Sokkal jobban érzem magam mostanában, mintha kicsit kezdenék visszatalálni önmagamhoz - úgy értem, a terhesség előtti Milonkához. Már csak naponta 3-4x szoptatok, és újra jók rám a terhesség előtti melltartóim, amit én nagyon vártam: vicces volt, hogy három méretet nőttek, de én alapvetően kismellű nő vagyok, és most már tudom, hogy szeretek is az lenni. A múltkor, mikor a várban sétáltunk, láttam egy nagyon csinosan felöltözött, idős nőt, tudjátok, kicsit  ilyen skandináv stílusú, nagyon letisztult, egyszínű, jó minőségű ruhákat viselt kutyasétáltatáshoz, én meg a szokásos, téli, sportos-kényelmes, karantén-anyuka cuccaimban voltam (mint mindig), Ekkor úgy döntöttem, elég volt, vissza kell találnom a csinos Milonkához. Itthon kicsit átnéztem a szekrényemet, és nem meglepő módon a fiók legfelső két rétege (ahonnan kb kizárólag öltöztem az elmúlt 1 évben) alatt kincsek rejtőznek. Elképesztően jó érzés volt a régi formámban krúzolgatni a babával, sőt, többször sminkeltem is a héten, a hajam megnőtt és kivételesen tök jó a formája is, többen megjegyezték, hogy jól  nézek ki, szóval jó érzés most tükörbe nézni. 

Azt hiszem, az oltás is megdobta a kedvem, nyilván fogalmam sincs, hogy mekkora védettséget ad, és mennyire segít hozzá ahhoz, hogy majd egyszer újra a régi életünket élhessük (főleg, hogy az ország nagy része nem fogja beoltatni magát), de mégis, egyszerűen megnyugodtam tőle. Barni mondjuk még mindig nem kapott, annak ellenére, hogy őt néhány évvel ezelőtt agydaganattal műtötték, és még a bátyámék is oltásra várnak, na meg ugye mi lesz a gyerekekkel, de szépen lassan talán mindenki megkapja. Mindenesetre iszonyúan hálás vagyok, meg hatalmas csodának is tartom, hogy eddig megúszta a család. 

Egyébként el is akartam mesélni, hogy hogyan történt, nem is az oltást magát, hanem hogy milyen barátai vannak Barninak. Szóval volt korábban két köröm az oltással, egyszer elküldtek a Sotétól, egyszer meg hiába autóztam ki a 16. kerületbe, kiderült, hogy aki szoptat, az nem kaphat Astra Zenecát. Ezzel én le is mondtam a dologról, hogy majd biztos hónapok még, mire kaphatok, de hát ez van, mit van mit tenni, az a típus vagyok, aki elfogadja a sorsát. 

Erre szerda délután épp Danival sétáltunk valahol a III. kerületben, mikor felhívott Barni egyik barátja, Andris, hogy a húga épp most kapott oltást a Városmajor utcában, 1 éven aluli szoptatós anyukák (értitek, na) soron kívül mehetnek. Mindez du fél 5-kor, mi otthon sem vagyunk, 6-ig tart az oltás, Barni vidéken dolgozik, ki tudja, mikor ér haza. Mondja Andris, hogy ő szívesen eljön velem, és vigyáz Danira, míg én bemegyek, majd sétálnak. Mondom oké, szuper felszedlek nemsokára. Hazarohantam, beraktam a babát meg a babakocsit a ház előtt álló autóba, felrohantam a zárójelentésért (itt azért vizionáltam, hogy a gyerekvédelem bekopogtat majd emiatt), és a telefon után 20 perccel már Andrisék előtt parkoltunk le. Ő kijött, mondta, hogy majd ő vezet, és mivel azon a környéken nem könnyű parkolni, meg csúcsforgalom is volt, lehet, hogy ő majd autózik Danival, míg bemegyek. Kiszálltam a klinika előtt, mondom, majd hívlak, ha kész vagyok. Elhúztak, még pont elkaptam Dani döbbent tekintetét a hátsó ülésen, hogy anya hova megy, én hova megyek nélküle, és ki vezeti az autót, majd abban a pillanatban arra is rájöttem, hogy a telefonom a kocsiban maradt. Jó, ezt el is engedtem, majd lesz valahogy. 

Az oltóponton minden flottul ment, iszonyúan kedvesek voltak az arcok, a katonák, a nővérek, a dokik, legszívesebben megölelgettem volna mindenkit, kb fél óra alatt végeztem. Kijöttem, na mondom most hogy legyen, szerencsére fel tudtam hívni Andrist az órámról. Ő leparkolt valahova, kicsit messzebb, de mivel nem indult az autó, szerencsétlen azt hitte, hogy pont alatta robbant le, pedig csak indításgátló van az autóban. Végül sikerült elindítania, mire odaért, én már vacogtam, annyira fáztam: nem tudom, hogy ennyire gyorsan beütött az oltás, vagy csak ennyire sok és gyors volt ennyi történés egyszerre, mármint gondolom, ahhoz képest, hogy amúgy mennyire eseménytelen jelenleg az életem. Hazafelé már kicsit le tudtam engedni, röhögcséltünk, Barni már náluk várt, Andris felesége túrós tésztát csinált nekünk vacsira, Dani legnagyobb örömére mindenkivel labdázott, engem pedig hagytak, hogy nyugodtan megemésszem a történteket. Végül semmi bajom nem lett az oltástól

