2020. január 31., péntek

a híd

A héten minden reggel hajnalban keltem, reggeli és kávé nélkül, hajnali vérvétellel kezdtem a napot kétszer is (mert elsőre összetörték a laborban az egyik fiolámat). Minden nap késő délutánig voltam a suliban, és rengeteget dolgoztam. A szarság vonal továbbra is megvan, sírtam is sajnos olyan helyzetben, ahol megalázva, kiszolgáltatottnak és tehetetlennek éreztem magam, pedig jó lett volna keménynek és büszkének maradni. 

Lett viszont védőnőm, aki tök rendes, és minden vizsgálatot letudtam. Háromszor reggeliztem a Budai Pékségben elképesztően finom dolgokat, mert valahogy minden programom ott volt a környéken. iszonyúan cukik velem a kollégáim, mintha a terhességem mindenkit megnyitna felém, és nagyon jókat ökörködtünk és beszélgettünk. Ma délután fél 6-kor pedig úgy álltam fel a suliból, hogy minden dolgommal elkészültem, holnap csak kicsit vásárolnom meg takarítgatnom kell, vasárnaptól pedig 6 napot Koppenhágában tölthetek egy iszonyúan szimpi kolléganőmmel, egy csodás szállodában fogunk (külön szobákban) aludni, és mivel a gyerekek, akiket viszünk, családoknál fognak lakni, a program pedig nagyon szellős, nagyon sok szabadidőnk lesz. Annyira rám fér, hogy egy kicsit kicsöppenjek a mókuskerékből, úgy érzem, hogy el kell mennem, hogy egy kicsit fellélegezzek És hát lehet-e jobb úticélt találni ehhez, mint Dániát? És az is jó, hogy előtte, és utána is lesz egy egész hétvégém itthon, úgy, hogy jövő héten Barninak is vége lesz a meló-őrületnek. 

2020. január 27., hétfő

szia Néne!

Tegnap délután meghalt a nagynéném. Tudom, hogy neki sokkal jobb így, és már a nyári műtéte óta nem volt kedve az egészhez, sokszor elmondta, hogy bárcsak vége lehetne, és megértem őt. Sosem jutott ez eszembe, de most azt gondolom, hogy nagyon sok olyan eset van, mikor el kellene, hogy dönthessük, hogy már nem akarunk tovább szenvedni, mert ilyen méltatlanul befejezni az életet... Ez pokol. Nem olyan régen láttam megint a Bakancslista című filmet, amiben Jack Nicholson rákos, nagyon szarul van a kemó után, és mondja magának a tükörben, hogy 'és most valahol valaki boldogan hal meg szívrohamban'. Tudom, persze, hogy a családnak az is borzasztó.

Sokat gondolok rá, és tudom, hogy a gyerekkori emlékeimből fog megmaradni a fejemben, mint az én megállíthatatlan, folyton beszélő, energiabomba néném, aki annyi géppuska-puszit adott, hogy annyi nincs is a világon, és időnként annyira akart adni valamit, hogy azt mondta, mikor indultunk haza, hogy hát nézz körül nem tetszik valami?, amin mindig nagyon nevettem. És örülök, hogy volt az az időszakunk kettesben, a stroke-ja után, amikor rengeteg időt töltöttünk együtt, együtt tanultunk újra beszélni, sokat nevettünk, és nekem megint lett egy kicsit nagymamám. 


2020. január 25., szombat

too cool for school

Tegnap este voltam a régi osztályom szalagavatóján. Nagyon komoly időutazás volt látni a gyerekeket és a régi kollégáimat is - egyébként nagyon érdekes volt, hogy egy kamasz életében 2 év ugye nagyon hosszú idő, rengeteget változnak, és ők már nem az én gyerekeim, de a kollégák közé visszacsöppenni olyan volt, mintha egy napot sem töltöttünk volna külön. Annyira egy húron pendülünk, olyan jól ismerem (és imádom) a humorukat és a hülyeségeiket, most azért eléggé hiányoznak. Azt viszont egyáltalán nem sajnálom, hogy már nem itt tanítok, de örülök, hogy 5 évet eltöltöttem itt, sokat tanultam, és kellett ez az időszak ahhoz, hogy tudjam értékelni azt, amit most csinálok. 

Megjegyzem, a volt sulimban a kolléganőim 30-32 órát tartanak egy héten, plusz a meg nem fizetett helyettesítések, nekem viszont jelenleg 21 órám van, és 1 fix időpontban kell a suliban tartózkodnom, amikor esély van rá, hogy helyettesítenem kell, de általában nem kell, és ha kéne, akkor is kifizetik. Ezért ez elég nagy különbség.

