelentőségét.

Amúgy éljük a kis családi életünket, Barnit alig látjuk, ami mindenkinek nagyon nehéz. Közben néhány napra leköltöztünk hozzá Székesfehérvárra, ahol a szállásuk van, és nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz, de nagyon jó volt. Daninak tökmindegy, hogy hol vagyunk, pillanatok alatt belakta a kényelmes hotelszobát, ha az apja is ott van, neki egész nap fülig ér és be nem áll a szája, szerintem borzasztóan hiányzik neki. Rengeteget sétáltunk, kipróbáltunk minden kávézót és éttermet, és hát az vicces, mikor a svéd kinézetű gyerekünk ül az etetőszékben, néz és mutogat a konyha irányába, és hangosan kiabál szünet nélkül, hogy HAMM! HAMM! HAMM! Mintegy jelezve, hogy mire várunk már, jöjjön az a sütőtök püré a kacsasülttel. Ráadásul az első nap, egy étterem kertjében, vacsora után megtette az első önálló lépéseit Barnival, mintha megvárta volna őt vele. Azóta mindenütt bandukol, leginkább valamelyikünk kezét fogva, de már egyedül is sokat, csomószor nem is viszünk babakocsit. Egyik reggel pedig, teljesen spontán elkezdtük őt wc-re is szoktatni, és kb egy hét alatt olyan 80%-os sikernél vagyunk, már csak kizárólag pisit, és azt is keveset találunk a pelusában. Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen könnyen fog menni, és azt sem, hogy számomra ekkora öröm lesz - most már nem akkora újdonság, de az első napokban, ha eszembe jutott, azonnal fülig ért a szám. 

Egyébként meg annyi minden van... de most ennyi.

 

tv

Egy ideje nem nézünk tévét, filmeket, sorozatokat, semmit. A tévénk egy elég régi darab, akkor vettem, mikor hazaköltöztem Svájcból, hogy tudjam nézni a zombis sorozatomat (The Walking Dead), ami átsegített az első, nehéz időszakon. Azt hiszem, elég jól tudtam akkoriban azonosulni a zombikkal. Emlékszem, az itteni tescoba mentünk el megvenni a szüleimmel, hogy Apa segítsen kiválasztani meg cipekedni. Álltunk Apuval a tévék előtt és próbáltuk tudományosan kiválasztani, felbontás, meg nem tudom mi alapján, hogy melyik kellene nekem, de nem jutottunk dűlőre. És akkor odajött Anyu, nézte a képernyőket pár másodpercig, és rámutatott kettőre, hogy ennek van szép képe, meg ennek. Mi meg konstatáltuk, hogy tényleg, és mentünk is fizetni. 

Az akkor egy 'buta' tévé volt, de most már egy ideje érzem, hogy kínlódás ez így. Akkoriban tök oké volt, hogy letöltöttem, amit nézi akartam, ráraktam egy pendrive-ra, azt bedugtam a tévébe, és hajrá. De ma már minden, amit nézni akarunk, online van és streamelhető, a laptopomat össze szoktam dugni a tévével, de 10 esetből nyolcszor nem látják egymást, én meg ettől idegbajt kapok. Így egyszerűen leszoktunk a filmnézésről. Nem mondom, hogy nagyon hiányzik, meg szerintem iszonyúan időrabló tud lenni, ha az ember rácsúszik a sorozatokra, kisgyerek mellett meg az idő luxus kategória, arról már nem is beszélve, hogy élvezem, hogy újra olvasok. De azért jólesne egyszer-egyszer leülni este, mikor leraktuk Danit, és megnézni valami jó filmet, vagy vasárnap reggel egy mesét a kanapéról. Kettőnk közül én vagyok a gyakorlatiasabb, meg a kütyübuzi is, úgyhogy pár hete mondtam Barninak, hogy 2021 van, nem élhetünk tovább úgy, mint az ősemberek, vegyünk egy okos tévét. 

Az pillanatok alatt kiderült számomra, hogy 100.000-ért, de akár másfél millió forintért is kapható ilyen kütyü, és hogy fogalmam sincs hogy mi alapján kell választani. De szerencsére Pilláék is most vettek az új lakásukba, így a pasija pillanatok alatt kiokosított, találtunk egy szuper ár/érték arányú sorozatot. Már csak az volt a kérdés, hogy mekkorát vegyünk. Itt, ebben a lakásban kb 3.5 méterről nézzük, és bőven van hely, arról viszont fogalmunk sincs, hogy a következő lakásunknak milyen adottságai lesznek ilyen szempontból, de hát carpe diem, kiválasztottunk egy 138 cm átmérőjű darabot, ami sokkal nagyobb, mint a mostani tévénk. Kiderült, hogy itt Vácon is megvásárolható, amit kinéztünk, elmentünk, megnéztük, és olyan... kicsinek tűnt. Mondta az eladó, hogy nem gáz, van egyel nagyobb is, és az tényleg úgy látszott, hogy oké. Pont velünk volt Dani is, úgyhogy Barni hazahozott minket és visszament a tévéért, csak hogy konstatálja, hogy akkora, hogy nem fér be az autóba. Így kiszállítást kért másnapra. 

