merry, merry

Na, hát ez a karácsony is elmúlt. Nagyon szép a fánk, szerencsére sok puha, textil díszünk van, a gömböket pedig felülre raktuk, de Dani csak egy napig volt rájuk pörögve (labdaaa!). 24-e pont nagyon stresszes volt, Barni Grincsként ébredt, amin egy idő után csak röhögni tudtam, mázli, hogy én ilyenkor automatikusan buddha üzemmódba kapcsolok. A szüleinél ebédeltünk, egyébként az már jó volt, én mindössze egy adag mákos gubával járultam hozzá az eseményhez, amiből végül nem is ettünk, egyszerűen nem fért belénk. Az este a miénk volt itthon, akkor már sikerült kicsit leengedni, kibontottuk az ajándékokat, kicsit játszottunk, fürdés, és aludtunk, nem is bántam, hogy vége van a napnak. Másnap kipihenten ébredtünk, azóta pedig pedig chill van. 25-én én főztem, Jamie Oliver feleségének kedvenc marharaguját, ami egy kincs, délután pedig az én családommal karácsonyoztunk, kivételesen nem nálunk, hanem a tesóméknál: az ő házuk megnőtt néhány szobányit az elmúlt évben, úgyhogy mostmár ott is elférünk.

Én közben 44 lettem, ami lehetne ijesztő is, de nem az, nincs miért panaszkodnom, most nagyon jó dolgom van. Nagyon kemény lesz, ha Barni visszamegy dolgozni, de addig is élvezem, hogy ennyit együtt vagyunk, és hogy Dani égig érő Lego tornyokat épít az apjával, aki a világ összes használt Duploját megvette az elmúlt hetekben. 22-én voltunk voltunk bulizni is, a Risoban vacsoráztunk Barni barátaival (vagyis a közös barátainkkal, nagyon szeretem azt a bandát), aztán a Nemdebárban is lötyögtünk kicsit - ezer éve nem jártam szórakozóhelyen, nagyon jólesett iszogatni, dumálni, barátokkal lenni.  

Ma még ebédre vagyunk hivatalosan Barni öccséékhez, aztán a következő napokban visszatérünk a semmittevéshez, én szeretném kiolvasni a Karácsonyi malacot (imádom), és megnézni az új Dexter évadot - iszonyúan kiváncsi vagyok, mit hoztak ki belőle.

Pécs ❤️

Hétvégén teljesen spontán kitaláltuk, hogy a következő héten nem lesz semmi program, menjünk el néhány napra valahova. Ha Barnin múlna, ő szerintem nem különösebben igényelné, őt tökéletesen kielégíti, hogy végre nem kell sehova mennie, itthon lehet és legótornyokat építhet a szőnyegen a kisfiával. De én, ha itthon vagyunk, sosem tudok igazán leengedni, mert mindig úgy érzem, hogy muszáj főzni valamit, rendet rakni, berakni egy mosást stb. Tudjátok. Pécs mellett döntöttünk, mert mindketten nagyon régen jártunk arra (én mondjuk 20 éve, meg koncerteztünk is ott, de akkoriban annyi fellépésünk volt, hogy nem is emlékszem, hol), együtt még sosem, és tudjuk, hogy nagyon jó hely. Kinéztem egy gyönyörű szállást airbnb-n tök jó áron, lefoglaltam, és hétfő délben már úton is voltunk. 3 óra volt az út, Dani majdnem végig aludt, jól időzítettük az utazást. A lakás, ahol laktunk, pont a központban, a Pagony könyvesbolt mellett volt, új volt és csodaszép, talán az egyik legszebb, legkényelmesebb airbnb-s lakásunk eddig, vadiúj kiskáddal, gyerekággyal, etetőszékkel, mindennel. Dani azonnal belakta, mindenhova kisautókat pakolt és trappolt jobbra-balra, nagyon szeret másutt lenni. Időnként kiültek a hatalmas ablakba az apjával, és integettek a járókelőknek, azok meg persze vissza.

Nagyon megszerettük Pécset. Én nem emlékeztem, hogy ennyire szép, hogy ilyen stílusosak az épületek, és hogy ennyi minden látnivaló van. Hatalmasakat sétáltunk, jókat ettünk és sokat pihentünk. Időnként ittunk egy szilvás forralt bort és vettünk mellé forró gesztenyét, ami engem azonnal ünnepi hangulatba repít, nagyon ritkán jutok hozzá. Olyan nagyon átütő erejű éttermi élményünk nem volt, de a Reggeli!!! A Reggeli (nem fogjátok elhinni) egy reggelizőhely, amivel egyetlen gond van: hogy Pécsig kell menni érte. Nagyon szerettük, laza és hangulatos volt nagyon cuki személyzettel és vendégekkel (meg kutyikkal), mindenféle finom kaják vannak az étlapon (például angol reggeli és életem legfinomabb amerikai palacsintája), voltak hidegen préselt levek, amit imádok, és az asztalunk mindig a gyereksarok mellett volt, ahol volt gyerekkonyha mindennel felszerelve, és ezer gyerekkönyv, úgyhogy megérkeztünk, Dani kb letépte magáról a sapit meg a kabátot, és kb nem is foglalkozott volna többet velünk, ha nem szerelkezünk fel mindenféle kajával, mert szerencsére enni imád. A Reggelinek köszönhetően az ebédet általában ki is hagytuk, csak vacsira ültünk be valahova (a Lezsert például bírtuk), vagy rendeltünk valamit (ott is volt Wolt). 

Olyan nagyon sok dolgot nem tudtunk megnézni (csak kívülről), de engem teljesen megbabonázott a dzsámi, vagyis az, hogy egy iszlám templomot katolikus istentiszteletekre, temetkezésre használnak... Ez nagyon fura, nem? Végülis az újrahasznosításnak egy formája ez is, értem én. A másik viszont a Zsolnay negyed: az konkrétan olyan, mint egy svéd vagy portugál művésztelep: gyönyörű, kreatív, letisztult, egyedi, stílusos. Csomót bolyongtunk ott, és én el sem nagyon akartam jönni. 

És a legfontosabb, hogy találkoztunk Cicza blogerrel, akivel már ezer éve ismerjük egymást, de személyesen csak most találkoztunk. Barni nem igazán érti, miért jó nekem, hogy blogolok, vagy miért érdekel másokat, főleg idegeneket, hogy mi újság velünk, de ezen, hogy Ciczával sok év online barizás után találkoztunk, megismerte a kiscsaládomat, együtt vacsiztunk, és tényleg olyan volt, mintha egész jól ismernénk egymást, most tökre meghatódott, és szerintem most kicsit átment neki, hogy miről is szól ez az egész. ❤️

Szóval nagyon szerettük Pécset és visszatérünk még.

Pécs

 Légyszi ajánljatok nekünk látnivalókat, éttermeket, kávézókat, reggelizőhelyeket, kihagyhatatlan, babával abszolválható programokat Pécsen! ❤️

mini stories

Elkezdtem néhány posztot mostanában, de mindig megállapítom, hogy ahogy én szeretek blogolni, arra nekem már nincsen időm/energiám, vagy legalábbis sajnálom rá. De most Dani alszik, Barni Budapesten, én megebédeltem, találtam egy üveg Bailey's-t a mélyhűtőben, kiöntöttem kispohárba, engedtem rá egy presszó kávét, fújtam a tetejére tejszínhabot (pedig ma már edzettem is), rend van és tisztaság, és még kedvem is van írni.

• Barni unokatesója egyedül él, nyáron 2 hónap alatt meghalt a 7 éves kutyája, nemrég meghalt a nagymamája, kb senkije nincs, jó ideje nincsen párkapcsolata, depressziós, magányos, és vidéken él kb a hegy tetején. Kb egy hete volt nálunk, és mesélte, hogy élete egyik legszarabb éve volt ez, alig várja, hogy vége legyen. Erre múlt héten focizás közben elesett és kb minden elszakadt a térdében, megműtötték, 6 hét gipsz, majd újabb műtét. Szegény, el van keseredve, mondjuk szerintem innen már tényleg csak felfelé van út. 
• Borzasztóan be vagyok gubózva, semmi kedvem kimozdulni. De hát a törpével muszáj levegőzni, sokszor csak megkerüljük a háztömböt, üdvözöljük a környékbeli macskákat vagy ide megyünk a parkba a fóka szoborhoz (nem értjük, mi köze van Kisvácnak a fókákhoz, de itt áll ezer éve és minden gyerek imádja). A Főtérre is szeretünk járni, jó nagy hely van, nincsenek autók, nem kell folyamatosan őrködni, hogy ne essen bele a Dunába.

