2020. május 30., szombat

ups and downs

Ma nagyon jól indult a nap, kialudtam magam, piacoztam, ittunk epertumixot, vettem babarózsát (a mi piacunkon 500 forint egy csokor, a Czakó piacon pedig 7000, én ezt nem is értem). Aztán mostunk (textilpelenkákat meg babaruhákat) meg pakolásztunk (már a kórházi csomag bepakolása-projekt van). Mindkettő nagyon vicces kihívás egy OCD-s társaságában, azt biztosan nem mondhatom, hogy nem vesz benne részt, kb így járkál utánam, hogy mi az, ami hiányzik még a listáról, és most azonnal menjünk és vagyük meg, hogy végre kipipálhassuk (a hivatalos dátumig kicsit kevesebb, mint másfél hónap van).

Aztán megbeszéltük, hogy kimegyünk a Kopaszira sétálni, mert láttam róla egy képet, és rájöttem, hogy a szép emlékű West Balkán óta nem jártam ott. Összekaptam magam, mondjuk közben már éreztem, hogy nem vagyok túl lelkes, beültünk az autóba, és úgy 5 perc autózás után mondtam Barninak, hogy én mégsem akarok menni. Semmi különös oka nem volt, egyszerűen visszatért a fejem fölé a nehéz, fekete felhő.

Barnit ilyesmivel nem lehet zavarba hozni vagy a kedvét szegni, nálam csak ő spontánabb, már tervezte is újra az útvonalat, és mondta, hogy akkor inkább aludjunk egy kicsit. És ilyenkor nekem máshoz sincs nagyobb kedvem, mint hogy a fejemre húzzam a kapucnim meg a takarót, és kikapcsoljam kicsit az agyam. Így is történt, hazaértünk, kb 5 perc múlva más ugrottuk is a fejest az ágyba, összebújtunk, és ahogy elcsendesedtünk, engem már rázott is a zokogás. Szóval ilyen ez most, elképesztő hullámvasút, és mázli, hogy olyan társam van hozzá, aki a legindokolatlanabb mood swing közepén is meg tud nevettetni. 

Délután ő elment kicsit a haverjaival találkozni, én meg kicsit összekaptam a lakást, sütöttem fasírtot a sütőben, meg főztem hozzá tökfőzeléket. Meg voltam róla győződve, hogy szeretem, és Barni is ezt állítja magáról, de nagyon régen nem ettünk, főleg olyat, ami ízlett volna, mert mindenki ecettel meg kaporral csinálja, fúj. Úgyhogy csináltam harmatfriss tökből, tejszínnel, ecet és kapor nélkül, és isteni finom lett. 

Ezek meg a körmeim, meg a tegnapi, Gyömbivel elköltött, francziskás reggelim: 




2020. május 28., csütörtök

things

Sokkal jobb a hangulatom, illetve mondjuk úgy, hogy stabilabb. Gyanítom, hogy ez nem fog sokáig így maradni, és ebben az a rossz, hogy nem nagyon tudom befolyásolni, hogy milyen épp a lelkiállapotom. Mindegy, igazából belefér, úgy látszik, ez az időszak ilyen. A legtöbbször az segít, hogy Barni kősziklaként támogat, az ő hangulata nem ingadozik, hanem fixen boldog, türelmetlenül várja a gyerekünket, megvígasztal, ha kell, ezerszer elmondja, hogy csodálatos ez az időszak, és az is, ami ránk vár, szuper szülők leszünk, mindent megoldunk, gyönyörű kismama vagyok és a legjobb anyuka már most, és hát az van, hogy ha ezeket elégszer hallja az ember, akkor nem érzi úgy, hogy bármi oka lenne pityeregni. Egyébként egy csomó jó dolog történik, meg az is, hogy bejelölgettem a naptárban a Kriston-tanfolyam időpontjait (merthogy beiratkoztam ilyen how to gátvédelem és happy szülés tanfolyam by Kriston Andera, valami más néven fut, de most nem keresem elő), és előrelapoztam a szülés időpontjáig, és asszem talán négyet kellett lapozni. Shit is getting real. 

  • Csodálatosak lettek a laboreredményeim, különös tekintettel a vasra, de nem ilyen épp hogy belefér jók, hanem szuperjók, így nem kell majd intravénásan pótolni. Egyébként kicsit változtattam csak a vas-szedési szokásaimon, egyrészt nagyon betartottam a napi kétszeri éhgyomorra beszedést, és hogy utána egy óráig (de inkább több) nem ettem semmit, másrészt szedtem mellé mindig C-vitamint és ittam mellé egy pohár citromlevet vagy narancslevet, és hogy napi kétszer ittam ezt. Nyilván próbáltam olyasmiket is enni, amiben természetesen sok vas van, de nem tudok napi szinten komolyabb mennyiségeket megenni marhahúsból, májból, céklából meg nem tudom milyen magokból, meg szerintem ilyen mennyiségű vas szedése mellett ez kb mindegy is. 
  • Elkezdtem erre a Kriston-féle online kismama tanfolyamra járni, és egyelőre nem vagyok meggyőzve, mert sajnos az a típusú ember vagyok, aki nem bírja a körítést, a bullshitet és a mellébeszélést, hanem a gyakorlatias, térjünk-a-lényegre megközelítés híve vagyok (pl ez a bajom sokszor a jógaórákkal is, hogy nem bírom komolyan venni, hogy ommm, meg hogy imádkozni kell az elején halandzsául, de ez legyen az én bajom), de nyilván kifizettem, úgyhogy igyekszem hinni benne, meghallgatni mindent, és csinálni szépen, amit mondanak. Egyébként a gyakorlatok többségét, vagy valamelyik módosított formájukat már ismerem, mert egy csomó youtube kismamavideóra tornáztam már, és hát gondolom ezek a mozdulatsorok másnál is előjönnek. Nagyon elhatároztam, hogy rámegyek a gátvédelemre, és ez a tanfolyam ennek a projektemnek az egyik pontja.
  • Barni rengeteget dumál a hasamnak, persze úgy, mintha nem akarná, hogy én halljam, de nyilván mindig hallgatózom, olyanokat, hogy anyukád iszonyúan jó fej, nagyon fogod őt bírni, ha megismered, meg hogy van egy dán játék, az a neve, hogy LEGO, imádni fogod, és rengeteget fogunk vele játszani, és ezek azért eléggé vicces és megható momentumok.  
  • Voltam fogorvosnál! Elhagytam a világ legjobb, váci fogorvosát, aki ugye tök jó barátom volt, de már nagyon régóta nem beszéltünk, és most új fogorvosom van, aki B apukájának egy nagyon jó barátja, szuperjó doki, csinál nekem SOS időpontot, gyorsan és nagyon jól dolgozik, és persze nem fogad el pénzt (mert majd nyáron koccintunk a Balatonon!). Iszonyú mázlim van a fogorvosokkal mindig. 
  • Az utóbbi napokban rendszeresen elaludt a láng fürdőszobai vízmelegítőben, és ma már nem lehetett begyújtani. Nem engedtem, hogy Barni szerelőt hívjon, hanem apukám telefonos távirányításával leszedtem a borítást, kitisztítottam és megjavítottam. 
  • Ma a fogorvos után a Khanban ebédeltünk a teraszon, hazafelé pedig vettünk rétest. 
Ez a lakás meg annyira tetszik (more pics here):