Na és azon gondolkodtam, hogy ilyen barátokat akarok, és ilyen barát akarok lenni én is, mint Andris: aki mindent félredobva ugrik, hogy elvigye a haverja csaját, ha tök spontán alkalom nyílik rá, hogy beoltsák őt. Andris Barni legjobb barátja, olyan, mint a testvére, de Barni az összes barátjába rengeteg energiát fektet. És amikor a szülinapján meg szokott jelenni 50 ember, akkor tudom, hogy ezzel az 50 emberrel ő napi, heti, havi szinten beszél, találkozik, és ez az 50, sokszor teljesen máshonnan jövő ember Barni miatt már tőle független barátságokat is ápol egymással - ez olyan szép, nem? Nyilván az ő barátságait is megviselte az elmúlt egy év, de pl sokszor úgy viszi el Danit sétálni, hogy valakit, akit régen látott, elhív magával, hogy tudjanak kicsit dumcsizni. És tudom, hogy ha újra lehet bandázni, a következő szülinapján megint ott lesz az az 50 ember. 

Hiányoznak a barátaim.

a nagy hidratálókrém poszt

Annyira régen halogatom a posztot, amit ígértem a krémekről, hogy már saját magamtól is valami nagy dolgot várok, pedig igazából csak nagyon bejött két hidratálókrém, és gondoltam, megmutatom. Az egyiket @okosszepseg oldalán találtam, őt biztosan sokan ismeritek, szerintem sok nő arcápolási rutinja változott meg alapjaiban az ő tanácsai alapján. Én nem csinálok mindent úgy, ahogy ő mondja, sőt, de azért tanultam tőle egyet s mást én is, többek közt azt, hogy nem mindenkinek ugyanaz válik be, ismerni kell a bőrünket, és figyelni kell, mit szeret. Nos, ami az én bőrömet illeti, eléggé száraz, ezért az arcápoló rutinom legfontosabb pontja az alapos hidratálás. Nekem a könnyű krémek sokszor nem elegek, ezért általában éjszakai hidratálót használok nappalra is, vagy nagyon száraz bőrre valót, azt érzem elég táplálónak. 

Tessék, két csodás, gyógyszertári hidratálókrém, nekem mindkettő nagyon bejött:

• WELEDA SKIN FOOD LIGHT

Imádom a Weleda márkát, még a popsikrémünk is Weleda. A Skin Food krémet anno akkor találtam, mikor Barni a hidegtől és stressztől kirepedezett, kb vérző kezeire kerestem megoldást, és kb minden külföldi oldal ezt ajánlotta. Nagyon jól működött, de túl zsíros ahhoz, hogy B napközben tudja használni, nincs utána mondjuk egy órája, hogy beszívódjon. Viszont már van Skin Food Light, ami ugyanazt tudja, csak nem olyan zsíros. Engem kilóra megvett, legszívesebben fürödnék benne, és igen, arcra, kézre és testre is jó. Az illatát is nagyon szeretem, de elég erős, gyógynövényes illat, biztosan van, akit ez zavarhat. 

• CeraVe Moisturising Cream

Ezt a hilauronsavas hidratáló krémet száraz és nagyon száraz bőrre találtam okosszépségnél. Hatalmas tégely szuper áron (177ml kb 3500ft), csodálatosan puha és hidratált tőle a bőröm. Illatmentes, gyógyszertárban kapható. 

hinta palinta

Na, hát úgy tűnik, mégiscsak korai volt felrakatni a nyári gumikat az autóra. Nem tudom, mostantól mikor érdemes ezzel foglalkozni, júniusban, hogy már biztosan ne legyen hó és fagy? Pedig olyan megtévesztő, ha kinézek az ablakon, a gyönyörű, színes virágaimat látom, meg a fűszernövényeket, amik dús bokrocskákként burjánzanak, ennyit számít, hogy mindig itthon vagyok, és naponta kétszer átnézem őket, hogy mindenki jól érzi-e magát. Néhány méterrel hátrébb pedig már rügyeznek a fák, és szemben a park is egész szépen zöldell már. 

Valamelyik nap a Tabánban voltunk sétálni, és megláttunk egy kicsi, teljesen üres játszóteret. Már régóta szemezek ezekkel a baba-hintákkal, amik tök jól fixálják az ülni épp hogy tudó gyereket is, és most itt volt a remek alkalom, hogy kipróbáljuk: azt a boldog nevetgélést! Csak 3-4 percig lökdöstük kicsit, meg én közben fogtam a kapucniját, biztos, ami biztos, de azóta már itt nálunk is megálltam vele picit hintázni séta közben, amikor nem nagyon volt más. A mi játszónkon van egy 'fészek' hinta is, az tényleg szuper ilyen pici babával is, imádjuk (ez nem ilyen 'gyerekem van' T/1, nekem is nagyon bejön, nem csak neki). 