 

• Rendeltem egy kabátot a Reserved-ből, mustársárga, végre nem valami uncsi sötét szín, tegnap jött meg, alig várom, hogy mindenféle színű sapikkal és hátizsákokkal párosítsam. Nagyon puha, meleg, és magasan záródik a nyaka, annyira, hogy még sál sem kell hozzá. Egész komoly kedvet csinál, hogy kimozduljak itthonról és sasszézzak benne (ennél sokkal vidámabb a színe, és nekem sokkal lazábban és vidámabban áll, főleg, hogy szerintem ennek a lánynak nagyobb méret kellene belőle). 

                                            

• Semmilyen szociális életet nem élek, mi van velem? A legdurvább introvertált időszakomat élem, ha más nem ír rám, én senkivel nem kommunikálok. Szeretettel gondolok a barátaimra, imádom őket, és ha keresnek, találkozom is velük, de hogy én kezdeményezzek... A hideg kiráz a gondolatra is. Nagyon remélem, hogy ez csak valamiféle időszakos állapot, mert már Barni is jelezte, hogy szerinte nem normális, hogy így bezárkózom, és el fognak tűnni a barátaim. Amúgy kicsit olyan érzésem van, mintha mások is így lennének vele, és nem csak a vírus miatt. 
• Névnapomra egy vizespalackot kaptam Barnitól. Eltört az előző kupakja, és ezt már egy ideje nézegettem - az a sztorija, hogy megláttam egy kávézó kirakatában, és bementem megnézni meg megkérdezni, mennyibe kerül, majd elmentem találkozni Violettel. Néhány óra múlva vele is arra sétáltunk, és rámutatott a kirakatban lévő palackra, hogy jaj de szép ez a kulacs! A világ összes kulacsa közül pont erre. Pihekönnyű, ami nálam szempont, mert viszem mindenhova, és széles a szája, így Dani is tud belőle inni, nem kell neki külön vinnem innivalót. És gyönyörű, ezer féle van (az enyém nem termosz, a hőtartó darabok drágábbak, de ezer féle dizájn van, szerintem szuper ajándék bárkinek, pasiknak és gyerekeknek is). Remélem, Violet is megkapja karácsonyra!

úgy tűnik, eléggé vonzódom a sárga kabátokhoz

• Szemüveges lettem! Eddig is volt, de csak vezetéshez és moziba-színházba használtam, mert már nem tetszett, de egy ideje érzem, hogy romlott a szemem, és hétköznapi körülmények közt is elkezdett zavarni, hogy életlenül látok (cilinderes a szemem). Úgyhogy elmentem optikushoz, megvizsgáltattam a szemem, kiválasztottam egy gyönyörű keretet, és végre szívesen hordom. Ugyanezzel a lendülettel pedig Barninak is kértem időpontot, mert voltak jelei, hogy ő sem lát jól, és neki is csináltattunk - ő talán többet hordja, mint én, simán itthon is, és mindketten nagyon szeretjük. 
• Ez pedig a legutolsó manikűröm, nem épp egy télies darab, de talán pont azért esett jól hordani pár hétig. 

• Nagyon várom a havat! 

home sweet home

Ah, és a nappalit is muszáj lesz átrendezni, mert Dani előbb utóbb magára rántja a tévét. Már kitaláltam, hogy hogyan, illetve két verzió van, valószínűleg a B lesz, de az A-t is meg akarom nézni. Át kell forgatni hozzá a böhöm nagy kanapét is, máshova tenni az egyik könyvespolcot, amihez az összes könyvet le kell pakolni, máshova rakni a komódot, felszerelni a falra a tévét, szóval nagy meló lesz. De én imádok lakást rendezni, és ha rajtam múlna (vagyis Dani nem lenne itthon) már ma éjjel az új helyére kerülne minden. Iszonyúan türelmetlen vagyok, ha ilyesmiről van szó. 

Mostanában nem nagyon mutattam lakás képeket, ugye? Most kb ez a verzió van (csak már nincs Bobek, és nincs ilyen patent hygge, mert kettőnknek sokkal több a cuccunk, például a régi tévénk be van cseszve a sarokba):

Fuh, egyébként a héten láttunk egy meseszép lakást kb ott, ahol korábban laktunk, olyan konyhával, két fürdővel, gardóbbal és hatalmas terekkel, hogy  most is csorog a nyálam, ha rá gondolok, és még pénzünk is lett volna rá. De nem volt lift (3. emelet) és erkély/terasz sem, úgyhogy elengedtük, de kb azzal a lakással álmodom azóta, kb hogy ott főzök a barátainak vacsorát. ❤️

Na, tehát a héten valamikor nagy nappaliátalakítós projekt lesz, nagyon várom.

yellow

Azt találtam ki, hogy lefestem a bejárati ajtónkat sárgára. Nekünk üvegkazettás fa ajtónk van, és egyrészt muszáj kicsit karban tartani, mert a fát kiszívja a nap/megviseli az időjárás, másrészt a konyhába nyílik, ami egyben az előszoba is, és így szerintem a benti hangulat is kicsit napsütésesebb lesz. Holnap veszek is festéket, jaj, nagyon várom, hogy legyen rá egy pár órám és nekifogjak. 

normal life as such

Vasárnap este van, a kis családom már itt alszik körülöttem. Olyan (3 napos) hétvégénk volt, amilyen már régen nem. Péntek reggel leadtuk Danit a nagyszülőknél, ott is aludt, mi meg egész nap aludtunk, ettünk, sorit néztünk, aludtunk, ettünk repeat-en. Szombaton kicsit ikeáztunk, aztán Barni meccsre ment, én meg csavarogtam kicsit a városban, majd délután felszedtük a trónörököst. Ma pedig egész nap itthon játszottunk, aludtunk és sétáltunk, este meg kicsit elvittem a kismakit meg az unokahúgom megnézni a karácsonyi vásárt, hogy Barni leengedhessen kicsit. Tökéletes 3 nap volt. 

Idén már nem dolgozik Barni, vagy csak jelképesen, úgyhogy az elkövetkezendő időszak ilyen lesz. Valaki kérdezte a kommentekben, hogy ez mindig ilyen lesz már, mármint hogy ennyit dolgozik? Vannak időszakok, mikor igen, van, mikor laza, van, mikor tök oké mennyiséget dolgozik, reggel elmegy de hazajön délután mint a normál emberek és nincs stressz, és van, mikor őrület van. Ez van, az ő szakmája ilyen. A mostani helyzet szerintem azért is volt extrém, mert iszonyatosan kiéleződik, hogy ő ezerrel, 0/24-ben dolgozik, alig alszik, csak a munkán pörög, ha velünk van, akkor is, én meg extrém slow life-ban babázom itthon, és egyszerűen annyira más ritmus/inger a kettő, hogy nem is értjük egymást ilyenkor. Akkor sokkal jobban viseltem, mikor mellette én is pörögtem/dolgoztam, vagy akkor nem kellett viselni, hanem tudtam, hogy ez ilyen, könnyen elfogadtam. Na mindegy, most kicsit elengedem az ezen való agyalást, és örülök annak, hogy végre visszakaptuk őt és sokat együtt lehetünk.

helyzetjelentés

Szombat dél van, Dani alszik az ágyunkon, remélhetőleg még vagy másfél órán keresztül. Barni dolgozik, de csak 10 körül kellett indulnia, nagyon jó volt együtt ébredni reggel. Közeledünk az őrület vége felé, jövő héten vége a projektnek, amiben dolgozik, azt ígérte, idén már nem vállal munkát. Így, hogy látom a fényt az alagút végén, jobban is érzem magam, de azért jó lenne már ott lenni, hogy el tudjam hinni. A sütőben egy szép nagy, apró kockákra vágott sütőtök sül, amiből leves lesz, saláta quinoával és gránátalmával és curry is, ráadásul nagyon finom illat van tőle az egész lakásban. Néha azt gondolom, hogy nem szeretem a telet, de igazából ezeket a hangulatokat nem cserélném el semmiért. Már a karácsonyt is várom, bár még semmilyen előkészületet nem tettem, de majd hamarosan. Azt nem tudom, hogy hogyan oldjuk meg a karácsonyfát, egy nem túl nagy, szép kövéret szeretnék, mit mindig, de egy másfél éves mellett, gondolom, az életveszély. 