2020. május 27., szerda

A Római

Vasárnap SOS-ben elmentünk Vácra, miután apu telefonált reggel, hogy a kutyának annyira össze van állva a szőr a popsiján, hogy nem bír kakilni, guggolva járkál és szenved. Sajnos mindig ez az első jele annak, hogy túl hosszú a bundája és muszáj levágni neki, de legalábbis a fenekén - csakhogy egyáltalán nem engedi, hogy a fenekéhez nyúljunk, ezért van mindig a kábításos-kozmetikus mizéria. De valamit muszáj  volt csinálni, hazasiettünk, készítettem ollót meg szappanos vizet, gumikesztyűt húztam, apa és Barni lefogták őt - de kb az életéért küzd ilyenkor - én meg hátul lemostam a fenekét és teljesen kopaszra lenyírtam ott a környéken a szőrt. Érdekes, hogy utána látszott, hogy teljesen megkönnyebbült, és bújt is hozzánk, nem produkálva azt a PTSD-s rohamot, amit az állatorvos után kétszer is, pedig tutira megviselte, hogy a fiúk kb teljes súlyukkal ráfeküdtek, míg én tisztába tettem őt hátul. Egyszerűen nem értem, hogy miért nem hagyja magát, mikor szenved, és nyilvánvalóan segíteni akarunk neki, tudja jól, hogy sosem bántottuk.

Otthon ebédeltünk anyuékkal (rántott husit, amit én itthon nem csinálok, mert utána egy hétig kell szellőztetni, pedig imádjuk), aztán hazafelé megálltunk a Rómain. Én még sosem jártam ott, pedig Duna-part és fröccsözős, zenés helyek, hello, meg aránylag közel is van hozzánk, Barni viszont nem nagyon szereti, de most tökéletesnek találta a pillanatot, hogy megmutassa nekem, és sétáljunk ott egyet. 

A másik végén álltunk meg autóval, és az első hely, amibe belebotlottunk, a Nap bácsi volt. Én teljesen odavoltam, hogy milyen csodálatos az egész, egy iszonyúan hangulatos hely, természet, szuperjó zene, alig néhány ember, jó ennivalók és italok, babzsákok, na meg a vízpart - hogy-hogy én eddig nem jártam itt, és miért nem ez a törzshelyünk? Vettünk limonádékat, és egy órát ücsörögtünk ott, majd továbbsétáltunk, hogy megnézzük a többi helyet is, nagyon kíváncsi voltam. Aztán ahogy közeledtünk a városhoz, egyre sűrűbbek lettek a helyek, egyre nagyobb a tömeg, egyre szarabb a zene, aztán a végére annyira falusi búcsú-hangulat volt már, hogy könyörögve néztem Barnira, hogy inkább vigyen haza.  Szóval érdekes volt, jó volt, hogy megnéztük, meg el tudom képzelni, hogy majd nyáron egy-egy hétköznap kimegyünk a Nap bácsiba enni egy hambit, de igazság szerint akkor már inkább menjünk Kisorosziba vagy Gödre. 



a törpetacsi és a kisbárányok

Tegnap voltunk a barátainknál, akik vidéken laknak, három gyerekük van, két kutyájuk, és most két kisbárányt is beszereztek. A kutyákról előre megmondták, hogy az egyik barátságos, de a másik harap, sunyi, megpróbálja széttépni a kisbárányokat (meg úgy általában mindenkit), ő maga a sátán, és majd óvatosan. Ezzel a bevezetővel kissé meglepő volt, mikor ott, a helyszínen kiderült, hogy a sátán, AKA Zseni egy icipici, miniatűr kis törpetacskó, akit a gyerekek úgy cimbálnak jobbra-balra, mint egy kis játékbabát, és ő ezt imádja, este összevesznek rajta, hogy kivel aludjon, felmászik az asztalra, ha nem látják, hogy lelopkodja a sütit és a pogácsát, és ha észreveszik, akkor mosolyogva csóvál - szóval összességében véve egy kis cukinyuszi. Csak nem szereti az idegeneket meg a bárányokat, hát na. Egyébként most úgy próbálják a kisbárányokhoz szoktatni, hogy szájkosarat raknak rá, és beviszik hozzájuk, a két kisbárány, akiknek a térdéig ér, körbeállják őt és csupa szeretetből szopogatják és cumizzák a kis lebegő füleit, ő meg tökéletesen kivan ettől idegileg. 