Tegnap a játszón odajött egy kislány (3 körüli lehetett talán? fogalmam sincs, hogy ezek a kis méretű emberek mennyi idősek lehetnek), bemutatkozott (valami olyan fura neve volt, amiről tudtam, hogy biztosan nem bírom majd megjegyezni, Zsolna talán?) megkérdezte, hogy a kisbabát hogy hívják, fiú-e vagy lány, és hogy jöhet-e velünk beszélgetni, míg hintázunk. Úgy negyed órát voltunk együtt, kérdezgetett Daniról, végig irányította a beszélgetést. Utólag azon gondolkodtam, hogy ez a kiscsaj sokkal talpraesettebb, mint én valaha voltam/leszek, hogy odajön, és tök lazán új barátokat szerez, ilyen skillt én is akarok! 

Ezek pedig annyira tetszenek! Mindkét nagymamám gyönyörűen hímzett, és Mami, anyu anyukája engem is megtanított kicsit, bár szépen sosem ment. Lehet, elkérem anyutól a hímzőfonalakat. 

more info

Mielőtt további indulatokat váltana ki az előző posztom: az egy szem "eszem-iszom-dínom-dánom" 5 főt jelentett, ebből Barnit és az unokatestvérét is két naponta tesztelik és szigorú elővigyázatosság mellett dolgoznak, a szülei duplán be vannak oltva, én pedig nem járok sehova. Magyarázkodás vége. :D

húsvét

Ahogy autóztam haza Vácról csütörtök este, elkezdtem iszonyúan szorongani azon, hogy megfelelően felkészültünk-e a húsvétra. Nem tudom, ez honnan jön, kinek akarok megfelelni, meg mit jelent az, hogy megfelelően, de még gyomrom is megfájdult az idegeskedéstől, egészen tudatosan nyugtatgatnom kellett magam, hogy minden rendben van, szuper lesz az ünnep, az a lényeg, hogy tudjunk pihenni, a babának legyen mindene, és kész. 

Egyébként is úgy indult az egész, hogy Barni unokatestvére (akinek nincsen családja, se barátnő, se gyerek,a szülei gyerekkorában meghaltak, szóval tényleg csak Barniék vannak neki) kérte Barni szüleit, hogy valamelyik nap menjünk ki hozzá Leányfalura mindannyian és töltsük ott a napot, ő süt-főz, megvendégel minket. Mondták Barni szülei, hogy arra gondoltak, hogy legyen nála a szombat, és náluk legyen hétfőn a hivatalos, NAGY, fél napos, húsvéti eszemiszom, dínomdánom. Én erre mondtam, hogy ez nekünk azt jelenti, hogy pénteken tudunk kicsit pihenni, viszont szombaton (Leányfalu), vasárnap (Vác) és hétfőn (Barni szülei) is turnézunk a babával együtt, ami neki is, nekünk is borzasztóan fárasztó, meg (ezt nem tettem hozzá) egyszerűen nem vágyunk erre. Barni mondta, hogy hát legyen Leányfalun a hivatalos muri, mindannyian ott leszünk úgyis, de mondta az apukája, hogy NEM, az náluk lesz. 

Végül nagyon diplomatikus módon másnap beszéltem Barni anyukájával, és végül ő meggyőzte az apósomat, hogy jó lesz ez így, nem kell két közös zabálás, az én szüleim pedig most kibabázták magukat, nem akarnak (-unk) nagy, össznépi húsvétot otthon, meg ők hiperlazák az ilyesmiben, úgyhogy szerintem Vácra most nem megyünk. A sonka-menün mi már túl vagyunk, vettem a Lujzában egy málnás-fahéjas babkát elvinni Leányfalura, és akkor ennyi. 

Pénteken végül igazi, hagyományos, nagypénteki menüként thai-t rendeltünk, majd elmentünk kirándulni a Pilisbe, Barni feltolta a babakocsit (meg benne Danit) a Boldog Özséb kilátóhoz, le a kalappal előtte, rengeteget vihogtunk közben, kicsit aggódtunk, hogy egy ponton szétesik a babakocsi. Utána autóztunk míg Dani aludt, este pedig végre tudtunk kicsit lazítani úgy, hogy tudtuk, most három napig nyugi lesz. 

Ma megvolt Leányfalun a vigadalom, Barni unokatesója rengeteg kajával készült, Barni szülei is hoztak egy csomót, én meg a babkát vittem - öten voltunk olyan 20 embernyi eledelre, nem túlzok. Emiatt is van egy kis rossz érzésem mindig, mert én kifejezetten madárétkű vagyok, Barni pedig az a típus, aki ha létezne olyan tabletta, amit ha beveszel, jóllaksz, nagyon szívesen élne vele, nem mindig, de sokszor. Nem igazán izgatja az evés, mint olyan, szeret néha jókat enni, de gyakran (munkanapokon pl) letudandó feladatnak látja, szükséges kellemetlenségnek. így véteknek érzek ennyi kaját legyártani, amiből rengeteg marad úgyis, pár napig rájárunk, egy idő után már ránézni sem bírunk, aztán a maradék kidobásra kerül. Minek ez a mennyiség, minek 4 fajta (töltött, füstölt, kolbászos stb) sonka, minek 5 fajta süti? Egyébként az én szüleim nem ezt az iskolát képviselik, de mióta Barni szüleit ismerem, teljesen feleslegesnek érzem, hogy én is hozzájáruljak ehhez a pazarláshoz. Úgyhogy végül megnyugodtam.