Ha már szóba jött a másfél éves: Dani szeparációs szorongása, ahogy jött, el is múlt úgy két hét alatt, fú, nagy megkönnyebbülés. Akaratosabb, mint előtte, egyre inkább az, de meg lehet vele beszélni a dolgokat, nagy hisztit még nem láttunk. Velem bújósabb is, és hál'istennek csodásan elvan az apjával és a nagyszülőkkel is, kedden ott is aludt. Élvezzük, hogy mennyit tanul minden nap, rengeteget dumál, és nagyon ügyesen haladunk a pelusok elfelejtése felé. Mondjuk azt nem értem, hogy ha nem otthon vagyunk, hanem mondjuk étteremben vagy kávézóban, akkor egy ekkora gyereket hogy visz el wc-re az ember? A legtöbb helyen nincsen gyerek-ülőke, ő meg azért nem annyira gyors még, hogy tartsam fölötte, míg végez. 

Láttunk a héten néhány lakást, egyrészt el vagyok képedve az árakon, illetve nem is azon, hogy milyen árak vannak, hanem hogy milyen lakások kerülnek annyiba, amennyibe. Ami még érdekelne, és írjátok is meg, ha tudjátok a választ, hogy láttam például a XI. kerületben egy gyönyörű, tökéletes elrendezésű, 82 m2-es lakást, ami szerintem nem is annyira kicsi, és én nem értem, hogy hova rakják az emberek a cuccaikat. OK, hogy van mondjuk két komolyabb gardróbszekrény a ruháknak (számoljunk egy 4 tagú családdal), az előszobában elfér pár cipő, kabát meg a porszívó, a konyhában meg a konyhai cuccok, de ha nincsen padlás, pince, vagy garázs, akkor hova rakja az ember a többi cuccát? Az épp nem használt babacuccokat? A babakocsit? A fondue készítőt? A szerszámokat? A téli gumikat? A bőröndöket? A karácsonyfadíszeket? A bicajt, görkorit, gördeszkát, wakeboardot, síléceket stb? A Frankelhez volt egy kis tárolónk, de az 4 lakásé volt közösen, semmi olyat nem raktunk oda, amit sajnáltunk volna, ha eltűnik. 

Újra rendszeresen járok edzeni, hetente 3x, ebből egyszer, szerdánként az edzőlányhoz. Még csak egy hónapja megy rutin-szerűen, de már most úgy érzem, hogy visszakaptam a kontrollt a testem felett, szépen beállt a kajálás is, ennyi mozgás mellett eszembe sem jut össze-vissza enni. Üröm az örömben, hogy a héten már maszkban, fertőtlenítőben-fürödve toltam (meglepően oké volt, mondjuk furán néztek rám, de nem bántam),  bármit megteszek, csak hogy járhassak. 

Valamelyik nap autóval jöttünk haza Budapestről, Dani aludt, és még akkor sem ébredt fel, mikor  hazaértük volna, úgyhogy kicsit autóztunk a Dunakanyarban, aztán mikor felébredt, Nagymaroson megejtettük a délutáni levegőztetést is. Ez a gyerek pont úgy imádja a Dunát, mint én. 

it's been a hard day's night

Nehéz nekem ez az időszak. Dani, az a Dani, aki számára 1 év 3 hónap alatt minden és mindenki érdekesebb volt, mint az anyukája, olyan erős szeparációs szorongást produkált az előző másfél hét során, hogy ha tehetné, minden percét rámcsimpaszkodva töltené. Ha egy percre otthagyom, mondjuk pisilni megyek, (mindenki legnagyobb örömére) folyamatosan mondogatja, hogy mamma. Értem, tudom, hogy ez normális, hogy ahogy elindult, kinyílt neki a világ, és fontos tudnia, hogy én biztos pontként ott vagyok neki mindig, de nekem óriási változás, hogy a vagány, független, kalandvágyó kisfiam egyik napról a másikra átváltozott nyűgös, hisztis, anyafüggő kisbabává. Éjszaka mondjuk alszik, néha hajnalban, 4 körül átkönyörgi magát a mi ágyunkba, de ott szó nélkül alszik tovább, szóval erre nem tudok panaszkodni.

Közben most érzem azt is, hogy véget értek a mézesheteink. Barni rengeteget dolgozik, keveset látjuk, ha itthon van, leginkább csak feküdne a kanapén és pihenne végre, vagy max nézne ki a fejéből, én meg fáradt és türelmetlen vagyok és haragszom rá, hogy épp nem sétál a gyerekkel/szereli meg a megszerelnivalókat/főz, takarít, intéz el mindent helyettem/masszírozza a talpam,hátam/vall szerelmet percenként/halmoz el ajándékokkal/sorolhatnám még. Közben az önbizalmam a béka segge alatt, el vagyok bizonytalanodva, hogy kell-e nekünk még egy gyerek,  fogalmam sincs, hova kellene költöznünk, és még ezer bizonytalansági faktor. Valamelyik nap elestem és tökre megütöttem magam, mindent elrontok, mindent odaégetek, tényleg nem tudom, mi van.

Nagyon kellett nekünk végre ez az öt nap, Barni is itthon volt végre, sokat csavarogtunk a napsütötte városban, aludtunk, esténként kártyáztunk, meg megnéztük a Squid Game felét, aztán mondtam, hogy nekem túl rövid az életem ahhoz, hogy olyasmit nézzek, ami ilyen szinten lehoz az életről.

Ma reggel elkezdtem hallgatni a karácsonyi playlistemet.

foghkefe

Ma nem aludt itthon a Kismaki, tegnap dél körül leraktam őt a nagyszülőknél, már egy hete nem látták, csak ma délután megyek érte. Nagyon szeret náluk lenni, mondjuk meg is értem, mert rengeteg figyelmet kap és nagyon jól főznek. Én is ott ebédeltem náluk, aztán meg leparkoltam a kocsit a Frankelen és besétáltam a városba kicsit mászkálni. Nagyon cukik egyébként, mert sokszor van ilyen, hogy ott eszem-kávézom náluk, és aztán programom van, és múltkor mondtam, hogy majd viszek oda fogkefét, mert jólesne ilyenkor egy fogmosás, és ma ott várt egy gyönyörű, új, sárga fogkefe. Dani is kapott, mert ő is mossa már a rengeteg (tényleg!) fogát reggel-este, mint a nagyok. Nem tudom, hogy nézhető-e a videó?

Este még elmentem jógázni, aztán egyedül aludtam itthon, mert Barni vidéken. Végre befejeztem a Maid-et, nekem nagyon tetszett, és hiánypótlónak találom a téma miatt, bár itt a többi bloggerrel való eszmecsere után kicsit olyan érzésem van, mintha tök más sorit néztem volna, mint ők. Nekem egyébként sokkal megdöbbentőbb és gyomorszorítóbb volt, mint bármilyen horror (amit amúgy nem nézek), az első résznél volt olyan, hogy nem bírtam idegekkel, és ki kellett kapcsolnom (amikor az autópályán kidobja az ablakon a kislány a babáját, és a csaj kiszáll, hogy megkeresse). Én nagyon-nagyon átéreztem ennek a lánynak a sorsát, nagyon haragudtam a környezetére, sírtam is párszor, úgy látszik, ez az egyedülálló, segítség nélküli, kiszolgáltatott anyuka kisgyerekkel-téma az én thrillerem 💜. 

Ma délelőttre pedig hatalmas takarítást tervezek. Már írtam helloagi bloggernél, hogy szeretnénk mi is robotporszívót venni, de nálunk annyira összetett a terep, hogy vacillálok, hogy valami ilyet vegyünk-e inkább, amit egyszerűbb napi szinten előkapni, és fel is mos. Aztán elmegyek edzeni, talán fél óra szauna is belefér, 3 körül pedig visszaszerzem A Ház Urát. 

színek, csíkok

Múltkor Barnival volt kb fél óránk a Mammutban, és találtam magamnak egy olyan kardigánt, amibe bele van hímezve, Hogy M I L O N K A. Jó, igazából nincs, de akár lehetne is, nem? Úgyhogy ő most az őszi kedvencem, le sem veszem.

A virágból kettő volt, Barni anyukájának és egy szülinapos barátnőnknek vittük, a körmöm pedig egy hatalmas tévedés. Az egyik kezemen bordó, a másikon sötétzöld, és némi kamu aranyfüsttel van megbolondítva - de minek? Tiszta hülye vagyok, alig várom a holnapot, amikor újra mehetek valami szép kis szolid barackszínt kérni. Ez volt az inspo: 

Az enyém meg ilyen lett, abszolút nem az én világom:

.