Mondjuk nála már csak a kisbárányok voltak cukibbak a plüss bundájukkal, meg hogy néha legelés közben elveszítik egymást a kertben, és akkor izgatottan bégetve rohangálnak és keresik egymást. Annyira jól éreztem magam.

don't shed no tear

Nagyon nehéz napokon vagyok túl, nincs semmi baj, csak valahogy ilyen most... Nehéz. Valamelyik nap háromszor sírtam úgy, hogy nem bírtam abbahagyni a zokogást (pedig évente kétszer szoktam kb sírni), és persze teljesen banális dolgok miatt. Először leforráztam az egész kézfejemet, és kiakadtam, hogy mit össze szerencsétlenkedem, másodszorra el akartam mesélni Barninak, hogy mi történik közvetlenül a születés után (jártam egy kedves olvasómnál, aki szülésznő és szoptatási tanácsadó, és a tőle kapott infókat próbáltam Barninak tovább adni, csak meghatódtam), harmadszorra pedig elképeltem, hogy milyen icipici egy babazokni.  Azt hiszem, kicsit kikészítenek a hormonok. 

2020. május 22., péntek

bad, bad, not good

B egyik barátja pár napja elesett bicajjal, és nyakig fekvőgipszben fekszik otthon, miközben egyedül él. Persze van segítsége, a szülei például, de azért tutira nem könnyű friss sérüléssel, egy lábon ugrálva ellátni magát a súlyos gipsszel. Úgyhogy ma sütöttem  rakott krumplit, főztem gyümölcs levest, és Barni vitt neki ebédre egy jó nagy adagot mindkettőből, nagyon örült neki. A lábam még sosem volt eltörve (a karommal, csuklómmal ellentétben, ami nem egyszer), de ilyenkor eszembe szokott jutni, hogy mekkora szívás lehet. Még a terhességem elején, decemberben talán, volt egyszer olyan, hogy Barni szüleitől jöttünk ki, és míg ott voltunk, ónos eső esett, én értem először ki a lépcsőhöz, és ahogy ráléptem, azonnal kicsúszott alólam a lábam. Nem estem el, de eszembe jutott, hogy mekkora brutál pech lehet terhesen eltörni a lábad. 

Délután meg elmentünk pelenkázó lapot nézni, mert amit vettünk, nem fért bele a pelenkázóasztalunkba (kb 1-2 centin múlt, ezt mondjuk nem is értettem, azt gondolná az ember, hogy ezek standard méretűek), és ki is derült, hogy nekünk olyan kell, aminek nincs kemény lap az aljában, úgyhogy ez is megoldódott. 

Aztán elmentünk a Baross utcába a b.boom kismama boltba, akiknek a cuccaira ezer éve csorgatom a nyálam, gyönyörű dolgaik vannak. Felpróbáltam pár rövidnadrágot, mert szeretnék egyet nyárra (csak jönne már), egy ruhát, meg ezt-azt, és hiába volt minden meseszép, meg hiába győzködött Barni, hogy jól állnak a ruhák, annyira megviselt, hogy maszkban küzdöm magamra a cuccokat a picike fülkében, és annyira rossz volt látni a megnőtt combjaimat, a nagy fenekem, a megdagadt bokáimat, meg hogy teljesen átalakult a testem és semmilyen formában nem tudom kontrollálni, hogy hogyan (de)formálódik, hogy egy pillanat alatt lelombozódtam, és végül lógó orral jöttem ki az üzletből. Tudom, érzem, hogy borzasztóan felszínes dolog ilyesmiket gondolni egy terhesség utolsó etapjában, és talán eddig még nem is szembesültem eddig ezzel ennyire, de ma nagyon megviselt, hogy a testem jelenleg nem az én testem, hogy időnként fáj a hátam, akkor is, ha jógázom és tornázom, feszül a csípőm, úgy járok, mint egy pingvin, időnként pedig iszonyúan elfáradok. Hazaértünk, és azonnal lefeküdtem, hogy ne is kelljen gondolkodnom, és azóta is egy nagy, fekete felhő ül rajtam, és semmi nem jó.

2020. május 20., szerda

meet the parents

Valahogy egyre rosszabbul alszom, ma 3 után sikerült felébredni, és onnantól semmit, annyit forgolódtam, hogy még Clarával, a másik nagy hétalvóval is dumcsiztam kicsit úgy hajnal 4 körül. Mindez azért volt szívás, mert ma anyuékat láttuk vendégül, apu kicsit szerelgetett ezt-azt, lettek új polcaim a konyhában, főztem nekik ebédet, aztán meg átmentünk B szüleihez, és megesett a nagy bemutatkozás. Nem találkoztak eddig, pedig Barni anyukája már annyira szerette volna megismerni anyuékat, hogy megosszák az örömüket, meg ment a mindenfélék küldözgetése, anya lekvárt küldött, szörpöt, savanyúságot, B szülei pedig kolbászt, hurkát, vadhúst. Nagyon jó volt egyébként, azonnal megtalálták a hangot, kb 5 perc múlva egymásra is néztünk Barnival, hogy mi akár mehetünk is, haha. Annyira meg voltak illetődve mindannyian, hogy puszival és öleléssel köszöntötték egymást, mi meg ott álltunk, hogy DE KORONAVÍRUUUS, de akkor már mindegy volt. 

Na szóval a lényeg, hogy nem tudtam így aludni délután, de nem is akartam, mert most a legyünk ébren sokáig projekt van, hogy hátha akkor jobban alszom, így most szárad a csodás fukszia színű lakk a kezemen, először március közepe óta (láttátok, hogy van már Essie a DM-ben?). 

Tegnap otthon aludtam Vácon, a bátyáméknál bandáztam, dinós könyveket kellett nézegetni a legkisebb unokahúgommal, közben meg megbeszéltük a sógornőmmel a szülés meg a szoptatás csínját-bínját, remélem, nem traumatizáltuk a kiscsajt ezzel egy életre (így is kérdezte, hogy tudom-e, hogy a nőknek a nunijukon jön ki a kisbaba, és ez undorító, itt igyekeztem meglepődött arcot vágni). A CSOK-nak köszönhetően van egy fél új házuk, minden gyerkőcnek új szobája. 