2020. január 24., péntek

oh no

Ma reggel ahelyett, hogy suliba mentem volna, összepakoltam és hazajöttem Vácra. Útközben beugrottam a lidlbe venni egy csomó zöldséget és gyümölcsöt, eg tulipánt anyukámnak. Most meg itt ülök a váci kanapémon, mellettem a kutyám horkol, hamarosan fogmosás és alvás. 

Az volt a dolog apropója, hogy tegnap felhívtam apukámat, és vagy fél órát beszéltünk. Nem meséltem, de úgy két hete a nagynéném megint kórházba került, tele volt a tüdeje vízzel, és nagyon gyenge volt a szíve, de nekem sikerült végül rábeszélnem, hogy feküdjön be, és én vittem be apuval. 

Aztán ott néhány nap alatt annyira lerobbant, hogy kiadták: ők nem tudnak rajta segíteni. Nem beszélt, nem tudott kikelni az ágyból, mintha teljesen leépült volna néhány nap alatt. 

Anyáék megkeresték az Irgalmasrendi kórházat, ott ki kellett tölteni egy papírt és beadni, ígérték, hogy jelentkeznek majd. Azóta pedig otthon van, kb egy növényként fekszik az ágyában, fel sem tud ülni egyedül, apukám odaköltözött, és pépes dolgokkal eteti, megitatja, pelenkázza, ott is alszik, hogy minden rendben legyen, anya meg szintén kijár és beadja az injekcióját meg megmosdatja. A 78 éves szüleim gondozzák a 86 éves nagynénémet, kb feladva a saját éltüket. 

Én nyomultam, hogy de miért nem ide hozzák a lakásomba, amire anya azt válaszolta, hogy nem akarja, hogy itt, az én lakásomban haljon meg. Mert meg fog, én is voltam ma nála, és nagyon sírtam, de ez van: haldoklik. 

Na és az volt, hogy este hosszan beszéltem apuval, aki ugye a nagynénémnél volt akkor is. Utána fel akartam hívni anyut is, de nem vette fel a vonalas telefont (neki nincs mobilja). Másfél órán keresztül hívtam, majd fél 9-kor felhívtam a tesómat, hogy csattogjon át anyuhoz, és nézzen rá, mert aggódom.

Negyed óra múlva hívott anya, hogy csak a tévé és a csukott ajtó miatt nem hallotta a telefont. Kicsit beszéltünk, és kiderült, hogy ma is kigyalogolt a nagynénémhez beadni az injekcót, de útközben elesett, nem emlékszik, hogyan, meg igazság szerint az út többi részére sem nagyon, és nagyon megütötte a kezét meg az arcát. És akkor nagyon felcsesztem magam, hogy ez így nem mehet tovább, ez nem oké, hogy az idős szüleim gondozzák a még idősebb nagynénémet, találni kell valami megoldást, hogy a nénémet ellássák, apa pedig hazajöhessen anyuhoz, és egyiküknek se kelljen hosszú túrákat tennie a hidegben a csúszós úton. Egyáltalán nem tudtam éjjel emiatt aludni, majd reggel írtam a sulinak, hogy nem megyek ma, hazajöttem, autóba ültettem anyut (de előtte dobtm egy hátast, annyira durván néz ki az arca és a keze, mint akit egész komolyan vernek), és elintéztük, hogy február 3-án fogadja a nagynénémet az Irgalmasrendi kórház. Hamarabb nem megy. 

Utána pedig a tesómmal együtt kiselőadást tartottam anyunak, hogy 3 gyereket szült, használjon ki minket nyugodtan, hívjon, és bevásárolunk neki, hozzuk-visszük, mindenben segítünk. Persze anyukám nem az a típus, aki könnyen el tudja engedni a büszkeségét, de mondtam neki, egy kis érzelmi zsarolást is alkalmazva, hogy én terhes vagyok, nyugalomra van szükségem, nem tehetik velem, hogy stresszelnem kelljen magam még amiatt is, hogy ő összetöri magát.

Fuh, szóval nem egyszerű, de egy kicsit azért most megnyugodtam. 

2020. január 22., szerda

kezdődik

Az már kiderült, hogy a mai hangulatom olyan, hogy elég, ha valaki valamit kérdez tőlem kedvesen, és én azonnal kiakadok - de megpróbálom nem egyetlen, hosszú hisztifolyammá gyúrni ezt a posztot. Ezen az sem segített, hogy hajnal 4-kor ébredtem, mert persze időnként muszáj kattognom valamin, 5-kor pedig már kelni kellett, mert a mandulatejes kávém és a banános kétszersültem helyett vérvétellel kezdtem a napot. Azaz csak kezdtem volna, mert kiderült, hogy itt kell hozzá időpont, de legalább most már van az is, jövő hétre. 