Én itt elkezdtem izzadni, hogy mi az, hogy nem fér be az autóba, basszus mekkora idióták vagyunk, hogy egy mozivásznat vettünk tévének? Hogy mindegy, milyen, csak jó nagy legyen? Hát már lemértük, hogy mekkora lesz jó nekünk, miért kellett tök spontán nagyobbat vennünk (megjegyzem, ez abszolút jellemző ránk)? Aztán másnap kihozták, és majdnem elájultam a doboz láttán, tényleg akkora volt. Pár órán keresztül kerülgettük, aztán délután végül kibontottuk... És kurvajó. Szerencsére a doboznál jóval kisebb, de tökéletes ide, kényelmesen elfér, és szemüveg nélkül is vígan látom a feliratokat is. És iszonyú kényelmes, hogy bekapcsolom, és mindenféle nyűglődés nélkül lehet netflixet nézni rajta. Mondjuk már a második sorozatot kaszálom el, The Serpent és Clickbait, mindkettő olyan, hogy jó az ötlet, izgalmasan indul, aztán a 3. résznél kezdesz gyanakodni, hogy itt amúgy igazából semmilyen történés nincsen, és az 5.-nél meg már biztos vagy benne, hogy nem is lesz, és szerintem az élet túl rövid a rossz sorikhoz. Úgyhogy megköszönöm ha ajánlotok jó sorozatokat, de főleg filmeket.

off

Ma egy hónapja volt az esküvőnk, akkor csodálatos, meleg, napsütéses nyár volt, ma pedig sapkában, kabátban hintáztunk a kislányokkal meg Danival a parkban. Nagy küzdelem volt bennem azzal kapcsolatban, hogy rakjak-e ki fotókat a facebookra, mert nem szoktam, meg az az elméletem, hogy az esküvői fotók az mindig uncsi kéretlen tartalom (itt látok valami mintázatot, az esküvőnkről is azt gondoltam, hogy biztosan púp mások hátára). De Kata (ő csinálta a fotóinkat) szerint nem az, ez ilyen bulváros info, ami érdekli az embereket, hogy milyen volt a ruha, meg a helyszín, meg nem tudom, meg a mi esküvőnk úgyis kicsit rendhagyó volt, úgyhogy ma végül engedtem a nyomásnak és raktam ki párat. 

Nagyon örülnék még néhány hétnyi napsütéses ősznek, Vác csodaszép ilyenkor. Bár az októberi hangulatról nekem mindig New York jut eszembe, annyira szerettem ott lenni, az első pillanattól az utolsóig otthon éreztem magam, és bár csak 5 napot töltöttem ott, minden évben ilyenkor elfog utána a sóvárgás. Nagyon szeretnék utazni, igazából bárhova. Nagyon ingerszegénynek érzem most a környezetemet, és bár szeretem a kis életünket, a játszótérre járást, a nagy sétákat, a bicajozást, az itthoni játékot, a főzést, de tudom, hogy iszonyúan feltöltene, ha elmehetnénk egy kis időre valahova. Az egyik ismerős két éve elrepült Sri Lankára a másfél év körüli kislányukkal, kibéreltek egy tengerparti apartmant, és ott lazultak 3 hétig. Számomra (a gyerekes repülőutat leszámítva, az pokolnak tűnik) ez (lenne) a tökéletes nyaralás gyerekkel, mert a nagyon komoly városnézős-csavargós típusú utazás nekünk még nem lenne opció. Bár igazából a Barni annyit dolgozik, hogy egy hosszúhétvége Zebegényben sem az, szóval nem is tudom, mit álmodozom, csak a bilibe lóg a kezem. A múltkor beszéltük Katával, hogy esetleg meglátogathatnám őt Párizsban, egy hétvégét simán megoldanak nélkülem a nagyszülők Barnival együtt. Nagyon lenne kedvem lelépni és világot látni kicsit.