Egyébként még mindig az a tapasztalat, hogy az, hogy terhes vagyok, mindenkiből, de tényeg, mindenkiből kiváltja, hog a világon mindennel kapcsolatban tanácsot adjon, de ez az egész sztori nekem annyira intim, minden részlete, hogy én csak anyu tanácsait akarom, a sógornőimét, a barátnőimét, meg a nemrég szült ismerős lányokét (akiktől én kérem, hogy meséljenek el mindent), nekik viszont iszom a szavaikat, és nagyon jólesik őszinte, nem kertelő, hozzám közel álló történeteket hallani - és így egyébként már egészen konkrét kép alakult ki a a fejemben a szüléssel kapcsolatban, ami számomra nagyon-nagyon megnyugtató, már hogy mit és hogyan szeretném, ha oda kerülök. És egyébként Miától olyan szuper listám is lett, magyarázatokkal, linkekkel, mindennel együtt, hogy azóta már majdnem mindent sikerült ki is pipálni róla. 

A kiskutyi pedig azóta tök jól van, boldog, hogy sokat vagyok otthon, mondjuk a bundanyírással most egyelőre nem tudom, mi legyen. 

2020. május 16., szombat

good morning!

Nem vagyok egy elégedetlenkedő típus, de ma megint borzasztóan rosszul aludtam, mert egyfolytában forgolódtam és helyezkedtem, és hát ilyenkor nyilván Barni sem tud aludni, egyrészt, mert aggódik, hogy baj van, másrészt teljesen kitúrom a terhespárnával. 8-kor ébredtünk végül, én meglehetősen nyűgösen, és nyilván nem tudom kivitelezni, hogy 9-re összeszedjem magam és be is vásároljak. De tényleg, mi értelme van annak, hogy az idősek még még mindig 9 és dél közt vásárolhatnak csak? Egyébként tényleg minden tiszeteletem az övék, mindig meglepődöm, hogy milyen fegyelmezetten hordják a kis maszkjaikat és a kesztyűiket, akkor is, amikor tök egyedül sétálnak az utcán. Jó, tudom, én meg keljek korábban, ha paradicsomot meg élesztőt akarok. 

2020. május 15., péntek

cinnabons

Aztán tegnap este jöttem vissza Budapestre Vácról, csak egyedül aludtam otthon, mert úgy érzem, jót tesz mindkettőnknek egy-egy nap időnként külön, nekem meg jó kicsit anyuékkal lenni meg kutyázni. Elméletileg már kitaláltam, hogy a szülésig már nem vezetek, mert néha nagyon kényelmetlen, de írták a terheskönyvemben, hogy max egy órás utakat nyugodtan lehet, ha még elférek a kormány mögött. És rájöttem, hogy a Balcsi-Vác út után döntöttem el, hogy már nem vezetek, mert valószínűleg az tényleg túl hosszú volt. 

Na és elindultam haza, Budapestre, és már Gödön tartottam, mikor rájöttem, hogy Vácon hagytam a laptopom. Nem volt kedvem már visszafordulni és újra elindulni, úgyhogy megbeszéltem magammal, hogy másnap (vagyis ma) újra hazamegyek. Közben megkértem anyut, hogy főzzön nekünk paradicsomlevest, amit nem bírok úgy elkészíteni, ahogy ő, pedig mindketten imádjuk, meg felhívtam a könyvelőmet, hogy mehetek-e hozzá az adóbevallásom miatt. Végül tök jó volt megint hazamenni pár órára, csak visszafelé megint nem bírtam úgy ülni, hogy kényelmes legyen, és nagyon elfáradtam, mire hazaértem. 

Délután meg körülnéztem itthon, és úgy tűnt, minden van itthon egy nagy adag fahéjas tekercshez (még élesztő is), és csodás volt üldögélni a kanapén a sülő sütik fahéjillatában. Kb 15 perc múlva ránéztem, és megdöbbenve láttam, hogy ennyi idő alatt feketére égtek a csigák, kettő nem fért be a tepsibe, csupán ők menekültek meg. Lejjebb vettem a hőt, és lejjebb tettem a tepsit, beraktam a maradék kettőt, és basszus azokat is megégettem pár perc alatt, mivel kiderült, hogy nem a hő volt magas, hanem véletlenül csak felső sütésre állítottam a sütőt, így a tetejük feketére égett, az aljuk viszont nyers maradt. Maradt pár, amiből ettünk, de hát szomorú sztori ez ahhoz képest, hogy hogyan képzeltem azt a tepsi sütit. Barni volt a legcsalódottabb, meg hát persze én is, hogy mennyi pénzt meg munkát égettem oda. 

Nem adom fel, holnap sütök egy másik tepsivel. 

kiskutyi

Na, hát ez a két nap nem volt az igazi. Úgy indult, hogy el akarom vinni a kutyit kozmetikushoz, mert már nagyon hajléktalan kinézete van. Mivel iszonyúan kényes a bundájára, hisztis, és egyáltalán nem tűri, hogy bármilyen szinten csesztessük, muszáj őt bekábítani hozzá. De mivel idén már 14 éves, gondoltam, csináltatok neki egy labort, hogy vajon bírná-e még a kis szervezete. Anyu vitte el őt, elküldték az eredményt, Clara volt olyan cuki, hogy megnézte, és azt mondta, szerinte nem lesz gond. Úgyhogy már csak találni kell egy jó kozmetikust, akár itt Budapesten is, mert akihez az utolsó pár alkalommal vittem, az borzasztó volt. 