Egyébként ahhoz lenne kedvem, hogy majd jövőre mondjuk, ha nagyobb lakásunk és több helyünk lesz, nálunk legyen majd a közös ünnep, csak sokkal fenntarthatóbb stílusban. Vagy lehet, hogy érdemes ezt a nagyszülőkre hagyni, ha már ilyen fontos ez nekik, és mindenféle ünneptől függetlenül rendezni vendégségeket nálunk (dodging the bullet of expectations). 

Azért csokinyulakat vettem!

well done

Aránylag reggel indultunk tegnap Vácra, bár csak fél 5-re kellett mennünk az ügyvédhez, úgy voltam vele, hadd élvezzük ki ezt a kora nyarat anyuéknál a kertben. Nem akartam későn visszaindulni a babával már, és tudtam azt is, hogy Barni későn fog hazaérni, így inkább ott aludtunk. Két dolgot felejtettem itthon: a laptopomat (este blogot írni és sorit nézni akartam) és a baba tápszerét. Ráadásul az utóbbi hiányára csak pont este 7-kor jöttem rá, amikor szükség lett volna rá, és amikor nem lehetett már elugrani mondjuk a DM-be pótolni. Naponta egyszer, vacsi után, elalváshoz szokott inni belőle olyan két dl-t, illetve sokszor csak egy részét issza meg, szóval nem azon izgultam, hogy éhes marad, hanem hogy mi lesz a rituáléval. Végül egy pici mézzel édesített mandulatejet kapott, az első furcsálló tekintet után nem volt panasz, de nyilván borzasztóan éreztem magam, hogy ilyen hülye vagyok. 

Annak ellenére, hogy már nem szeretek Vácon aludni (nem szeretem az ágyat, a fűtést, hogy nem érzem már otthon magam) nagyon jól éreztük magunkat, rengeteget voltunk kint, sétáltunk, mindkettőnknek lett egy kis színe. Ezerszer nyugodtabb ott lenni így, mintha csak pár órát maradnánk, és anyuék is tudnak unokázni bőven.

Na és eladtuk a házat! Végül az a házaspár vette meg, akik legelőször hívtak, kb azonnal, mikor felraktam a hirdetést az ingatlan.hu-ra, és ők voltak az elsők, akik megnézték. Nekik az a sztorijuk, hogy 2 éve majdnem megvettek egy eredetileg teljesen ugyanilyen, csak sokkal jobb állapotban lévő, full felújított-kibővített házat néhány háznyira a mienktől, de a tulaj a szerződés aláírása előtti napon visszalépett, mert hogy érzelmileg túlságosan kötődnek a házhoz (ami azóta is üresen áll). Ez hatalmas csalódás volt számukra, és a mi házunkat kb második esélynek látták, konkrét tervekkel érkeztek, szóval nagyon-nagyon akarták. El kellett adniuk a saját (amúgy hatalmas és nagyon szép) házukat, hogy ezt megvegyék, és azonnal sikerült is nekik, szóval elég sok csillagnak kellett együtt állnia a deal-hez. Ráadásul képzeljétek, a nőnek van egy lakber blogja, a felújítást-bővítést kb kihívásnak-projektnek tekinti, és végig fogja dokumentálni, ami nekünk különösen izgalmas lesz. 

Most újra itthon vagyunk, a Mókuska már alszik, jól lefárasztotta a nagy utazás meg a napsütés. Barni nemsokára itthon lesz, és akkor indulhat a hosszú-hosszú hétvége. 

csokitojások és kisbékák

Amennyire gyűlölök és a végtelenségig halogatok minden adminisztrációs feladatot, annyira jó érzés, ha végül letudok egyet. Tegnap online sikerült elintézni a parkolást az idei évre, miután rájöttem, hogy hol/hogyan kell (fél óra idegeskedés), 3 perc alatt megvolt a folyamat. Jó lenne mindent így intézni, és szerintem egészen sok mindent lehet is már ügyfélkapun keresztül, de bennem még mindig az van, hogy sokkal egyszerűbb bemenni az okmányirodába és valami nénivel elintéztetni: okay, boomer!

Továbbra sincsen wifink, és furcsa módon nem javult meg magától (vagy hát mi nem bírjuk megszerelni még telefonos segítséggel sem), tegnap reggelre pedig áram sem volt a lakásban, sőt, az egész épületben sem. Gondoltam, no problemo, kicselezem én a rendszert, szépen kislábasban melegítettem mandulatejet, és csak mikor beleöntöttem a rózsaszín, Moomin-os bögrémbe, és a kávéfőző alá tettem, akkor jöttem rá, hogy az is árammal működik, és tejeskávé helyett max meleg mandulatejet ihatok. Aztán a délelőtti alvása után elcsattogtunk sétálni Danival, és a szemben lévő kávézóban kértem egy kapucsínót dupla presszó kávéval, biztos, ami biztos, meg mellé egy szelet stroopwaffelt. Egyébként apukám mindig mondja, hogy kell itthon tartani egy kotyogós kávéfőzőt, és milyen igaza van! Mi, koffeinfüggők, teljesen ki vagyunk szolgáltatva az áramszolgáltatónknak. 