Nagyon úgy tűnik, hogy a végét járja a blogom, vagy csak ez egy ilyen időszak, nem is tudom. Sajnálom, mert olyan szép és hosszú történet volt ez, de már eszembe sem jut, hogy írjak. Valamelyik nap egyedül voltam este, abszolút ráértem, annyi minden történt, de egyszerűen nem volt kedvem... Hol kezdjem? Miről meséljek? Úgy érzem, már nincsen helye a napjaimban, az életemben. 

Voltam múltkor moziban Violettel, a Cirkoba mentünk el megnézni a Szupernóvát. Nekem nagyon-nagyon tetszett, gyönyörű film, de nem is ezért mesélem, hanem van benne egy rész, mikor a főszereplő pár együtt vacsorázik-ünnepel a családjával, és mivel az egyikük haldoklik, kicsit búcsú is az egész gyönyörű összejövetel... Nincsen köztük konfliktus, csak nagyon-nagyon sok szeretet. És főleg az maradt meg bennem a film után, hogy semmi más nem számít, csak hogy szépen csináljuk a dolgunkat és szeressük egymást, hogy ott legyünk a családunknak és a barátainknak. Tök mindegy, hogy mit gondolnak mások, vagy hogy mit mutatunk kifelé, és film árnyékában kissé nevetségesnek is tűnik az instán kiszínezett világunk. Jó érzés, hogy csak az organikus környezetünk tudja, hogy mi újság velünk. Kicsit talán Bezzeg betegsége és halála is elindította bennem ezt a folyamatot, de most ez a film nagyon ráerősített. Utána beültünk vacsizni a Babkába Pillával és Annalight-tal, majd elment az áram, és gyertyafénynél kellett romantikázni egész este, nagyon hangulatos volt, meg hát jó érzés volt végre találkozni a lányokkal, annyira ritkán látjuk egymást. Meg nekem ez, moziba menni, beülni ebédelni és vacsizni, sietség nélkül, személyesen beszélgetni, nevetgélni - olyan élmények ezek nekem most, amiknek régen nem éreztem a fontosságát, a jelentőségét.

Amúgy éljük a kis családi életünket, Barnit alig látjuk, ami mindenkinek nagyon nehéz. Közben néhány napra leköltöztünk hozzá Székesfehérvárra, ahol a szállásuk van, és nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz, de nagyon jó volt. Daninak tökmindegy, hogy hol vagyunk, pillanatok alatt belakta a kényelmes hotelszobát, ha az apja is ott van, neki egész nap fülig ér és be nem áll a szája, szerintem borzasztóan hiányzik neki. Rengeteget sétáltunk, kipróbáltunk minden kávézót és éttermet, és hát az vicces, mikor a svéd kinézetű gyerekünk ül az etetőszékben, néz és mutogat a konyha irányába, és hangosan kiabál szünet nélkül, hogy HAMM! HAMM! HAMM! Mintegy jelezve, hogy mire várunk már, jöjjön az a sütőtök püré a kacsasülttel. Ráadásul az első nap, egy étterem kertjében, vacsora után megtette az első önálló lépéseit Barnival, mintha megvárta volna őt vele. Azóta mindenütt bandukol, leginkább valamelyikünk kezét fogva, de már egyedül is sokat, csomószor nem is viszünk babakocsit. Egyik reggel pedig, teljesen spontán elkezdtük őt wc-re is szoktatni, és kb egy hét alatt olyan 80%-os sikernél vagyunk, már csak kizárólag pisit, és azt is keveset találunk a pelusában. Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen könnyen fog menni, és azt sem, hogy számomra ekkora öröm lesz - most már nem akkora újdonság, de az első napokban, ha eszembe jutott, azonnal fülig ért a szám. 

Egyébként meg annyi minden van... de most ennyi.

 

tv

Egy ideje nem nézünk tévét, filmeket, sorozatokat, semmit. A tévénk egy elég régi darab, akkor vettem, mikor hazaköltöztem Svájcból, hogy tudjam nézni a zombis sorozatomat (The Walking Dead), ami átsegített az első, nehéz időszakon. Azt hiszem, elég jól tudtam akkoriban azonosulni a zombikkal. Emlékszem, az itteni tescoba mentünk el megvenni a szüleimmel, hogy Apa segítsen kiválasztani meg cipekedni. Álltunk Apuval a tévék előtt és próbáltuk tudományosan kiválasztani, felbontás, meg nem tudom mi alapján, hogy melyik kellene nekem, de nem jutottunk dűlőre. És akkor odajött Anyu, nézte a képernyőket pár másodpercig, és rámutatott kettőre, hogy ennek van szép képe, meg ennek. Mi meg konstatáltuk, hogy tényleg, és mentünk is fizetni. 

Az akkor egy 'buta' tévé volt, de most már egy ideje érzem, hogy kínlódás ez így. Akkoriban tök oké volt, hogy letöltöttem, amit nézi akartam, ráraktam egy pendrive-ra, azt bedugtam a tévébe, és hajrá. De ma már minden, amit nézni akarunk, online van és streamelhető, a laptopomat össze szoktam dugni a tévével, de 10 esetből nyolcszor nem látják egymást, én meg ettől idegbajt kapok. Így egyszerűen leszoktunk a filmnézésről. Nem mondom, hogy nagyon hiányzik, meg szerintem iszonyúan időrabló tud lenni, ha az ember rácsúszik a sorozatokra, kisgyerek mellett meg az idő luxus kategória, arról már nem is beszélve, hogy élvezem, hogy újra olvasok. De azért jólesne egyszer-egyszer leülni este, mikor leraktuk Danit, és megnézni valami jó filmet, vagy vasárnap reggel egy mesét a kanapéról. Kettőnk közül én vagyok a gyakorlatiasabb, meg a kütyübuzi is, úgyhogy pár hete mondtam Barninak, hogy 2021 van, nem élhetünk tovább úgy, mint az ősemberek, vegyünk egy okos tévét. 

Az pillanatok alatt kiderült számomra, hogy 100.000-ért, de akár másfél millió forintért is kapható ilyen kütyü, és hogy fogalmam sincs hogy mi alapján kell választani. De szerencsére Pilláék is most vettek az új lakásukba, így a pasija pillanatok alatt kiokosított, találtunk egy szuper ár/érték arányú sorozatot. Már csak az volt a kérdés, hogy mekkorát vegyünk. Itt, ebben a lakásban kb 3.5 méterről nézzük, és bőven van hely, arról viszont fogalmunk sincs, hogy a következő lakásunknak milyen adottságai lesznek ilyen szempontból, de hát carpe diem, kiválasztottunk egy 138 cm átmérőjű darabot, ami sokkal nagyobb, mint a mostani tévénk. Kiderült, hogy itt Vácon is megvásárolható, amit kinéztünk, elmentünk, megnéztük, és olyan... kicsinek tűnt. Mondta az eladó, hogy nem gáz, van egyel nagyobb is, és az tényleg úgy látszott, hogy oké. Pont velünk volt Dani is, úgyhogy Barni hazahozott minket és visszament a tévéért, csak hogy konstatálja, hogy akkora, hogy nem fér be az autóba. Így kiszállítást kért másnapra. 