De legalább így tudtam szerezni a Mechwart téri Budai Pékségben kalácsot, meg egy még forró citromos-vaníliás croissant-t, utóbbi kárpótolt minden frusztrációért, sikertelen laborért és koránkelésért, ha arra jártok, mindenképp kóstoljátok meg. A kávém is bepótoltam, és lett szabad két órám itthon, Barni is mindjárt hazaugrik reggelizni, szóval tök jó minden - azaz az lenne, ha látnám, hogy fogom a 4-es ébredéssel átvonszolni magam ezen a nagyon hosszú napon.

Tegnap este voltam a háziorvosomnál, aki a sógornőm apukája, és imádom, nagyon cuki velem. AZ előző háziorvosomnál órákat (de tényleg, 3-4) kellett ülni a jégverem váróban a köhögő nénik és bácsik között, ő pedig egyrészt egy nagyon tiptop helyen rendel, másrészt megmondja, mikor menjek, és így kb azonnal be tudok hozzá jutni. Már ha szükség van erre, mert legtöbbször csak beszélünk telefonon, és elküldi, amit kell. El sem tudom mondani, mekkora minőségbeli ugrás ez az életemben. 

Azért azon hadd panaszkodjak, hogy tegnap vettem 2 havi terhesvitamint meg egy toboz citromos strepsils-t, és 13 ezer forintot fizettem. Emlékeim szerint Svájcban sem kerültek ennyibe a gyógyszerek. De hát mit panaszkodom, örüljek, hogy terhes vagyok, meg hogy már a pocakom is elkezdett kerekedni. Ma megyek először úgy iskolába, hogy nem fogom rejtegetni, eddig mindig bő pulcsik alá rejtettem, de a kollégák már úgyis mind tudják, a gyerekek meg... Most már nem titok előttük sem. 




2020. január 18., szombat

fooood

Tegnap voltuk Pillával a Börzében. Ti ismeritek ezt a helyet a Nádor utcában? Én mindig picit New Yorkban érzem magam, ha ott vagyunk, gyönyörű belül, de tényleg, elképesztően jó a kiszolgálás, és hát a kaják, hah, tegnap hortobágyi húsos palacsintát ettem, meg túrógombócot, és hát úristen. Meg biztos az is hozzátartozik nekem, hogy mindig Pillával megyek, és vele mindig nagyon jó.

Ma meg a Kolosyn ebédeltünk Barni legjobb barátjával, a feleségével meg a kislányukkal egy nemrég nyílt indonéz étteremben, az Asliban. Mivel gyerekkoromban éltünk kint a családdal, és tanultam is indonézül az egyetemen, vonzódom ehhez a világhoz, sokat tudok róla, és számomra nagyon érdekes minden, ami vele kapcsolatos. És amúgy nem volt rossz élmény, egész jókat ettünk, mindenféle szójaszószos és kókusztejes husikat, és bár ízvilágban picit hasonló, választékban és minőségben össze sem lehet hasonlítani mondjuk a Khannal vagy a Parázzsal. 

A törzshelyünk pedig továbbra is az IGEN a Mechwarton, már úgy megyünk oda, mintha haza mennénk, még kedvenc asztalunk is van, és anélkül rendelünk, hogy rá kellene pillantanunk az étlapra. Holnap pedig hortobágyi húsos palacsintát sütök én is. 

anneliesdraws

Minden jó, ha a vége jó

Kicsit már elegem volt a rám nehezedő nyomásból, még pedig, hogy Barni szerint nem veszem eléggé komolyan ezt a terhességet (?), mert 
a) nincsen nőgyógyászom (már akinél szülni fogok, ugye)  és nem járok terhesgondozásra. 
b) nem olvasgatom a terheskönyveket.

a) Nőgyógyászom ugye azért nem volt, mert a váci nőgyógyászomat nem szerettem, és amúgy sem ott akarok szülni, és mert az eddigi vizsgálatokat (elég maximalista módon egyébként) egy magánklinikán végeztettem el, ott szülni viszont több csillió forintért nem akarok. És bár ismerősök-barátok ajánlottak kb 23 szülész-nőgyógyászt, és persze mindnél szült valaki, aki nagyon elégedett volt vele, nekem viszont pont ugyanannyira nem volt kötődésem egyikhez sem, szóval fogalmam sem volt, kihez menjek, vagy hogy mi alapján kellene választanom.

b) Nyilván azt követem, hogy mekkora a bébi, meg mije van már meg, meg mindenféle jellemzőket, de ha van egy kis időm, akkor leginkább takarítok, főzök, vagy alszom. Majd olvasgatom a terheskönyveket az utolsó 2-3 hónapban, mikor már nem dolgozom. 