Ha minden igaz, ma aláírjuk az adásvételi szerződést a házra, szuperizgi! A nyilvánvaló öröm mellett persze kicsit izgulok is, mert hát óriási tranzakció ez ahhoz képest, hogy nem értünk hozzá, de persze vannak ügyvédek is, meg láttuk a szerződést, szóval szerintem minden rendben lesz. Nagyon furcsa búcsút mondani a háznak, ahol a nagyszüleim éltek, és ami mindig az életem része volt. Pont mondtam a múltkor az egyik érdeklődőnek, hogy nekem erről a kertről már mindig az fog eszembe jutni, hogy gyerek vagyok, húsvét van, és csokitojásokat és kisbékákat (mert azok is voltak, és akkor már azokat is összefogdostam, a nagynéném legnagyobb örömére) keresek a kertben.

save room for me

Ja, és ha már lakber: az @otthonos.blog insta oldalán a sztori highlightok közt van olyan játék, hogy melyik sorozatban szerepelt az adott enteriőr(öcske). Imádtam, nyilván mindet tudtam, és szerintem rajzfilmekkel is lehetne ilyen csinálni, mint pl: 

1.

2.

3.

4.

5.

6.

Tudjátok, hogy melyik miből van? 

better together

Ma délelőtt, míg Dani a nagyszülőknél volt, kitakarítottunk. Felmosáskor igazgattam kicsit a TV mögött lévő vezetékhalmot, és azóta nem működik a WIFI. Már mindent megpróbáltam, újraindítottam a routert, megigazítottam  kihúztam-bedugtam, de ha a fejem tetejére állok sem tudom megjavítani, és nem sok ennél dühítőbb dolgot tudok elképzelni, mit ronthattam el? 

Ez a hét most sokkal jobb volt, gondolom, ég és föld, hogy Barni itthon maradt szerdán, és így a hét közepén fel tudtam töltődni kicsit, jobb kedvem volt, energikusabb voltam, egész sokat jöttünk-mentünk Danival, volt kedvem főzni is, egyszer rendeltem csak magamnak ebédet a Francziskából. Na és pénteken meg Vácon voltam, ugye, meg tavasz is van, 15 fok, napsütés. Szombaton voltunk Barni barátaival az Alcsúti arborétumban. Kb nyitásra érkeztünk, alig volt még valaki rajtunk kívül, de két óra múlva már rosszul éreztem magam, annyi ember érkezett, mint valami szabadtéri fesztivál nulladik napjára, úgyhogy be is fejeztük a kirándulgatást, mondjuk mi egy ekkora babával kb ennyi időre is vagyunk hitelesítve, plusz utazás. 

Barninak ez a haverja elvált, két elsős fiuk van, a barátnőjével (aki kb 40, és nincs még gyereke, de szeretne)  kb másfél éve vannak együtt. Szegény lány nagyon el van keseredve, hogy az első fél évükhöz (vacsik, utazás, sok-sok szex) képest ez a karantén-sújtotta, online, olvasni-tanulós sulival tarkított, 0/24-ben együtt levős, otthon dolgozós, ki-üljön-a-játszón-és-ki-dolgozzon-épp gyereknevelés a legdurvább romatika-gyilkos, amit el tud képzelni - és akkor erre kitalálni, hogy akarnak-e belátható időn belül (vagyis elég hamar) közös gyereket, hát, nem egyszerű. Nagyon szeretem ezt a srácot, meg a lányt is, aki friss levegő a Barni baráti köréhez tartozó feleségek közt, végre valaki, aki nem akar tökéletesnek látszani, leszarja, hogy ki mit gondol róla, és aki szókimondó és őszinte. Nagyon drukkolok nekik, de nagyon úgy tűnik, hogy a vírus idejekorán kiirtotta a varázst a kapcsolatukból, vagy hát legalábbis nélküle egészen másutt tartanának valószínűleg.

Tegnap ablakot is mostunk, hogy napsütöttébb legyen a lakás a fotókon, na meg amúgy is, nagyon ráfért, kitakarítottam-kiszelektáltam a zsúfolt mini hűtőt is, úgy szeretem ilyenkor. Valahogy úgy érzem, hogy új lendületet kap majd az étkezésünk, ha olyan konyhám és hűtőm lesz, amit átlátok, ahol elférek, és ahol lesz kedvem tevékenykedni. Szomorú vagyok, hogy én, aki régebben esténként azzal engedtem le, hogy sütöttem egy sütit, vagy összedobtam egy curryt, egyáltalán nem érzem magamban a kreativitást a főzésre, nincsen kedvem nekiállni. Mindenesetre nekem kicsit vidámabban indul a hétfő így, hogy tip-top a lakás, minden szép tiszta és rend is van. 

springing

A ház eladásával kapcsolatos ügyek miatt sokat beszéltem Apuval a napokban, és egyértelművé vált, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha hazamennék és onnan intézném ezeket az ügyeket Mondtam neki, hogy pénteken meglátogatom őket Danival, és akkor elintézünk mindent. Aztán közben sikerült jópár dolgot online elintézni, a vevőnk nagyon profi a témában és az ügyvédje sokat segít, hogy ne nekem kelljen dokumentumokat, meg mindenféle hivatalos iratot kikérni. Én ezt úgy értelmeztem, hogy emiatt nem kell hazamennünk, de aztán ma reggel csörgött a telefonom, Apu volt. Közölte, hogy ő kinyitotta a hátsó kaput, hogy be tudjak állni az udvarba, és kb letette a telefont. Úgyhogy gondoltam, üsse kő, befejeztem Dani reggeliztetését, lezuhanyoztam, hajat mostam, bedobáltam pár játékát a pelenkázó táskába, és hazaautóztunk. 