Én itt elkezdtem izzadni, hogy mi az, hogy nem fér be az autóba, basszus mekkora idióták vagyunk, hogy egy mozivásznat vettünk tévének? Hogy mindegy, milyen, csak jó nagy legyen? Hát már lemértük, hogy mekkora lesz jó nekünk, miért kellett tök spontán nagyobbat vennünk (megjegyzem, ez abszolút jellemző ránk)? Aztán másnap kihozták, és majdnem elájultam a doboz láttán, tényleg akkora volt. Pár órán keresztül kerülgettük, aztán délután végül kibontottuk... És kurvajó. Szerencsére a doboznál jóval kisebb, de tökéletes ide, kényelmesen elfér, és szemüveg nélkül is vígan látom a feliratokat is. És iszonyú kényelmes, hogy bekapcsolom, és mindenféle nyűglődés nélkül lehet netflixet nézni rajta. Mondjuk már a második sorozatot kaszálom el, The Serpent és Clickbait, mindkettő olyan, hogy jó az ötlet, izgalmasan indul, aztán a 3. résznél kezdesz gyanakodni, hogy itt amúgy igazából semmilyen történés nincsen, és az 5.-nél meg már biztos vagy benne, hogy nem is lesz, és szerintem az élet túl rövid a rossz sorikhoz. Úgyhogy megköszönöm ha ajánlotok jó sorozatokat, de főleg filmeket.

off

Ma egy hónapja volt az esküvőnk, akkor csodálatos, meleg, napsütéses nyár volt, ma pedig sapkában, kabátban hintáztunk a kislányokkal meg Danival a parkban. Nagy küzdelem volt bennem azzal kapcsolatban, hogy rakjak-e ki fotókat a facebookra, mert nem szoktam, meg az az elméletem, hogy az esküvői fotók az mindig uncsi kéretlen tartalom (itt látok valami mintázatot, az esküvőnkről is azt gondoltam, hogy biztosan púp mások hátára). De Kata (ő csinálta a fotóinkat) szerint nem az, ez ilyen bulváros info, ami érdekli az embereket, hogy milyen volt a ruha, meg a helyszín, meg nem tudom, meg a mi esküvőnk úgyis kicsit rendhagyó volt, úgyhogy ma végül engedtem a nyomásnak és raktam ki párat. 

Nagyon örülnék még néhány hétnyi napsütéses ősznek, Vác csodaszép ilyenkor. Bár az októberi hangulatról nekem mindig New York jut eszembe, annyira szerettem ott lenni, az első pillanattól az utolsóig otthon éreztem magam, és bár csak 5 napot töltöttem ott, minden évben ilyenkor elfog utána a sóvárgás. Nagyon szeretnék utazni, igazából bárhova. Nagyon ingerszegénynek érzem most a környezetemet, és bár szeretem a kis életünket, a játszótérre járást, a nagy sétákat, a bicajozást, az itthoni játékot, a főzést, de tudom, hogy iszonyúan feltöltene, ha elmehetnénk egy kis időre valahova. Az egyik ismerős két éve elrepült Sri Lankára a másfél év körüli kislányukkal, kibéreltek egy tengerparti apartmant, és ott lazultak 3 hétig. Számomra (a gyerekes repülőutat leszámítva, az pokolnak tűnik) ez (lenne) a tökéletes nyaralás gyerekkel, mert a nagyon komoly városnézős-csavargós típusú utazás nekünk még nem lenne opció. Bár igazából a Barni annyit dolgozik, hogy egy hosszúhétvége Zebegényben sem az, szóval nem is tudom, mit álmodozom, csak a bilibe lóg a kezem. A múltkor beszéltük Katával, hogy esetleg meglátogathatnám őt Párizsban, egy hétvégét simán megoldanak nélkülem a nagyszülők Barnival együtt. Nagyon lenne kedvem lelépni és világot látni kicsit.

good day, sunshine

Múlt héten úgy volt, hogy csütörtökön és pénteken Barni szüleinél lesz Dani. Nekem nagyon be kellett volna mennem a suliba aláírni a szerződésemet (a határozott idejűt újra és újra, ugye), meg egy csomó elintéznivalóm lett volna Budapesten, ezer éve nem jártam bent. A vidéki élet szépségei, haha. De épp csütörtök reggelre a nagymama lebetegedett, így végül mindent lemondtam vagy áttettem erre a hétre, és itthon maradtunk. Mikor tegnap megbeszéltük, hogy már jól van, csak egy kicsi náthája maradt, madarat lehetett volna fogatni velem, hogy lesz egy napom, vagy másfél, mikor azt csinálok, amit akarok. Megint nagyon furán jött ki, mert Barni ma későig dolgozik, utána a srácokkal találkozik egy vacsira, majd megint hajnalban megy dolgozni (ma fél 4-kor kelt), így ma Danival együtt ő is a szüleinél alszik, hogy ne kelljen annyira korán kelnie, úgyhogy ma egyedül alszom itthon. 

Bementem a suliba, vártam, meg kicsit izgultam is: 2020 áprilisa óta nem jártam bent, ami miatt volt egy kis bűntudatom, meg hát amiatt is, hogy pont a legnehezebb időszakban léptem le babázni, nem szándékosan, de hát akkor is. Aztán nem mentem be a vírushelyzet miatt, később meg egyszerűen teljesen másban voltam.  Követtem az eseményeket, meg szurkoltam nekik, de közben annyira kívülállónak éreztem magam, eszembe sem jutott.

De ma annyira jó volt ott lenni! Ennek a sulinak az a mottója, hogy olyan, mint egy iskola, csak jobb, és tényleg. Csak egy-két embernek szóltam, hogy jövök, a többieknek meglepetés voltam, és annyira örültek nekem, meg hát én is nekik, szuperkedves és jófej mindenki. 

Az utóbbi időben elkezdtek jelentkezni a régi magántanítványaim, akik megtudták, hogy újra Vácon élek, de én még nem látom magam dolgozni. Úgy vagyok vele, hogy ha van két szabad órám, akkor elmegyek mozogni, vagy találkozom valakivel, nem tanítok. Tudom, hogy ha elkezdek órákat vállani, akkor egyre több lesz, és szépen lassan visszacsúszom a dolgozós tudatállapotba, amiben lesz még részem épp eleget. Szeretném még kiélvezni ezt a lebegős tudatállapotot egy kicsit, amikor tényleg az a legnagyobb problémám, hogy mit együnk, meg hogy aludtunk (ez nem ilyen gyerekes T/1, mi is benne vagyunk tényleg). De azért ma eszembe jutott, hogy milyen jó (volt), hogy része lehetek (lehettem) ennek a közösségnek, és hogy biztosan jó lesz majd megint.

Utána mászkáltam a városban, ami nagyon-nagyon jólesett. Kb nyár volt, elvittem magam ebédelni, amit mostanában mindig csinálok, ha van egy fél napom a városban, úgy gondolom, megérdemlem. Ma a Vin Vin Citybe ültem be, betömtem egy csomó nyári tekercset mogyorószósszal és kókuszvízzel, meg ittam utána vietnámi kávét, nagyon finom volt minden, és kb feleannyiba kerül, mintha mondjuk a Khan-ban ebédeltem volna.  Közben a Frankelen, a régi lakásunk előtt parkolt az autóm, így hazafelé még benéztem a Frankel-Pagonyba Kisvakond mesekönyveket venni. Annyira jó kedvem volt egész nap, jó érzés volt, hogy minden rendben, a cuki kisfiunkat épp a nagyszülei kényeztetik szét, Barni is mesélte telefonon, hogy jól alakult a napja, sütött a nap, és valahogy bárkivel találkoztam, mindenki mosolygott és kedves volt, és én is odafigyeltem, hogy mindenkihez legyen egy kedves szavam. 

Aztán mikor sétáltam az autóhoz, felhívtam Barni anyukáját, és mesélte, hogy most először pityergett egy kicsit utánam Dani, többször is mondogatta, hogy mama elment, odament a bejárati ajtóhoz és ki kellett nézni vele a folyosóra, aztán meg elterelni a figyelmét. Még sosem csinált ilyet, nála teljesen kimaradt a szeparációs szorongás, simán elmegy bandázni bárkivel akkor is, ha én ott vagyok, és sokszor aludtunk már külön, nem szokott emlegetni. De azért úgy látszik, hiányzom neki. Kicsi babám.

carolyn gavin

biker family

A legeslegjobb dolog itt az esti séta/biciklizés hármasban, miután Barni hazajött. Vettünk Daninak (illetve hát Barni kapta tőlem születésnapjára, haha) egy olyan gyerek bicajülést, amiben elől, az apja és a kormány közt ül, így:

Imádjuk! Dani annyira élvezi, hogy feltartja a két kezét, és kurjongat útközben, meg amikor meglátja a vizet, kiabál, hogy DUNNA, nagyon vicces. De ha csak sétálunk, vagy játszóterezünk/duna-partozunk, az is iszonyatosan jó. Én boldogabb ember vagyok, hogy ennyi időt töltök vízparton, levegőn, természetben, Dani konkrétan kreol és úgy alszik, mint a bunda, és Barnin is látom, milyen jól ki tud kapcsolni a melóból. Ő meg átjár egyébként komppal Tahitótfaluba focizni, amit már ezer éve nem csinált (már a focizást).

location

Amikor az exférjemmel anno Genfbe költöztünk, csak pár évre terveztünk ott maradni, és arra gondoltam, ha egyszer tovább állunk,  milyen jó érzéssel gondolunk majd Svájcra meg a Genfi tóra, hogy milyen boldogok voltunk ott. Aztán a többi már történelem: kurvára nem az jut eszembe Genfről, hogy milyen boldog voltam ott, hanem hogy milyen nagy csalódás ért. Mondjuk én hiszek abban, hogy a rossz emlékeket felül lehet/kell írni jókkal, és Barninak kint is él az egyik legjobb barátja, kb két utcányira onnan, ahol laktunk, van róla szó, hogy elmegyünk valamikor egy kicsit csavarogni, a Cailler csokigyárba, Annecybe meg a Cern-be. Bár igaz, hogy ha utazhatnánk, akkor valószínűleg kb bárhova máshova mennék, ahol még nem jártunk, szóval mindegy is. Mindenesetre nem félnék attól, hogy szembenézzek a múltammal megint, az exférjemnek meg kívánok minden szépet és jót, remélem, megtalálta a boldogságát. 