Na, és végül úgy lett nőgyógyászom (khm... a héten), hogy gondoltam, bízom amegérzéseimben, és én valami miatt a friss, modern gondolkodású, fiatal nőkhöz (nőgyógyászokhoz) vonzódom, így felhívtam az egyiket, aki szimpi volt (Violet ajánlotta egyébként), de kiderült róla, hogy már Angliában él. Ekkor megkerestem egy másikat, aki szintén fiatal (nálam fiatalabb) nő, felvette a telefont, találkoztunk, beszélgettünk egy órát, tündéri, halál laza a stílusa, pont úgy gondolkozik mindenről, ahogy én szeretném, ha a nőgyógyászom gondolkodna, minden kétségemmel kapcsolatban  (természetes szülés vs. császár, gátmetszés vs. gátvédelem stb) tök őszintén lehet vele beszélgetni, megértett és meg is nyugtatott, két villamosmegállónyira dolgozik tőlünk egy szuper helyen, ráadásul egy csodás szülésznővel, és szülhetek ott OEP-finanszírozottan. 

Nekem olyan fura volt egyébként, hogy Barni bármennyire feszül ezen az egészen, de mivel OCD-s, és mégis teljesen át kell, hogy adja ebben a kontrollt a zen buddhista, hippi csajának, aki szarik mindenbe, mert hogy hej' ráérünk arra még, teljesen megértem, hogy ez nem könnyű neki. 

Na de a lényeg, hogy most már mindketten nagyon elégedettek vagyunk! Megyek, olvasgatok egy kis terheskönyvet is (kb 10-et kaptam karácsonyra, nem tőle). 

Légyszi, ne ajánljatok nekem további nőgyógyászokat és szülésznőket:)!

2020. január 14., kedd

sad, grey January

Pénteken lett volna programunk, de már délután is aludtam vagy két órát, aztán estére kb lezuhanyoztam, áttettem a telephelyemet az ágyba, mondtam Barninak, hogy érezze jól magát és majd jöjjön, és aludtam tovább. Szombaton reggel ennek megfelelően hatalmas világbékére ébredtem, és aztán még délig pizsamában lődörögtem otthon, hosszan reggeliztem, gyümölcsléket gyártottam, pont erre volt szükségem. Amikor összekapartam magam, gyorsan elmentem bevásárolni, letudtam a terhesnadrág projektet is, aztán hazamentem, bedobáltam a cuccokat a hűtőbe, és rohantam Gyömbérkével találkozni. 

Felsétáltunk a Batyitól a várba, mászkáltunk egy jó hosszút, majd beültünk a Jamie's be inni egy fehér forró csokit. Nagyon jó volt dumcsizni, amikor sokan supportozunk, az is nagyon jó, de tök más így ketten beszélgetni. Vasárnap meg csináltam tojásos nokedlit salátával, meg almás morzsasütit, amihez már előtte vettünk haagen dazs fagyit, és egész délután aludtunk, kártyáztunk és Black Mirrort néztünk. Olyan távolinak tűnik a téli szünet, nem is tudom, akkor miért nem ezt csináltuk végig?

Hétfőn meg olyan hideg volt, délután még vissza kellett mennem a városba tanítani, és reszkettem, mikor hazaértem, vennem kellett egy forró zuhanyt, hogy jobb legyen, pedig én aztán nem bízom a véletlenre a melegen öltözést. Egyébként nem értem: idén már nem fog esni a hó? Mi van az időjárással? Látom ezt a ma reggeli 4 mm-t, de hát na.

Ma éjjel pedig kb fél 3-tól nem aludtam egyáltalán, annyira felbasztam magam egy sulis dolgon, majd elmesélem, de most még annyira forrnak bennem az indulatok, hogy jobb, ha hagyom csendesedni kicsit. Úgyhogy most mosott szar vagyok, meg szomorú is eléggé, de majd gondolom, elmúlik.