Már ahogy kutyagoltunk az autóhoz, rájöttem, hogy túlöltöztettem Danit és magamat is, milyen gyönyörű tavasz volt! Otthon kicsaptunk egy fetrengős-helyet a babának a fűre, kiraktuk őt a kedvenc játékai és egy hatalmas ernyő társaságában, és kiültünk trécselni a napra. 

Dani igazi karantén baba, ahhoz képest, hogy én milyen családcentrikus vagyok, ő a 9 hónap alatt alig találkozott a családtagjaimmal, és akkor is csak rövidke időkre, sokszor maszkban, tisztes távolságból. Volt bennem egy félelem, hogy mennyire lesz társaságkedvelő, hiszen annyira hozzám és Barnihoz van szokva, az időnk nagy részét 4 fal között töltjük mióta megszületett, és szörnyen kevés ember van körülötte. Ő azonban egyelőre rácáfol a félelmeimre, végtelenül barátságos, és meglepően jól elvan nélkülem is. Ma elvittem sétálni az unokahúgaimat a városba és a Duna-partra, utána pedig bementünk hozzájuk kb másfél órára. A bátyám színházban, a sógornőm pedig egy könyvesboltban dolgozik, úgyhogy mindketten otthon vannak most, a két nagyobb gyerek online sulizik, a kicsi ovis, de ahogy mesélik, egészen jól élik meg ezt az időszakot, a két lány elszórakoztatja egymást, a nagyfiú pedig saját magát. Ahogy megérkeztem, átadtam Danit a sógornőmnek, és akkor vettem őt vissza, mikor elindultunk - alig ismeri őket, de vidáman játszott és kurjongatott velük, megetették, megszeretgették, megörökölt egy csomó játékot, nagyon jól érezte magát. Amikor elfárad, akkor persze én kellek, de amúgy ugyanígy imádja anyuékat és Barni szüleit is. Mást, ha belegondolok, nem nagyon ismer, van pár barátunk, akikkel találkozott már úgy is, hogy nem a babkocsiban ül az utcán, de azért ez ritka. Nagyon rossz belegondolni, hogy ő ebben nő fel. Szeretném, ha több emberrel találkozhatna a kis cuki, de legalábbis a családomhoz mindenképp többet viszem ezentúl.

Apu felrakta az autómra a nyári gumikat, innentől fogva nincs olyan opció, hogy hóesés, jég meg fagy, jöjjön csak szépen a meleg tavaszka. Én meg ma este beáztattam a sonkát, amit múlt héten a váci piacon vettem egy kedves bácsitól, és holnap meg is főzöm, úgyhogy mi felülünk szépen a húsvéti vonatra, jaj, már a számban érzem a csípős, agybafölszaladós torma, a roppanós retek és az édes kalács ízét. 

Ja, és vettem egy ehhez hasonló színű-szabású zakót, annyira várom, hogy ebben a stílusban (csak jó bő gatyóval) krúzolhassak a tavaszi utcákon a kis családommal együtt:

kicsi cakkos fogacskák és az új otthonunk ígérete

Kicsit áttörés volt nekem ez a mai nap, kárpótlás az utóbbi hetek nehézségeiért. Nem tudom, ti mennyire szoktatok szorongni, ha valami nem úgy alakul, ahogy kellene, vagy nem nagyon van ráhatásotok, hogy mi történik valami fontos dologgal kapcsolatban - én bizony szoktam, és volt is néhány olyan fontos tényező az életünkben mostanában, ami kicsit lógott a fejünk felett és nem mozdult semerre.

Úgy kezdődött, hogy tegnap este mondta Barni, hogy megpróbál ma itthonról dolgozni, ami elméletben néha működhet. Gyakorlatilag viszont rengeteg fontos telefonja van, nem nagyon tud dolgozni úgy, hogy közben egy kisbaba visong a háttérben, meg hát nekem is stresszes, hogy ha csörög a telefonja, rohanhatok elvonni a baba figyelmét, hogy ne hangoskodjon. Mégis megbeszéltük, hogy legyen ez a nap ilyen. Hajnal 4-kor keltett Dani, nagyon sírt, és nem bírtam megvigasztalni, se cici, se semmi nem kellett neki, vígasztalhatatlan volt. Végül kiültem vele a kanapéra, sikerült megszoptatni, és negyed óra alatt el is aludt, visszatettem az ágyába és aludt majdnem 7-ig. Ő nem szokott éjjel sírni, vagy a cumiját keresi, vagy szopizni akar, szóval gondoltam, hogy valami van.