De Barnival a frankeles (a Frankel Leó utcában volt a lakásunk) emlékeinket, az első közös otthonunkat, a mini házibulikat, a Pata Negrás vacsikat, a nagy világmegváltásokat az erkélyen, aztán a karantén-életet, a terhességet, az első babázást, a végtelen babakocsi-tologatást a környéken már senki nem veheti el tőlünk. 

Itt is tök jó most egyébként, vagy hát mi a kismacival jól érezzük magunkat, csak Barni elégedetlenkedik, mert most olyan helyszínen dolgoznak, hogy 2 és fél óra az út oda, meg ugyanennyi vissza, és ez azt jelenti, hogy napi (minimum) 5 órát vezet, és ezt nem bírja olyan jól, meg is értem. A másik helyszínük a Veli Bej fürdő, ami a frankeles lakásunktól konkrétan 2 percre lett volna, nem is értem ezt az időzítést.

Mondjuk nem tudom, hova vezet az, ha még huzamosabb ideig itt lakunk, ugyanis valamelyik nap azt vettem észre, hogy az a gatyám, amit még terhesen is hordtam egy ideig, szorít és kényelmetlen. Mondjuk nem csoda: anyukám minden reggel hoz nekünk két túrós táskát (mert a gyerek szereti, mondjuk mindent szeret), az egyiknek megeszi a felét Dani tízóraira, a maradék másfelet pedig, hogy ne vesszen kárba, megeszem én. (Egyébként életemben akkor voltam a legnehezebb, mikor új melóm volt, és a nyelvsuli bejárata egy csodás pékség mellett nyílt, én meg minden reggel vettem egy kakaós csigát. vagy kettőt. 

Most pedig én is azt csinálom, amit - gondolom - a legtöbb anyuka, hogy tökre odafigyelek, hogy a gyerekem meg a válogatós, sokat dolgozó férjem jókat egyenek, én viszont kb betömöm a gyerek maradékát, valami kekszet a kávé mellé, egy túró rudit, vagy ami épp a kezem ügyébe akad, meg sok szénhidrátot csinálok, mert azt mindketten szeretik. Iszonyúan szarul eszem most, és úgy látszik, meg is van az eredménye. Egy hónapja vettem egy bérletet az edzőterembe, és akkor voltam utoljára (helló, 14 ezer forintos edzés). Tegnap már nem volt érvényes, de tanultam az esetből, most csak napi jegyet vettem. Mondjuk közben volt esküvőnk is, az meg nagyon intenzív időszak volt, de hát na. Sajnos étvágyam sincs különösebben, főzni sincs kedvem, nem tudom, mi van velem, össze kell szednem magam kicsit. Megint megfogadtam, hogy a heti egy jóga mellé (azt azért tartom) visszaillesztem az edzéseket, mert hülyeség, hogy ha van 1-2 órám, akkor vásárolni megyek, vagy takarítok. 

jennifer orkin lewis

A temetés

Most pénteken lesz Bezzeg Adri temetése itt vidéken, Veresegyházhoz közel, ha valaki szeretne elmenni elbúcsúzni tőle, írjatok email-t és elküldöm a részleteket. Meg fogom kapni az anyukájának a számlaszámát, és aki szeretné/tudja támogatni a gyerekeket, az oda utalhat majd, kirakom, ha megvan.

the colours of the rainbow

Az esküvő előtt nagy dilemmában voltam, hogy legyen-e profi sminkem, vagy sminkeljem magam én. Igazából szerettem volna egy szép, természetes sminket, de izgultam, hogy olyan sminket kapok, amit nem ritkán látok esküvőkön: nagy műszempillák, vastag vakolat stb. Én úgy akartam kinézni, mint ahogy szoktam, csak egy jobb verziómban. Na és tök véletlenül rátaláltam egy profi sminkes lányra, aki itt él Vácon, és két héttel az esküvőnk előtt tudott adni időpontot az esküvő délelőttjére. Láttam, hogy ő nem egy kozmetikus, aki sminkel, hanem ez a szakmája, de nem mertem élesben bevállalni a dolgot, így kértem egy próbasminket is. Abszolút értette, mit szeretnék, beleszólhattam, és egyszerűen az volt az érzésem a sminkjében töltött nap után, hogy én mostantól fogva így szeretnék kinézni. 

Miközben sminkelt, meséltem neki, hogy anno, mikor még zenéltem, sokszor sminkeltek, és el is mentem egy sminktanfolyamra, ami után meg is vettem egy kisebb halom szuper MAC terméket, csupaszín szemfestékeket, pigmenteket, alapozót, púdert, bronzosítót, pirosítót, szemhéjtust több színben, ecseteket, mindent. De igazából azóta sem sminkelek, vagy csak minimálisan, és a szuper paint potjaim, a kicsi üvegcsében lévő krémes szemfestékeim be is száradtak, pedig azokat nagyon szerettem, mert nagyon könnyen használhatóak és gyönyörű az eredmény. Erre mondta, hogy igen, azok nagyon könnyen beszáradnak, de erre van már gyógyír: egy kis üvegcsében lévő speckó olaj, amiből egy picit kell a festékre cseppenteni, és nem csak, hogy újra használható lesz a festék, de könnyebben kezelhető és tartósabb is lesz. Ő a csodaszer, INGLOT Duraline:

És most, hogy újra tudom használni a szemfestékeket, belelkesedtem, és azóta egészen rendszeresen sminkelek, nyilván továbbra sem tudok, de legalább próbálkozom nem csak a szempillaspirál-pirosító vonalon maradni. Azóta Barnitól egészen sok pozitív visszajelzést kaptam, ma pedig találkoztam Violettel, aki, míg dumáltunk, végignézte, ahogyan betömök egy halom sütit meg egy hatalmas matcha lattét, közben szórakoztatta Danit, és még a szemfestékem is megdicsérte, úgyhogy sikeresnek ítélem a projektet.

Tegnap pedig eljutottam a körmös lányhoz, egyelőre lelkes vagyok, nem tudom, a körmeim meddig bírják: 

honeymoon

Barni munkája miatt esélyünk sem volt, hogy nászútra menjünk (mint ahogy a 4 napos balatonfelvidéki pihit leszámítva nyaralni sem jutottunk el idén), majd talán decemberben. Még sosem nyaraltam télen, szóval nagyon örülnék, ha összejönne, de igazából azt gyanítom, hogy álmodik a nyomor. Szerintem amint vége lesz Barni projektjének, rásóznak majd egy újat... Na de majd meglátjuk. Jövő héttől extra brutál lesz a munkája, úgyhogy gondoltuk, még gyorsan megpattanunk egy hétvégére. Eredetileg akartuk vinni Danit, de tudtam, hogy mi úgy nem tudunk lazulni, és Daninak sem lesz túl szórakoztató, ha utazunk egy csomót, majd ráncigáljuk őt jobbra-balra. Úgyhogy pénteken délben leraktam őt Barni szüleinél, Barni átült az én autómba, és már suhantunk is Bécs felé. A baba most először aludt kettőt nélkülünk és meg sem kottyant neki, teljes vidámságban tolta végig a két napot, állítólag néha elkéri a képünket és megpuszilja, de ennyit foglalkozik a hiányunkkal. 