2020. január 10., péntek

kesztyű, sál, sapka, meleg cipő

Ma nagyon jó napom volt, csak 10-re mentem és csupán 3 órám volt. Nagyon fura nekem, hogy milyen természetesen megváltoztak a prioritásaim, mióta tudom, hogy terhes vagyok, illetve főleg, mióta először láttuk a bébit és a kis dobogó szívét az ultrahangon. Ugyanúgy csinálom szépen a munkám, nem keveset dolgozom, készülök, terelgetem a kölköket, tanulunk rengeteget, keressük a kolléganőm utódját, de semmi nem fontos annyira, hogy akár egy kicsit is megemelkedjen a pulzusom (amit mostanában eléggé sokszor kellett mérni, és mindkét érték 100 alatt volt mindig, mondjuk szerintem ez a terhesség előtt is így volt). Szerintem sokkal jókedvűbb, kedvesebb és mosolygósabb vagyok, mint szoktam.

Suli után fodrászhoz mentem, ahonnan úgy jöttem ki, hogy nem is értettem, hogyan gondolkodhattam a hajam megnövesztésén: újra dús, formás és egészséges. A fodrászom (akit imádok, és megint annyira jót beszélgettünk) a Paulay Ede utcában van, úgyhogy hazafelé kicsit sétáltam az Andrássyn. Megnéztem a COS-t, ahol sosem veszek semmit, pedig nagyon tetszenek a letisztult, skandináv-stílusú vonalak. Na de most beleszerettem egy kesztyűbe, talál megértitek, miért, és most csak egy Noth Face kesztyűm volt, ami nem annyira az én stílusom, úgyhogy megvettem ezt a szép, Milonkás darabot (csak most koncentrálni kell, el ne veszítsem, ennek sajnos elég nagy az esélye): 




Az Office Shoes kirakatánál pedig kiszúrtam, hogy nagyon, 40%-kal le vannak árazva a Timberland bakancsok, és egyrészt kicsit unom, hogy mindig a két uggomat hordom, másrészt nagyon régóta tetszenek, és minden leárazáson akarok venni, csak már nem szoktam találni a méretemben. De most volt, úgyhogy egy vízálló változatot vettem:.



Már csak terhesnadrág kéne, eddig egy farmert és két otthoni nacit vettem a H&M-ben,  mindegyiket imádom, csak kellene még. Online rengeteg van, de a boltban csak 3-4 fajta, én meg nem veszek nadrágot felpróbálás nélkül. 

2020. január 9., csütörtök

the news

Ma halálosan nehezen indult a reggel, pedig időben lefeküdtem. Barni ébresztett a puszijaival, nagyon szeretem, ha ő kelt, mikor még otthon van, és nem a telefonra kell ébrednem. Kicsit még fetrengtem, aztán kimásztam az ágyból, de egyszerűen nem bírtam nekiállni készülődni. Elmosogattam, meglocsoltam a virágokat, összehajtogattam a ruhákat, mindezt pizsamában, Barni kérdezte is, hogy ma nem kell bemenned? Aztán nagy nehezen beálltam a zuhany alá, fél óra alatt összeszedtem magam és elindultam. De mintha a fogamat húzták volna. 

Ma volt munkacsoport délután, és ott elmondtam, hogy terhes vagyok, és hogy nem maradok az év végéig. Nagyon cuki volt mindenki, mondjuk tudtam, hogy így lesz, ők mind nagyon közel állnak hozzám. Az igazgatónőnk is tudja már, mert a múltkor a Prena miatt megint el kellett jönnöm hamarabb, és nem akartam már valami kamu indokot kitalálni, meg elmondtam a padtársamnak, akit imádok, kicsit anyukám nekem ő ott bent. Olyan jó érzés megosztani a boldogságomat olyanokkal, akik nagyon közel állnak, hozzám, és látni milyen őszintén örülnek velem, megölelnek, összepuszilnak. 

Persze nem mindenki örül ám így, van, aki megdöbben, vagy teljesen esetlenül reagál. És én amúgy készültem erre, sőt, Barninak is mondtam, hogy számítson rá, ez a mi kettőnk személyes csodája, senkitől sem várom el, hogy ugrabugráljon örömében, csak mert nekünk gyerekünk lesz. Engem is hidegen szoktak hagyni mások gyerekei, sőt, a facebookra kirakott uh fotóktól agyfaszt kapok, a kisbabás képeket pedig hipergyorsan pörgetem át, nem azért, mert érzéketlen vagyok, hanem mert ez ilyen. Viszont épp ezért esik iszonyúan jól, amikor valaki velünk örül.