Mikor keltett reggel, nem értettem, hogy hogy lehet, hogy bár megbeszéltük, Barni még sincs itthon. 8 körül felhívtam, kiderült, hogy tesztelni volt, már hazafelé tartott éppen. Hozott reggelit, kicsit babáztunk, és épp az én ölemben volt Dani, mikor kiszúrtam, hogy olyan furcsán öltögeti a nyelvét, mintha tapogatna valamit, hát belenyúltam a szájába, és ott volt alul: két kicsi fog! Tudom, hogy nincs olyan, hogy egy baba fogak nélkül marad, de már majdnem 9 hónapos, szóval nagyon vártuk már. Úgy örülök, hogy kibújtak!

Aztán délelőtt megjött a telefon, amire vártunk már pár napja: úgy tűnik, eladtuk a nagynéném házát. Ez nő volt a legelső, aki hívott, mikor felraktam a hirdetést, és a legelső, aki másfél hónappal ezelőtt megnézte a házat. Ez egy nagyon érdekes sztori, de még nem akarok előre inni a medve bőrére, majd elmesélem, ha aláírtuk a szerződést. Mindenesetre nagyon örülök, ha összejön, szorongtam miatta, hogy nem sikerül eladni, mert iszonyúan pang az ingatlan piac a Dunakanyarban, mi pedig nem akartuk olcsón adni, csak hogy gyorsan elvigyék. De közben meg szorít az idő, hiszen nagyon-nagyon kinőttük ezt a lakást már. Most meghirdetjük ezt is, amiben lakunk, aztán még meg kell találnunk azt, ahova szívesen költöznénk, szóval kalandos lesz. De egy lépéssel már mindenképpen előbbre vagyunk. 

És aztán az egész nap olyan jó volt, Dani nagyon jókedvű volt, délután majdnem 3 (!) órát  aludt (szerintem sosem csinált még ilyet), Barni tök jól tudott dolgozni és végül egészen laza napja volt. Sétáltunk este, felgyalogoltunk a Gül Babához, néztük a háztetőket a város felett, és olyan jó érzés volt, hogy megtettük az első lépést az új otthonunk felé, amiről még fogalmunk sincsen, hogy hol van, de valahol ránk vár.

maja tomljanovic

karantén randi

Ja, és hát a Vera. Neki ezer éve nincsen pasija, legalábbis, mióta én ismerem, nincs, pedig 40 körüli ő is. Nem tudom, ismerkedik-e, de azt hiszem, egyedülállónak a legrosszabb lenni most, ebben az időszakban. Illetve nem tudom, nem annyira tudom most elképzelni, hogy hogyan randizik az ember idegenekkel most, mikor a családtagjainkkal sem nagyon találkozunk. Persze, el lehet menni sétálni, de könyörgöm, maszkban még a másik mosolyát sem látod, az első csókról nem is beszélve, az hogy valósul meg? 

Illetve pasi szempontból ismerem a témát, mert két ismerősünk is tinderezik, és azt mondják, hogy nekik tök jó, mert mindkét srác tök jól főz, így fel szokták ajánlani, hogy náluk legyen az első találka, csinálnak vacsit, a csajok meg általában örülnek ennek, bár szerintem inkább úgy érzik, nem nagyon van más választásuk, mert amúgy mit csinálsz, elmész dideregni maszkban valami parkba? Na, szóval vacsi, zene, borocska, és akkor általában már meg is van az első szex, mert hát akkor ott is alszik, mert hát már elmúlt 8 óra, hogy mész haza. Én értem, mert mindenki szeretne ismerkedni, de uh, borzasztóan kiszolgáltatott helyzet ez szerintem. 

jailhouse blues

Vasárnap sétáltunk hármasban egy jó nagyot Óbudán, Barni meg akart mutatni néhány helyet, amit ahol még nem jártam, egész fura helyeken kavarogtunk. Visszafelé találkoztunk egy barátnőnkkel, Verával, aki még sosem látta Danit, most is csak a kis pofáját durmolás közben, már ami a cumi meg a sapi mögül kilátszott. Meséltük, hogy milyen cukifej gyerek ő, meg hogy Barni sokat dolgozik, aztán rám nézett, hogy és te, Milcsi, hogy bírod az anyaságot? Én meg erre azt válaszoltam, hogy én be vagyok zárva a kis méretű börtönömbe. Utólag visszanézve fogalmam sincs, hogy miért mondtam ezt, tényleg így éreznék? Kicsinek kicsi, de egyáltalán nem vagyok bezárva, van babakocsink, szuperjó autóm, pénzem, hogy bármit csináljak/vegyek, meg hát hogyan is nevezhetném börtönnek a cuki kis lakásunkat? Nagyon nehéz hét állt mögöttem, beteg is voltam, egy délelőtt volt 3 óra segítségem, de hogy börtön? Szegény Barni, biztos nem esett jól neki, hogy ezt mondtam.