Tegnap előtt voltam otthon, mert elhoztunk ide egy szekrényt otthonról, én előkészítettem a terepet, Barni meg egy pár óra múlva jött utánam egy dobozos autóval meg egy haverjával a szekrényért. És mikor még nem értek oda, kicsit mászkált utánam a kutya, mintha akarna valamit, gondoltam, elviszem sétálni, csak egy rövid körre. Odahívtam, rácsatoltam a pórázt - és itt elszabadult a pokol. Mintha megőrült volna, elkezdett hangosan, furcsa, éles hangon ugatni, és elkezdett rohanni, rohanni, először körbe-körbe körülöttem a pórázon, majd mikor elengedtem, össze-vissza az udvaron. Ekkor vettem észre, hogy bepisilt, vagyis amerre szaladt, kontrollálatlanul pisilt össze-vissza. Próbáltam, megállítani, megsimogatni, de egyáltalán nem foglalkozott velem, mintha ott sem lettem volna. Hívtam anyut, és csak néztük, ahogy futkos kétségbeesetten, izgatottan ugatva az udvaron, már csorgott a nyála kimerültségében, de egy pillanatra nem állt meg. Aztán odaszaladt anyuék ajtajához, beengedtük, és ott is futkosott - ami egyrészt azért volt ijesztő, mert a süketsége mellett most már majdnem teljesen vak, és nekifut dolgoknak, másrészt mert 14 éves, öreg, le van lassulva, ez nem az ő tempója. Aztán egyre lassult, és a végén már hagyta magát simogatni. Kb akkor kezdett visszatérni önmagához, mikor átjöttek a gyerekek, úgy egy másfél óra múlva talán. 

Kb mint egy roham, olyan volt, csak nem értettük, hogy mitől, a póráztól? Hát imád sétálni, főleg velem. 

Na, és este anyának jutott eszébe, hogy utoljára az állatorvosnál volt vele pórázzal, ahova ugye utál járni és mindig nagyon fél, és mivel most vért is vettek tőle, kb le kellett fogni, annyira küzdött - régebben tök jól viselte ezeket, de mióta nem lát, valahogy nehezebben viseli. És hogy lehet, hogy megint azt hitte, hogy állatorvoshoz visszük, amit úgy tűnik, most traumaként élt meg, kb ilyen PTSD-szerűen reagálva rá.

Na mindegy, örültem, hogy jobban van, lesimogattam róla a bundát, kb a tenyeremből vacsiztattam meg, és bár látszott rajta, hogy lassabb és szomibb, mint szokott, de cuki volt velem, és aztán reggel sokáig aludt. 

És aztán tegnap ugyanezt produkálta megint, bepisilés nélkül, meg sokkal rövidebb ideig, de a többi ugyanez volt. Akkor az volt, hogy a pofájáról próbáltam lenyírni a szakállát, hogy ne lógjon bele a kajájába, otthagyott, nagyon izgatottnak tűnt, elkezdett megint furán, hangosan, élesen ugatni, és kezdődött a dolog megint. 

Úgyhogy most kényeztetjük, a legfinomabb falatokat kapja, kap sok simit, nulla csesztetés van (mint pl. bunda, vagy menj ki, póráz vagy bármi), és a kozmetikusra most gondolni sem merek. 

Csacsi, öreg kiskutyám. 

2020. május 13., szerda

fú, neee

Tegnap vettünk megint babaruhákat, és maradjunk annyiban, hogy kettőnk közül nem én vagyok ezzel kapcsolatban lelkesebb. Már egészen sok kis cuccunk van, és mindegyik olyan, hogy nem hiszed el, hogy mennyire picike és milyen elképesztően cuki, de tényleg, egymilliószor mondtuk tegnap, hogy AWWWW.

És akkor itt szeretném elmesélni, hogy kaptam egy listát, hogy mit kell vinni a kórházba, meg hogy milyen dolgok kellenek majd itthonra nekem meg a bébinek, és ahhoz képest, hogy azt gondoltam, hogy tök jól állunk, kiderült, hogy a cuccok olyan 4%-a van meg nekünk ebből, 73%-áról nem tudom, hogy mi az, a maradék meg csak nemes egyszerűséggel megrémiszt, és gondolni sem bírok rá, hogy miért kellhet (csak néhány példa (bocs a TMI-ért): Tena inkontinencia betét, 5000 csomag, XXXL-es méret, eldobható bugyi, bimbóvédő, bimbókiemelő (?), aranyér kenőcs, és még ezer ilyen horrorisztikus dolog, amiket én nem akarooook, miafasz, de komolyan, én egy cuki kisbabát akartam csak). 

Lehet, hogy én MÉGSEM akarok gyereket, meggondoltam magam, de komolyan, THE HORROR. 

Vagy esetleg ahogy vannak esküvőszervezők, lehet, hogy nekem kellene egy szülésszervező. Plusz egy kaszkadőr/testdublőr.

Azt hiszem, kicsit pánikolok.

2020. május 11., hétfő

Persze Marikát valóban nem lehet lecserélni, nincsen erre lehetőség, viszont beszéltem a felettesével, a fővédőnővel, aki meghallgatott, teljesen megértett és támogatott, és bár természetesen megvédte Marikát (Marikát nyilván nem Marikának hívják), megkérdezte, hogy mit szeretnék, minek örülnék. És kérésemre elérte, hogy Marika kb fél óra múlva felhívott, elnézést kért, felajánlott egy időpontot, és megígérte, hogy ezentúl maximálisan odafigyel rám. Úgy legyen. Egyébként Barni végighallgatta a beszélgetésemet a fővédőnővel, és azt mondja, hogy ő még embert ilyen kedvesen panaszt tenni nem hallott. Pedig eskü, indulatosnak éreztem magam.

Azért nem vagyok csalódott egyébként, mert nem Marika munkájával vagyok elégedetlen, hanem a szervezőkészségével, ettől tőlem lehet tök jó védőnő, hiszen amikor egyszer sikerült végül találkoznunk, akkor jól csinálta azt, amit csinált. Hátha csak egy ilyen visszajelzés kellett neki. 