Barni szülei egyébként nagyon meglepődtek, senkinek nem mondtuk, hogy próbálkozunk (annak, hogy ez miért tabu, szentelek majd egy külön posztot), úgyhogy egyáltalán nem számítottak rá, nagyon örültek és meghatódtak. Addig is szerettek, de azóta különösen nagy figyelmet kapok, Barni már panaszkodik, hog a telefonban nem is azt kérdezik tőle, hogy ő hogy van, hanem hogy én, és az anyukája a múltkor azt üzente nekem, hogy 'puszilja a kismamát', ami olyan kedves. Nekik az első unokájuk lesz, és most mennek nyugdíjba, szóval elég jól időzítettünk.

Az én szüleim, pedig... Nekik a 6. unokájuk lesz, és anyu is könnyezett, de apukám percekig zokogott engem átölelve. Karácsony előtt pedig beszéltünk telefonon, és mondta, hogy neki senki ne hozzon ajándékot, mert ő már megkapta tőlem a legnagyobbat. A két bátyám is nagyon örült, meg a sógornőim, mondjuk az unokaöcsihugikat nem sikerült különösebben lenyűgözni az új unokatesó hírével. Azért érthető, az én családom a sztorimat ismerve szerintem aggódott, hogy kifutok az időből, és hogy nekem a gyerek kimarad majd az életemből, és most megkönnyebbültek. Egyébként soha egyiküktől sem éreztem nyomást, hogy mi lesz már, egy szóval sem sürgettek soha, és most sem kérdezte senki, hogy összeházasodunk-e, amiért nagyon hálás vagyok. Majd csináljuk, ahogy nekünk jó. 

Holnap pedig levágatom a hajam jó rövidre.

2020. január 8., szerda

morning!

Nagyon szeretem azt a 3 reggelt, amikor csak 10-re megyek. Az a típus vagyok, aki szívesebben kel korábban ilyenkor is, ahelyett, hogy aludna, mert így lustálkodhatok kicsit tovább az ágyban, olvashatok, írhatok. Nagyon hiányoznak egyébként a blogok, az az időszak, mikor a bloggerek napi szinten, részletesen elmesélték, hogy mi újság velük, hogy érzik magukat stb, olyan keveset ír mindenki, hát nem járhatok mindenhova kommentben panaszkodni, hogy írjatok már, na. Amúgy ma pont van új, csodálatosan hosszú poszt a kedvenc blogomon, szóval csendben maradok. Olvastam olyan elméletet egyébként, hogy idén újra visszatér az énblogok népszerűsége, csak azt nem értem, mikor és miért tűnt el?

Még csak szerda reggel van, de már mostanra kihoztam a hétből, amit lehetett. Hétfőn délután itthon tanítottam, aztán elvittem autóval a kis tanítványomat Vácra (illetve Kosdra), és ott bandáztunk a húgánál (az edzőlány), az új, meseszép házukban. Későn indultam vissza, most valahogy nem volt jó sötétben, egyedül vezetni, pedig ilyenkor még szemüveget is hordok, és a koncentrációtól meg aztán úgy elfáradtam, hogy kb fogat mostam és bedőltem az ágyba, mikor hazaértem. 

Tegnap délután még volt egy dokis köröm, aztán most egy időre vége a vizsgálgatós, vérvételes ügyeknek, megnyugodhatok, és élvezhetem, ami van, meg lassan el kell kezdenem a gyakorlati dolgokkal foglalkozni (kellene nekem egy titkárnő). Utána bevásároltam, főztem borsófőzeléket, este pedig Barni barátainál, meg a két keresztgyerekénél vacsiztunk, nagyon jó volt, csak hát megint éjfélkor kerültünk ágyba, pedig legszívesebben már este 8-kor lezuhanyozva, pizsamában olvasgatnék. Érzem, hogy nagyon kell a pihenés, jó lenne kicsit belassulni. Ma itthon leszek már 6 körül, az jó lesz, a csütörtök mindig gyilkos. 

Pénteken fodrászhoz megyek, most az a nagy dilemma, hogy megnövesszem-e az aránylag hosszú hajam annyira, hogy össze tudjam fogni kényelmesen (ez nyárra reális), vagy legyen a bébi mellett is rövid, bohó, összefoghatatlan. Az a mondás, hogy ha hosszú, akkor össze fogod fogni mindig, és az olyan semmilyen, a rövid, az viszont a gyerek mellett is frizura tud lenni, jobb lesz tükörbe nézni.

Péntek este pedig irl Support (szívecske). 