Most azt gondolom, hogy ahogy a múltkor is írtam, nem vagyok valami jól, kicsit bénultnak érzem magam, nem nagyon van kedvem semmihez. Most már tényleg _senkivel_ nem találkozom (szerintem ez az időszak a barátságokra is borzalmas hatással van), nem tudom, ez hülyeség-e, de jobb biztosra menni. Gondolom, agyamra megy a magány, hogy egész nap senki sem szól hozzám, már Barni szüleihez sem ülök be beszélgetni/enni, a héten meg már bejárnak dolgozni megint. A szitter lány továbbra sem dolgozik, fél a vírustól. A sétával is úgy vagyok sokszor, hogy sokkal egyszerűbb itthon maradni, megciciztetni a babát és úgy elaltatni, legalább addig tudok dolgokat csinálni, míg alszik. Aztán meg mindig van valami, meg kell várni a mosást, ebédidő van, elrakom a ruhákat, megint aludni kell stb. 

Egyébként sokszor eszembe jut, hogy simán kimehetnék Szentendrére, vagy bármilyen közeli szép helyre, ott tologatni a babakocsit, ő amúgy imád menni, de a bénultságom ilyenkor is azt mondatja velem, hogy ehhh, hagyjuk már. 

Nem tudom, mi van velem, tényleg. Ma esküszöm, elviszem a babát csavarogni. 

sunshine and snow

Annyira jó érzés nem betegnek lenni, ilyenkor úgy érzem, bármire képes vagyok. Egyébként mázli, hogy most egy nap alatt letudtam, mert amikor legutoljára volt ilyen, akkor nagyon lázas voltam, napokig eltartott, és végül csak egy kör antibiotikum hozott le róla. Tegnap ráadásul jól is aludt Dani, szóval visszatért a lelki békém, de aztán ma éjjel meg asszem elég sokszor keltünk, erről mondjuk csak homályos emlékeim vannak, remélem, azért félálomban is kielégítően elláttam a kispasit. Mikor végül elalszik, és visszabújok Barni mellé az ágyba, a fülembe szokta súgni, hogy te vagy a legjobb anyuka a világon! vagy Te nagyon jó anyuka vagy, már figyellek egy ideje! vagy valami hasonlót, gondolom, iszonyúan hálás, hogy nem neki kell Megy a nyuszivonat, csattognak a kerekek-et énekelni hajnal 3-kor. 

Tegnap a jóllétem feletti boldogságomban ki is takarítottam, ma pedig ablakot akartam mosni, de nem mostam, ráér az, még kilátunk. Felkerült a Girls az HBO GO-ra, nekiálltam újranézni az elejétől főzés, meg pakolászás közben. Még mindig imádom, főleg Shosh-t, meg a rengeteg szerencsétlenkedést, de hogy ebben mennyi öncélú dugás, pucérkodás meg trágárkodás van! Ha Dani fogja majd az adást, akkor mikor fogok ilyeneket nézni? Persze ez csak egy költői kérdés.

Ma Dani a nagyszülőknél volt délelőtt kicsit, én addig elmentem gyógyszertárba a Mammuthoz. Elképesztő, hogy mennyire nem látom át a hegyet, amit át kell szelnem, ha tőlünk el akarok jutni Barni szüleihez (jó, ez azért megy), majd a Mammuthoz, ma is be kellett kapcsolnom a GPS-t. Persze egyre jobb, ha egyedül autózom, az segít, de Barni még soha nem vitt kétszer ugyanazon az útvonalon sehova, mindig rövidít, vagy levág, vagy mutatni akar valamit, nekem pedig esélyem sincs megjegyezni az utat, szerintem direkt csinálja. Kicsit arrébb, a Marczibányi tér fölött raktam le az autót és sétáltam, pont néztem, hogy milyen szép ott minden, én meg sétálok gondtalanul, és akkor a napsütés közepette elkezdett hullani a hó, nagyon durva volt. Kicsit sírdogáltam is séta közben, azt hiszem, kicsit kivagyok, valószínűleg nem tett jót, hogy 3 napon keresztül egyáltalán nem mozdultam ki a lakásból. 

Vettem magamnak hidratáló krémet, meg Barninak is a kirepedezett kezeire (ezekről írok majd külön posztot), aztán meg megleptem magam egy szemkörnyék-ápolóval, és a kifogyóban lévő parfümömet is pótoltam a Dougas-ben (na az például miért lehet nyitva?). Még egy napszemüveget is majdnem vettem magamnak, mert a tavalyi, amit Dániából hoztam, már kicsit leamortizálódott, és csak az tartott vissza végül, hogy a Ray-Ban Erika, amit imádtam, és amit pár éve még 30 ezerért vettem, ma már pont kétszer ennyibe kerül (ott, ahol anno vettem és most néztem), az meg szerintem rengeteg egy napszemcsiért, úgy, hogy két színből lehetett választani mindössze. Szerintem végül majd egy jó izipizi vagy Komono napgéppel hozom le az idei szezont, mondjuk ezzel vagy ezzel, tök jók ezek is. Tudom amúgy, hogy a nyomoromat és a magányomat próbálom ezekkel a materiális dolgokkal instant kompenzálni, és amúgy a szomorú az, hogy percekig működik is a dolog, boldogabbnak érzem magam egy arckrémtől, vagy attól, hogy finom illatú vagyok. De hát na. 

De legalább itt a hétvége.