Beugrottunk Parndorfba, én vettem egy dzsekit meg egy tornacipőt, meg a huszadik Carhartt sapkámat, ezúttal ciklámen színben. Mondjuk akkor még nem tudtam, hogy annyira hideg lesz, hogy a sapit is kb végig viselni fogom, hasznos vétel volt, na. Kivételesen nem arbnb-ztünk, hanem egy hotelszobát foglaltam a múzeumnegyed közepén, mert akartam, hogy legyen mélygarázs, meg hogy minden sétatávolságra legyen. A határon hozzánk sem szólt senki, de a szállodában elkérték a védettségi kártyánkat, és mivel azon lófütty sem látszik, beolvastam rajta a QR kódot, és ott látszott a nevünk, meg hogy Biontech, és ezt elfogadták. Mint kiderült, ha pl. Sputnikkal lettünk volna oltva, akkor nem aludhatunk ott. Beltéren, a boltokban pl. kellett maszkot hordani, és bárhova leültünk, akár csak egy kávéra is, elkérték a védettségi igazolásunkat. 

Egyébként csak sétáltunk, ittunk, ettünk, street artot néztünk, kicsit bandáztunk Barni egy Bécsben élő barátjával, és ennyi, erre vágytunk (illetve én még két hét tengerpartra, de hát na). Nagyon sokat aludtam, szuperkényelmes volt az ágyunk, és jól is aludtam benne nagyon, kb 10 órát mindkét éjjel, iszonyúan fáradt voltam, az előző két éjszakám szörnyű volt. A Naschmarkt kb 50 méterre volt a szállodánktól, úgyhogy elég sokat csorgattam a nyálam az ott fellelhető finomságokra, szuper az a hely. 

Nagyon szeretem Bécset, tudom, hogy meséltem már, nagyon tetszik, ahogy élnek ott az emberek, és kicsit irigylem őket, hogy ennyire látványosan gondtalanabbak, mint mi. Szívesen élnék ott, kár, hogy egy szót sem tudok németül, és hogy semmi kedvem megtanulni. De annak nagyon örülök, hogy ilyen közel van, és hogy bármikor turistáskodhatunk kicsit náluk, ha ahhoz van kedvünk. 

Vasárnap délelőtt Barni másodunokatesójával reggeliztünk, ő egy Barnival egyidős srác. Még sosem találkoztunk korábban, de azt hiszem, kölcsönösen nagyon szimpik voltunk egymásnak. Utána mutatta Barni, hogy írt neki a srác, hogy nagyon örült, hogy végre tudtunk egy kicsi időt együtt tölteni, nagyon szuper pár vagyunk, és jól választott - mármint Barni. Azóta sokszor eszembe jut ez, és somolygok egy kicsit az orrom alatt, mert egyrészt jólesik, hogy így látott minket, másrészt én is pont így gondolom. 

so long

Nagyon nehéz ezek után bármit mondani, mesélni, tényleg, mennyire igazságtalan az élet? Nagyon más perspektívába helyezi a dolgokat, azt, hogy mi fontos, és mi nem az, hogy mi az, amiért hálásnak kellene lennünk, és mi az, ami abszolút nem számít.  Épp egy bécsi múzeum tetején, a napsütésben ücsörögve dilemmáztam a pincérrel azon, hogy nincs az a sav blanc, amit az itallapról választottam, és hogy hozzanak-e egy üveggel az én másfél decim miatt nem tudom, honnan, vagy válasszak valami mást - amikor megkaptam az üzenetet. Utána nagyon sokáig szótlanul ücsörögtem, Barni próbált vigasztalni, de hát mit lehet ilyenkor mondani? Egy Bécsben élő barátja volt velünk, mászkáltunk, a fiúk dumáltak, én meg felhívtam Pillát, utána meg még jó sokáig csak néztem ki a fejemből, és nem hittem el, hogy ennyi volt, nincs több remény. Hogy ennyi az élet.

Én jó párszor találkoztam Adrival. Amikor először randiztunk, ő sem volt sokkal a hazaköltözése után (talán van, aki nem tudja: elhagyta a seggfej francia férjét és a gyerekekkel együtt néhány bőrönddel hazaköltözött a teljes bizonytalanságba), és én is a sebeimet nyalogattam a válásom után. Késő estig beszélgettünk, nála aludtam aznap este, a gyerekek a szüleinél voltak. Egy tök szép nagy lakása volt régimódi berendezéssel, ami egyáltalán nem az ő ízlését tükrözte, gondolom, örökölte. Én iszonyúan bíztattam, mert ilyen örök optimista vagyok, tudjátok, hogy majd biztosan rátalál a szerelem, és majd együtt nevelgetik a gyerekeket, hiszen olyan fiatal még, nem volt akkor 40 sem, vagy akörül talán. De mondta, hogy ő már nem akar a gyerekeknek új apukát, nem akarja egy idegennek kiszolgáltatni őket, szeretne, persze, majd lazább kapcsolatot, de ez akkor nem volt olyan fontos neki. Aztán olvastátok ti is, tökre próbálkozott, nagyon nagy szeretethiánya volt, és örült volna, ha talál valakit, akiben társra talál, tinderezett, randizott sokat, és nagyon sokszor lelkesedett néha egészen hülye alakokért. Annyira vágyott a szerelemre, hogy amikor összeismerkedett a Vikinggel (talán norvég pasi volt?), akkor képzeljétek, az első randi után, mivel kiderült, hogy ugye ő 10 szót tud angolul csak, pedig másképp nem tudnak kommunikálni, elkezdett angolórára járni hozzám, de iszonyúan nem volt érzéke hozzá (miközben anyanyelvi szinten beszélt franciául és olaszul is), hát én rég röhögtem ennyit tanítvánnyal. Iszonyúan lelkes volt, és ki is ment a sráchoz, asszem mindössze egy napra, ahol ő saját állítása szerint fülig szerelmes lett. Az egész kapcsolat csak pár találkát ért meg, de nem Adrin múlott, maradjunk annyiban, és biztos vagyok benne, hogy rosszul esett neki, hogy a srác lepattintotta, de ezt is úgy adta elő, mint a világ legviccesebb sztoriját. Nem zavartatta magát, egy hét múlva már újra tinderezett.

És tényleg, annyi ilyen sztorija volt, olyan humorral és szélvész energiával történtek vele a dolgok mindig, imádtam. Emlékeztek, moziba járt, koncertekre, és simán, ha úgy jött ki a lépés, vett egy repjegyet valami olaszországi ismerőséhez, és már itt sem volt. És közben tényleg iszonyú nehéz volt az élete itthon egyedül, 3-4 melót tolt egyszerre, hogy kijöjjenek a két gyerekkel, mégis, olyan vidáman, annyi öniróniával tudott a nehézségekről is mesélni, nevetni magán, inspiráló volt hallgatni. Én borzasztóan haragszom az exére, mert soha egy fillérrel nem támogatta őt és a gyerekeket, sőt, kifizettette Adrival a repjegyét, mikor jött, és egyéb durva sztorik, pedig ha kap tőle egy normál gyerektartást, valószínűleg nem kellett volna mellékállásokat vállalnia, tanítania stb, hanem sokkal több időt tölthetett volna a gyerekeivel. Én sajnos látok rá esélyt, hogy a pasi elviszi majd a gyerekeket, hogy Párizsban éljenek vele (nyáron voltak nála 2 hetet), de őszintén drukkolok, hogy túl önző legyen ehhez (is). Vagy hát nem is tudom, mi lenne a legjobb, azt is tudom, hogy idősek a szülei, és az apukájának is volt már súlyos stroke-ja, ez a f@sz (már elnézést, de nagyon haragszom rá amiatt, ahogy Adrival bánt) meg mégis csak az apjuk, ez az ország meg... Hagyjuk is. 

És még annyit tudok mesélni Adriról, hogy nagyon, nagyon, nagyon kedves volt, mindig írt nekem, mikor épp valami hullámvölgy miatt nyávogtam a blogomon. És hogy legutoljára úgy kellett őt lebeszélni róla, hogy fagyit küldessen nekem futárral. Én így fogok emlékezni rá. ❤️

🖤

Szomorú hírem van: Bezzeg ma éjjel meghalt. Nagyon sokan szerettünk, Adri, hiányozni fogsz!

the way I see us

És a körítés: abban biztos voltam, hogy nem akarok kifejezett esküvői ruhát, valami színeset akartam. Eredetileg egy Tomcsányi darabot szerettem volna a városos kollekciójukból, de aztán mikor nyáron szembejött az ingruha, amit végül viseltem (Zara egyébként) egy lányon a Kolosy téren, annyira tetszett, hogy nem volt kérdés, hogy ő lesz az. Csináltattam egy szolid, finom sminket, és ennek köszönhetően megtaláltam a világ legaranyosabb-legprofibb sminkeslányát, Csőke Gabit, aki pont itt él Vácon. Lettek színes körmeim, meg egy nagyon laza, színes csokrom, aminek amúgy nulla funkciója volt, és nem is kellett volna, a dekor színes virágok és mécsesek voltak befőttesüvegekben, és ennyi. Kb 2 órával a buli kezdete után már fáztam (a legjobb befektetés a bulin a hőgombák bérlése volt, nagyon sokat dobtak a közérzetünkön), úgyhogy átvettem a nagyon bő szürke farmerem, a tornacipőm, egy zöld pólót és egy narancssárga zakót, és így utólag belegondolva igazság szerint az is teljesen hiteles lett volna, ha az egész esküvőt abban tolom végig, mert senkinek nem akartunk megfelelni, és ez tökéletesen jól volt így.