Délután voltunk kirándulni Leányfalun Barni unokatesójával meg a kutyájával, halálosan sarasak és vizesek lettünk a golditól, akinek a Dunába kell dobálni a labdáját, hogy úszhasson érte, de maximálisan megérte.

Holnapra pedig szereztem pedikűr időpontot, sajnos a régi pedikűrösünknek bedőlt a vállalkozása a járvány miatt. 

2020. május 10., vasárnap

i think i'm satisfied

A mai napot nagyon elengedtük, én reggel gyorsan elszaladtam a Kolosyra és kb 10 perc alatt vettem tejtermékeket, túrót, joghurtot, túró rudit, mert ilyesmiket kívánok most, de a lényeg a tejföl volt, kellett a gyümölcsleveshez, azzal szoktam behabarni (Tünde, ezt még tőled tanultam kb 19 éves korunkban még Gödöllőn, mikor meglátogattalak, akkor épp Daviddel éltél). Otthon főztem levest, majd fetrengtünk a kanapén és olvastunk. Ebédre a leves mellé B hozott pizzát az Igenből, majd aludtunk 4-ig. Utána megint fetrengtünk, majd este sétáltunk egy nagyot a környéken.

Mi a Rózsadomb aljában lakunk (csak nem a luxi részen), úgyhogy felcaplattunk a Gül Baba utcán, és sétáltunk egy hosszút a szép utcákban, nagyon érdekes látni, hogy hogyan váltogatják egymást a gyönyörű, luxus, kacsalábon forgó paloták, meg a lepattant, elhanyagolt, soklakásos épületek. Nagyon szeretem felfedezni a számomra nem annyira ismert környékeket, benézni a kertekbe, elképzelni, hogy kik, milyen életeket élhetnek ott, Barninak meg Budapest a munkájához tartozik, szuperjól ismeri, nagyon érdekes dolgokat tud mesélni helyekről, épületekről, úgyhogy mindketten nagyon élvezzük ezeket a sétákat, meg hogy ennyi időnk van most ilyesmire. Mondjuk napi egy óra sétára remélem, mindig lesz majd időnk.

Aztán mikor már majdnem hazaértünk, mondtam Barninak, hogy nagyon jó volt látni ezt a meseszép környéket, és lenyűgöznek a csodálatos házak, meg el tudom képzelni, micsoda lakások lapulhatnak az épületekben, de én annyira szeretem a közös életünket abban az apró kis lakásban, hogy egyetlen szikrányi irigységet vagy vágyat sem érzek, hogy nagyobb, szebb, vagy luxibb helyen lakjunk. Szerintem az, amink most van, minden szempontból tökéletes nekünk, vagy hát engem legalábbis teljesen kielégít. 


2020. május 9., szombat

oooh béjbi

Pénteken voltam ultrahangon, ahol megint kiderült, hogy a bébi cuki, pont úgy növekszik, ahogyan kell neki, és minden rendben. Az egyetlen aggódnivaló, hogy nagyon vérszegény vagyok, annak ellenére, hogy már két hónapja szedek vasat, és a doktornő azzal ijesztget, hogy ha ez 2 hét múlva is így lesz, akkor be kell feküdnöm a kórházba 5 napra, hogy intravénásan töltsenek fel vassal. Ha nem lenne vírus, be lehetne menni minden nap csak az infúzióra, de így most nincs ilyen opció. Hát ha valamit nem szeretnék, akkor az a kórházba fekvés, úgyhogy emeltük az adagot, és nagyon igyekszem megfelelően hasznosítani a vastablettákat. 

Közben, amennyire várom, hogy ott legyünk már, megszülessen és velünk legyen a babánk, épp annyira ijesztő is, hogy mennyire telik az idő, és mindjárt szülők leszünk élesben is. Az nagyon sokat segít, hogy Barni iszonyúan lelkes, ő nagyon-nagyon várja már a bébit, hogy bárcsak már a jövő héten megszületne - nyilván ne szülessen meg hamarabb, mint kéne, hanem azt szeretné, ha ott lennénk már, ha itt lenne a 9 hónap vége hamarosan.

Hát, szerintem nagyon hamarosan itt lesz. 

Szinte mindenünk megvan, a legtöbb dolgot kapjuk, és a következő 1-2 hétben be is gyűjtünk mindent, ami még esetleg hiányzik. Fú, azért van bennem egy nagy adag zizi.

Ja, és még a védőnőmmel van egy olyan sztori, hogy eddig 3 találkozóm volt vele megbeszélve, egyszer 50 percet vártam rá (mondjuk mikor megérkezett, kedves volt és tette a dolgát), másodszorra egyszerűen nem jelent meg addig, míg tudtam rá várni (akkor még dolgoztam), és a kolléganőinek kellett hívogatni, hogy hol van (otthon volt még Gödön, el sem indult még otthonról), utólag sem hívott fel, nekem kellett megint jelentkeznem, a harmadik alkalom pedig most pénteken lett volna, és most sem volt ott a rendelőben a megbeszélt időpontban. Felhívtam, és nemes egyszerűséggel elfelejtette a találkozónkat. Bocsánatot kért, de a következő megoldása is az lett volna, hogy hívjam fel szerda délelőtt, és akkor meg tudja majd mondani, hogy esetleg mehetek-e hozzá szerda délután. Én végtelenül türelmes és elnéző ember vagyok, de ezen nagyon kiakadtam, úgyhogy hétfőn panaszt teszek és kérek új védőnőt. De tényleg, ki, és milyen pozícióban engedhet meg magának ilyesmit 3 alkalomból háromszor? 