good day, sunshine

Múlt héten úgy volt, hogy csütörtökön és pénteken Barni szüleinél lesz Dani. Nekem nagyon be kellett volna mennem a suliba aláírni a szerződésemet (a határozott idejűt újra és újra, ugye), meg egy csomó elintéznivalóm lett volna Budapesten, ezer éve nem jártam bent. A vidéki élet szépségei, haha. De épp csütörtök reggelre a nagymama lebetegedett, így végül mindent lemondtam vagy áttettem erre a hétre, és itthon maradtunk. Mikor tegnap megbeszéltük, hogy már jól van, csak egy kicsi náthája maradt, madarat lehetett volna fogatni velem, hogy lesz egy napom, vagy másfél, mikor azt csinálok, amit akarok. Megint nagyon furán jött ki, mert Barni ma későig dolgozik, utána a srácokkal találkozik egy vacsira, majd megint hajnalban megy dolgozni (ma fél 4-kor kelt), így ma Danival együtt ő is a szüleinél alszik, hogy ne kelljen annyira korán kelnie, úgyhogy ma egyedül alszom itthon. 

Bementem a suliba, vártam, meg kicsit izgultam is: 2020 áprilisa óta nem jártam bent, ami miatt volt egy kis bűntudatom, meg hát amiatt is, hogy pont a legnehezebb időszakban léptem le babázni, nem szándékosan, de hát akkor is. Aztán nem mentem be a vírushelyzet miatt, később meg egyszerűen teljesen másban voltam.  Követtem az eseményeket, meg szurkoltam nekik, de közben annyira kívülállónak éreztem magam, eszembe sem jutott.

De ma annyira jó volt ott lenni! Ennek a sulinak az a mottója, hogy olyan, mint egy iskola, csak jobb, és tényleg. Csak egy-két embernek szóltam, hogy jövök, a többieknek meglepetés voltam, és annyira örültek nekem, meg hát én is nekik, szuperkedves és jófej mindenki. 

Az utóbbi időben elkezdtek jelentkezni a régi magántanítványaim, akik megtudták, hogy újra Vácon élek, de én még nem látom magam dolgozni. Úgy vagyok vele, hogy ha van két szabad órám, akkor elmegyek mozogni, vagy találkozom valakivel, nem tanítok. Tudom, hogy ha elkezdek órákat vállani, akkor egyre több lesz, és szépen lassan visszacsúszom a dolgozós tudatállapotba, amiben lesz még részem épp eleget. Szeretném még kiélvezni ezt a lebegős tudatállapotot egy kicsit, amikor tényleg az a legnagyobb problémám, hogy mit együnk, meg hogy aludtunk (ez nem ilyen gyerekes T/1, mi is benne vagyunk tényleg). De azért ma eszembe jutott, hogy milyen jó (volt), hogy része lehetek (lehettem) ennek a közösségnek, és hogy biztosan jó lesz majd megint.

Utána mászkáltam a városban, ami nagyon-nagyon jólesett. Kb nyár volt, elvittem magam ebédelni, amit mostanában mindig csinálok, ha van egy fél napom a városban, úgy gondolom, megérdemlem. Ma a Vin Vin Citybe ültem be, betömtem egy csomó nyári tekercset mogyorószósszal és kókuszvízzel, meg ittam utána vietnámi kávét, nagyon finom volt minden, és kb feleannyiba kerül, mintha mondjuk a Khan-ban ebédeltem volna.  Közben a Frankelen, a régi lakásunk előtt parkolt az autóm, így hazafelé még benéztem a Frankel-Pagonyba Kisvakond mesekönyveket venni. Annyira jó kedvem volt egész nap, jó érzés volt, hogy minden rendben, a cuki kisfiunkat épp a nagyszülei kényeztetik szét, Barni is mesélte telefonon, hogy jól alakult a napja, sütött a nap, és valahogy bárkivel találkoztam, mindenki mosolygott és kedves volt, és én is odafigyeltem, hogy mindenkihez legyen egy kedves szavam. 

Aztán mikor sétáltam az autóhoz, felhívtam Barni anyukáját, és mesélte, hogy most először pityergett egy kicsit utánam Dani, többször is mondogatta, hogy mama elment, odament a bejárati ajtóhoz és ki kellett nézni vele a folyosóra, aztán meg elterelni a figyelmét. Még sosem csinált ilyet, nála teljesen kimaradt a szeparációs szorongás, simán elmegy bandázni bárkivel akkor is, ha én ott vagyok, és sokszor aludtunk már külön, nem szokott emlegetni. De azért úgy látszik, hiányzom neki. Kicsi babám.

carolyn gavin