És tippeljetek, ki volt az a blogger, aki megjelent pont ugyanabban a ruhában, amit én is viseltem? Mondjuk az az igazság, hogy egyetlen pillanatig sem csodálkoztam ezen, sőt, inkább megtisztelve éreztem magam, hogy ennyire hasonló az ízlésünk (de tényleg, szerintem kb 90%-ban). ❤️

az esküvő

Nem mondom, hogy ahogy közeledett, nem kívántam a hátam közepére az egészet. Ha rajtam múlik, akkor valószínűleg ketten házasodunk össze valami tengerparton. Nagyon vágytam rá, hogy a felesége legyek, de már pont eleget álltam színpadon, közönség előtt, nem akarok a középpontban lenni, nincsen szükségem figyelemre. Na de aztán végül annak örültem, hogy a családunk ott lesz velünk, Barni pedig annyi embert meghívott az esti bulira, hogy láttam, hogy ez konkrétan egy komoly, nagy lagzi lesz, már ami a vendégek számát illeti, szóval nem volt visszaút. Én tényleg csak a legközelebbi barijaimat hívtam meg, meg még néhány embert, akinek örültem volna, meg akiről úgy éreztem, hogy nem fogja tehernek érezni, hogy el kell jönnie. Merthogy (én hülye) azt gondoltam, hogy a mi esküvőnk teher lesz másoknak, amiből valószínűleg elég jól látszik, hogy én magam mit gondolok az esküvőkről. Viszont így utólag, hogy láttam, mennyire jó társaság jött össze, meg milyen jól érezte magát mindenki, bánom, hogy nem hívtam meg sokkal több embert, mert volt, aki nagyon hiányzott.

A szertartás (vagy mi) a Pasaréti Bisztróban volt délután 3-kor, ott is ebédeltünk kb 20-an, az én szűk családom, Barnié, az ő legjobb barátja, a felesége és a kislányuk meg Kata barátnőm, aki fotózott. Lent, a kertben adott össze minket az amúgy nagyon cuki hölgy, akit még közvetlenül az esemény előtt is le kellett beszélni róla, hogy légyszi ne kelljen már fogadalmat tennünk, amit majd hangosan ismétlünk utána. Az cuki volt, hogy elmesélt dolgokat a mi személyes sztorinkból, de egyszerűen nem akartuk, hogy romantikus sallangokat puffogtasson. Végül jó volt, kicsit sztorizott, összeadott minket, és csá. Mondjuk én így is annyira meg voltam hatódva, hogy hüppögve mondtam ki az igent, amit, őszintén szólva, sosem gondoltam volna magamról. Viszont a legkedvesebb dolog az volt, és ez is teljesen spontán jött, hogy úgy vonultunk be (vagy hát oda, ahova kellett), hogy Dani ott volt Barni karjában, és aztán még a szertartás alatt is pár percig ott ült az ölében, büszkén, vigyorogva, aztán mikor nekiállt magyarázni, akkor hátraadtuk. Ja és a Narcos főcímzenéjére vonultunk be, amit már akkor megbeszéltünk, mikor még szó sem volt esküvőről, csak néztük a sorit, és Dani kedvenc számára végeztünk, amit Mia kislányától loptunk, az I Can't Wait a Cocoon-tól. 

Utána ebédeltünk egy istenit, megittunk egy csomó proseccot, meg tök lazán bandáztunk és beszélgettünk. Az egész lenti hely a miénk volt, volt lounge rész, meg van tök profi kis játszótér, ahol a gyerekek tudtak bandázni, szóval tényleg, kis esküvőkre, akár 60-70 főre is tökéletes, nagyon ajánlom, ha ilyen helyszínt kerestek. És hát ennél tökéletesebb időnk asszem nem lehetett volna. 

Utána, 6-kor átmentünk a Pálvölgyi barlanghoz, ami a srácok törzshelye, nem egy szülinapi bulin meg gyerekzsúron voltunk már ott. Kiránduló-, piknikezőhelynek sem utolsó, de mi a kocsmát használtuk, ami mellett van egy nagy kiülős hely fa padokkal és asztalokkal. Andris, Barni legjobb barátja a Színes Városnál dolgozik, ők csinálják ezeket a csodaszép falfestményeket a városban, és fényfestésben is profi, főleg abból él. Na és ilyen lett a helyszínünk: 

Fu, nagyon szép volt. Voltak dj-k, akik a barátaink, és végig szuperjó zenét toltak, nem a hagyományos lagzisat, hanem jó kis klubzenét, finom house-t, meg a végén drum and bass-t, amire a legtöbbet táncoltunk. Mindkettőnknek nehéz volt, hogy milyen kevés időt tudunk tölteni 1-1 emberrel vagy társasággal, de mindenki nyugtatgatott minket, hogy ez ilyen. Aztán ahogy haladt előre az este és lazult lefelé mindenki, meg egyre kevesebben lettünk, ez is egyre könnyebb volt, és az is tök jó volt, hogy Barnival is egészen sok időt töltöttünk együtt. Iszonyúan jó buli volt, nagyon jól éreztük magunkat, és többen is mondták utólag, hogy havonta kellene rendezni egy ilyet, de hát tudjuk, hogy azért itt számított az alkalom, hogy ilyen jó társaság jött össze, meg ha havonta lenne buli, az elveszítené a varázsát, és nem lenne már ilyen. De majd esetleg a házassági évfordulóinkon. Minden tiszteletem egyébként Olív és Annalight bloggereké, akik hajnalig ropták velünk, a kemény maggal. Mi fél 4-kor mentünk haza (vagyis a hotelbe, mert budapesti lakásunk már nincsen sajnos), és még simán szólt a zene és ment még a buli. 

Nekem az egész kizárólag kellemes, nagyon pozitív meglepetés volt, minden percét imádtam, és tökre sajnálom, hogy az előtte lévő heteket-napokat stesszeléssel és izgulásal töltöttem, mert ha tudom, hogy ilyen lesz, akkor nem szorongok egy percig sem, hanem csak örülök, és várom, hogy végre ott legyünk.

home sweet home

Volt bennem egy kicsi szorongás, hogy milyen lesz visszaköltözni Vácra, a régi lakásomba, hiszen míg Budapesten laktunk, aludni sem nagyon szerettem itt. De most, hogy itt vannak a szép és kedves cuccaink, hogy mindennek lett helye, hogy tele van minden Dani macijaival, labdáival és autóival, és mégis, két perc elpakolni, hogy tágas a konyha, hogy tele a hűtő finom ételekkel, hogy ott a terasz meg a dzsungeles kert, és hogy minden reggel együtt ébredünk itt, mi hárman... Azzal együtt, hogy már látom a a hátulütőit, nagyon, nagyon szeretünk itt lakni. Én még emlékszem, milyen volt itt élni egyedül, hogy mennyire tökéletesnek éreztem ezt a lakást, vagy legalábbis azt, amilyen életet itt lehet élni, és ezt szerintem egyetlen dolog tehette tökéletesebbé: hogy boldog vagyok, és hogy itt van velem a kis családom. És tudom, hogy majd megtaláljuk a jövendőbeli otthonunkat, ahol remélem, hogy még jobban érezzük majd magunkat, de most ideiglenesen csodás itt lenni. Ha nem lenne gond Barninak a sok utazás, én simán maradnék tovább, ha nem is itt, ebben a lakásban, de a környéken. 

Csak Bobek hiányzik. 

Ha tudnám, hogy maradunk tovább, lenne kedvem pimpelgetni a lakást, annyi lehetőség van benne, meg jó lenne felújítani a fürdőszobát, de persze tök felesleges, úgyhogy igyekszem visszafogni magam.