És OMG a legújabb non+ pulcsi egy álom: 



2020. január 5., vasárnap

dress like an eskimo

Meglepő módon nagyon van kedvem a holnaphoz meg a héthez. Gondolom, az is közrejátszik, hogy decemberben még borzasztóan fáradt és aluszékony voltam, a múlt héten viszont, ahogy a nagykönyvben meg van írva, visszatért az energiám (mondjuk a hangulatváltozásaimat hagyjuk). Újra tudok sportolni, és jól érzem magam - nyilván nem olyan az energiaszintem, mint korábban, de a decemberihez képest istenes. Meg ez az egész sztori annyira pozitív alaphangulatot ad, mint egy szuper kis titok, amit őrizget az ember, csak most már őrizgetnem sem nagyon kell, ami tök jó érzés. 

Ma reggel, mikor felkeltünk, ragyogóan sütött a nap és kristálytiszta volt az idő, úgyhogy megreggeliztünk, halálosan felöltöztünk, autóba ültünk és elmentünk kicsit kirándulni Visegrádra. Annyira jó volt a friss levegő, a gyönyörű táj és a mozgás együtt, teljesen feltöltődtem, utána pedig olyan éttermet találtunk, hogy úgy ebédeltünk, hogy az egész Dunakanyaron legeltethettük közben a szemünket. 


Egyébként nagyon elszúrtam, mert olvastam valakinél, hogy úgy kell elkezdeni a téli szünetet, hogy minden dolgozatot kijavítunk, de ezt sajnos nem bírtam betartani, és tegnap 4 órát javítottam, és még ma estére is maradt egy órányi. Kemény lesz a január a suliban, de valahogy nincsen kétségem, hogy meg tudom majd őrizni ezt a nyugodt, pozitív állapotot, némi 'who cares' hozzáállással kiegészítve. Szerintem így január elején annyi jó, tiszta, újrakezdő energia van, csak ki kell használni. A karácsonyi dekorokat is teljesen eltüntettük, Barni anyukájától pedig tegnap kaptam egy csokor tulipánt, szóval itthon is úgy érzem, hogy jöhet a tavasz. 

2020. január 2., csütörtök

10 év - part 2.

2017 decemberében, karácsony előtt 1 nappal ismerkedtem meg Barnival. Előző éjjel Katával támasztottuk a pultot a törzshelyünkön, úgyhogy kissé kialvatlan voltam és nyűgös, ő meg olyan szűkszavú volt a tinder-chaten, hogy fogalmam sem volt, mire számítsak. De együtt ebédeltünk a Kisparázsban a Jókai utcában, ami nagyon jó volt, a többi meg már történelem. Tavaly nyáron össze is költöztünk nála, Budapesten, a blogomon keresztül pedig megtalált egy szuper állás az egyik legjobb Budapesti középiskolában, szóval 2018 őszére minden a feje tetejére állt. 

Viszont éreztem, hogy mintha ezt az egész tündérmesét kívülről nézném csak: nem bírtam boldog lenni, nem bírtam igazán beleengedni magam a kapcsolatunkba: féltem. Úgyhogy kerestem egy pszichológust, aki segített helyre rakni a fejemben a dolgokat, megérteni, hogy a házasságom csődje nem az én hibám volt, és hogy az, hogy férjem csúnyán cserben hagyott, nem jelenti azt, hogy Barni is cserben fog, elhihetem, hogy szeret, és bízhatok benne. Hatalmas megkönnyebbülés volt ez a belső utazás, és úgy fél év alatt sikerült tényleg megérkeznem a kettőnk boldogságába. 2019 már teljesen felhőtlenül indult, és aztán arról szólt, hogy csiszolódjunk és igazi társak legyünk mindenben.

Egyetlen dolog miatt nem aludtam jól: tudtam, hogy mindenem megvan, amit egy nő kívánhat, kivéve egyetlen dolgot: a gyereket. Sokszor ébredtem éjjel arra, hogy mi van, ha sosem lesz gyerekem, mi van, ha mire eljutunk oda, már túl késő lesz? És mivel megtapasztaltam, hogy milyen, ha nem lehet, még úgy sem, hogy orvosok, hormoninjekciók és kezelések hadserege támogat ebben: elkezdtem rettegni tőle, hogy nekem nem adatik meg, hogy gyerekem lehessen. Tudtam, hogy Barni nagyon szeretne, de még csak egy éve voltunk együtt: hova sürgessem? 

Aztán a pszichológusnő nyitotta ki a szemem: forgolódhatok álmatlanul a dilemmámmal éjjelente, de talán meg is beszélhetném ezt Barnival, és engedhetném, hogy legyen a dologba beleszólása. Hiszen annyira érett, és maximálisan partner mindenben, miért gondolom, hogy nem azt fogja mondani, hogy hajrá? 