monika forsberg

uncsi karanténposzt

Azért is nehezen ülök le blogolni, mert már nem nagyon találok olyan pózt, amiben kényelmesen ülök, és a laptopot valahogy magam elé tudom helyezni. Olyan pici a lakás, hogy nincsen ebédlőasztalunk, csak pult bárszékekkel, amit nem annyira szeretek, és igazából csak evésre (meg hazaérkezéskor a kezünk ügyében lévő tárgyak rápakolására) használjuk. Meg van az erkélyen egy picike asztal, de ott meg odasüt a nap, és nem jól látom a képernyőt. Úgyhogy most a kanapén ülök törökülésben, párnákkal megtámasztott derékkal, meg, az ölemben egy párna, úgy, hogy a hasamat egyáltalán ne érje el, és így egy darabig jó, aztán ebben is el szoktam fáradni. Egyébként nem is azért várom, hogy majd nagyobb lakásba költözzünk, mert nagyobb helyünk lesz, szerintem tök jól elvagyunk így is, hanem mert nagyon vágyom egy ebédlőasztalra, legalább olyan basicre, mint amilyenem Vácon van. Ez a lakás annyira kompakt, hogy az sem fér el.

The pult

Kicsit rendre szoktat a karantén, mert szombaton mindig (már amikor nincs épp világjárvány) úgy tervezem, hogy jóóó korán kelek, és fél 8-kor már a tőlünk 100 méterre lévő piacon alkudozom az újkrumplira meg a pünkösdi rózsára, de aztán mégiscsak jobban esik sokáig fetrengni az ágyban, zuhanyozni meg hosszan inni a kávém, aztán örülök, ha 11 körül sikerül elcsattognom és a maradék árut levadászni a nénik pultjain. De most, hogy 9-kor konkrétan a rendőrök hessegetik haza a 65 éven aluliakat, tényleg muszáj felkelni időben, és jobb, ha nem az utolsó pillanatban érkezik az ember, mert hosszan kígyózó sorok állnak mindenhová, és időbe telik megszerezni, ami kell. 

Egyébként lassan olyan vagyok, mint anyukám, itt is vannak már kedvenc árusaim, van paradicsomos nénim, virágosom (aki ma az összes bimbós babarózsát eladta, mire odaértem, úgyhogy fuck him), titkos eper- (bocsánat, szamóca-) forrásom, húsos bácsim, meg kedvenc péklányom. A szamóca például úgy volt, hogy általában tartok a hűtőben egy kilós fagyasztott epret, ami mondjuk a turmixokba megy, és epret csak enni veszek, tejszínhab mellé, túróhoz, vagy csak úgy magában. Viszont hiába szépek, legtöbbször semmi ízük (ezért kell a tejszínhab), és csak kicsi mennyiséget érdemes venni, mert 1-2 napon belül megrohad. Viszont múlt héten az egyik helyen volt egy bácsinál egészen aprószemű szamóca (ez volt kiírva), ami egyáltalán nem volt szép, sőt, sorban állás közben el is bizonytalanodtam, de aztán mégis csak vettem egy fél kilót. Itthon lecsumáztam, megmostam, és este két kisvilla társaságában magunk mellé raktam kártyázáshoz. És Barni nem hitte el, hogy nem raktam rá cukrot, olyan mézédes volt, megettük mind a fél kilót pillanatok alatt. Ma is visszamentem, már másfél kilóért, és képzeljétek, a bácsi azt mondja, ez még csak a fóliás szamóca, és most jön majd a szabadföldi, ami még édesebb és finomabb lesz. In a nutshell: a korlátozásoknak köszönhetem, hogy 9-re már mindenféle földi jóval tele a hűtő a konyhapult. 

Amit egyébként még meglepően jól megy, az az, hogy minden reggel összerakjam magam: zuhany, szempillaspirál (anélkül albínó vagyok, ugye), kicsi parfüm, aránylag csinos, de kényelmes itthoni szett (ami nem olyan könnyű, mivel szinte már csak a pasim melegítőnadrágjai kényelmesek). Az is segít, hogy azért legalább naponta egyszer el szotunk menni valahová, és akkor felöltözöm rendesen. Nagyon szép rend és tisztaság van, a virágok meglocsolva és gondozva, a polcok két naponta letörölgetve, a ruháink kimosva (mondjuk Barni maga Mosó Masa, úgyhogy ezzel nekem nem kell foglalkoznom), az erkély ragyog. És érdekes, hogy minél nagyobb rend van, az még inkább azt váltja ki belőlem, hogy még rendezkedjek, és olyan helyeken is rendet rakjak, ahol egyébként nem tartanám olyan fontosnak. Én nem hiszem, hogy valaha lett volna ennyi időnk és energiánk ilyen patent állapotban tartani ezt a minifészket, és valószínűleg nem is lesz ilyen többé soha. 

2020. május 7., csütörtök

good things

Most nagyon vidám vagyok, egy csomó jó dolog történt, mégpedig


  • kedden (?) Terivel sétáltunk egyet a Pasaréti tér környékén, megnéztük a Napraforgó utcát, ahol azok a csodaszép bauhaus házak vannak, meg még lófráltunk egy kicsit. Utána ettünk egy fagyit a Fragolában, én pisztácia-mangót, és majdnem meghaltam, olyan finom volt, csak sajnos elég kicsik az adagok. Utána Barni eljött értem, és vele is kellett egy adagot enni. 
  • szerdán Pillával találkoztam délután, és a Margitszigeten sétáltunk meg dumcsiztunk, és hálát adtam az égnek, hogy vittem sapit, mert olyan hideg orkán fújt, hogy időnként azt hittem, megfagyok. Hazafelé villamosoztam, kb két hónapja először, nagyon furcsa a tök üres villamos, meg én a maszkomban. 
  • szoktuk azt csinálni, hogy ha látok valami számomra ismeretlen szép helyet a FB-on vagy bárhol, átküldöm Barninak, hogy menjünk el oda, és így mentünk ma el a Gellért hegyre. Persze a Citadellát ismertem, de ma a Filozófusok kertjétől indultunk (ott például még sosem jártam), és végigjártuk a kis ösvényt a hegy oldalában egészen a Gellérthegyi nagyrétig. Csodaszép volt a kilátás és gyönyörű az idő, a végén meg fetrengtünk a napon a réten - teljesen feltöltődtem. 
  • sikerült a kisbébit Barni nevére iratni, nem a mi kerületünkben, de asszem, mindegy is. 
  • sütöttem aranygaluskát vaníliasodóval. Szokásomhoz híven összemixeltem 3 receptet, mert egyikkel sem voltam megelégedve, plusz anyukámat is felhívtam némi asszisztenciáért, és annak ellenére, hogy nincsen nagy tapasztalatom a kelt tésztákkal, nagyon jó lett, csak rengeteg, két kisebb tepsinyi. Így Barni szüleinek meg több barátunknak is küldtünk belőle. 
  • lehet, hogy most extra sok endorfint termel a terhesség miatt a szervezetem, de nagyon optimista vagyok a vírushelyzetet illetően. Azt vízionálom, hogy szépen, lassan lecseng a dolog, és teljesen joggal lazítunk, lassan pedig visszatér az élet - ha nem is a régi kerékvágásba, de a mostaninál egy sokkal élhetőbb világba térhetünk vissza hamarosan. Jó lenne. 
  • és a terhességet is nagyon élvezem. Ma egész nap dugdosta kifelé a nem tudom melyik kis testrészeit a babánk, kis dudorok hullámoznak a hasamon itt-ott, és ezt nagyon-nagyon cukinak találom. 
  • nagyon tetszik a frissen vágott hajam, totál kipihent a képem, és még mindig csak +7kg-nál tartok. 
  • holnap megyek a 30.heti ultrahangra, és nagyon várom. 

2020. május 4., hétfő

a bit fed up

Ma úgy voltam fodrásznál, hogy Barni elvitt autóval, ő meg valamit intézett, míg nekem a hajam vágták, és el is jött utána értem, hogy ne kelljen tömegközlekednem. Utólag megbántam, hogy nem sétáltam egy kicsit a városban egyedül, nagyon ki vagyok rá éhezve, hogy bármilyen szinten kiszakadjak itthonról. Utána meg itthon voltam egész nap. Persze tök cuki, és ez így is van jól, de aztán estére valahogy borzasztóan nehezen viseltem, hogy nem lehetek egyedül, hogy nem jöhetek-mehetek, hogy nincsenek programok, hogy be vagyok zárva a miniatűr lakásba, és hogy mindig csak ketten vagyunk. Nyilván szervezhetnék magamnak ezt-azt, de hát nem találkozhatok senkivel, sportolni-futni nem nagyon bírok már, meg hát hova menjek, vásárolni? Gondoltam rá, hogy lehetne találkozni egy-egy barátnőmmel, és este (vagy bármikor) elmenni sétálni valami szép helyre - meg hát micsoda élmény lenne így másfél hónap után Barnin és a szüleinken kívül bárkit látni és élőben beszélgetni. Ma valahogy extrán nyűgös vagyok a saját, önálló életem hiányától, és nagyon haragszom a vírusra. Majd holnapra kitalálok valamit.

copf, frufru, konty, lófarok

Ma pedig fodrászhoz megyek. A pasim imádja, hogy hosszabb, és így kicsit nőiesebb is a hajam, úgyhogy most nem fogom olyan rövidre vágatni, mint szoktam (de ahogy ismerem magam, legközelebb igen). Meg hát az is elég nagy perk, hogy csinosan és kényelmesen össze tudom fogni, ha akarom. Egyébként amióta tehes vagyok, egyáltalán nem zsírosodik, 5-6 naponta mosom, és akkor  is csak illendőségből, ami az én puha, vékonyszálú, amúgy 2 naponta mosott hajamnál elképesztő rekord.  

Szerintem most olyan lesz kb, mint az elsőn, mert az azért kell, hogy egészséges és formás legyen, és max ilyen hosszúra hagyom majd nőni, mint a második és a harmadik képen.



my first

Érthető okokból életem legjobb anyák napja volt a tegnapi, már reggel, az ágyba kaptam virágot, utána pedig felköszöntöttük Barni anyukáját, majd Vácon az enyémet is. Mindenhol meglepetésként toppantunk be, és nem csak a saját, hanem a hasamban lévő kisunoka nevében is vittünk külön virágot, amin eléggé meghatódott mindenki. Nagyon furcsa nem megölelni-megpuszilni anyukámat, Barni fotót is készített rólunk, úgy, hogy egy méternyi távolságra ülünk egymástól. Én mondjuk nem bánom, a lényeg, hogy láthatom őket és beszélhetünk.

Utána kimentünk a Farkasréti temetőbe Barni nagyszüleihez, akiket én már nem ismerhettem. Nem szokott kijárni, de valahogy az, hogy gyereket várunk, sokkal érzékenyebbé, érzelmesebbé teszi őt is, és most valahogy még fontosabb neki is a család, mint eddig, ami nagyon jó érzés. Láttunk az ő korabeli fiúkat az apukájukkal együtt - gondolom - az anyukájukhoz menni, Barni ezen el is érzékenyült, és aztán a nagyszülei sírjánál is - megható látni, hogy az én vagány, gördeszkás, mindig vidám pasimból milyen változást, micsoda érzelmeket vált ki az, hogy apa lesz. 

Na mindegy, nem akartam nagyon nyálas lenni, de annyira jó ezeket a dolgokat megélni most együtt.

2020. május 1., péntek

Anjuna

Már annak is nagyon örültem, hogy az Intersparban lehet kapni Anjuna jégkrémeket, de tegnap kiírták, hogy a Pozsonyi úton újra nyitva van a boltjuk. Így délután elmentünk és ettünk a régi kedvenceinkből egyet-egyet (mangó-eper és pisztácia), és azóta én úgy látom, a világ a helyére került. Na jó, kis túlzással.