Úgyhogy márciusban Bledben, mikor magától valami erősen gyerekes témát vetett fel a délutáni sétánk alatt (hogy ha hamarosan szülök, akkor is milyen idős szülők leszünk), annyira adta magát a helyzet, hogy vettem egy nagy levegőt, és kiböktem: nagyon szeretnék gyereket, és mivel 41 éves vagyok, aggódom, hogy már most is túl késő. És igaza lett a pszichológusnőnek: Barni egy pillanat gondolkodás nélkül rávágta, hogy rajta nem múlik,  ő is nagyon szeretne, és vágjunk bele. 

7 hónapot kellett várnunk, szerencsére egy kicsit sem görcsöltünk rá, bár bevallom, ősszel megszereztük egy olyan nőgyógyász telefonszámát, aki sok párt segített gyerekhez. De aztán kiderült, hogy nem lesz rá szükségünk, mert november elején minden jel arra mutatott, hogy terhes vagyok, erre a teszt is ráerősített, és mostanra már 12. héten emésztgethejük a gondolatot, hogy valóban gyerekünk lesz. Szombaton megyünk a genetikai ultrahangra, meg a Prenát is megcsináltatom. És tudom, hogy megvárhattam volna itt a hírrel az eredményt, de a családunk és a barátaink már tudják, vagy hamarosan megtudják, január elején pedig a suliban is bejelentem. És már így is annyira őszintétlennek éreztem minden blogbejegyzést az utóbbi időben, hiszen minden más eltörpül a boldogságunk mellett. És ha bármi gond van, hol másutt sírnék, ha nem itt? 

Úgyhogy 2020-ba már hárman vágunk bele, már a pocakomon is látszik kicsit, és reméljük, minden rendben, és nagy kalandok várnak ránk.

10 év - part 1.

Nagyon szerettem olvasni mások évtized-összefogalóját, és azt hiszem, jó eséllyel indulhatok a nyertes pozícióért a versenyben, hogy kivel fordult a legnagyobbat a világ 10 év alatt. 

2009 szilvesztere engem otthon talált, a vőlegényemmel, akit tavasszal ismertem meg, 4 hónap után kérte meg a kezem, és akkor életem szerelmének tűnt. 2011 nyarán összeházasodtunk, majd ősszel kiköltöztünk Genfbe. Akkor már egy éve szerettünk volna gyereket, de nem jött össze, így kivizsgáltattuk magunkat, és kiderült, hogy természetes úton nekünk nem is lesz gyerekünk soha. Úgyhogy vizsgálatok, kezelések, inszeminációk sora, közben sok öröm, sok könny, utazás, otthonteremtés, édes-keserű boldogság együtt. 

2013 nyarán, 4 év szerelem és 2 év házasság után egyik pillanatból a másikra, épp egy sikertelen inszemináció után elhagyott, azzal, hogy soha nem szeretett, az egész közös életünk hazugság volt, tűnjek el az életéből. Közben a borderline minden skizofrén tünetét felismerni véltem rajta, de mivel ő ezt nem ismerte el, és nem volt hajlandó külső segítséget kérni, hiszen nem vele volt gond, csak kizárólag velem, nem tudtam mit tenni. Ez kb 2 hét alatt zajlott le, én hazaköltöztem kb egy táskával, ő utánam küldte a cuccaimat, és soha többé nem találkoztunk. 

A családom segített túlélni, rajtuk kívül senkit nem tudtam elviselni magam körül, és a blogomba fojtottam a bánatom. A bátyáim és apukám segítségével teljesen felújítottuk a lakásom, én pedig úgy fél éven keresztül csak sírtam, sírtam és sírtam. Szépen lassan újra elkezdtem dolgozni, de nem akartam a régi nyelviskolámba visszamenni, a magántanítványokból pedig nem éltem meg. 2013 októberében életemben először állást kaptam  egy nagyon szar váci középiskolában, ami életem legjobb döntése volt. Imádtam, a gyerekek is engem, és kiderült, hogy a nevelés része még sokkal jobban fekszik nekem, mint maga az angoltanítás. Osztályfőnök lettem kétszer is, szárnyaltam. A suliból közben  a szabadságvágyammal, a lelkesedésemmel meg a lazaságommal borzalmasan kilógtam, szerintem pozitív értelemben, de a gyerekeknek második anyukája voltam.

2014 nyarán elváltam, és épp akkor lett a szakítás után először pasim, a fotós, aki az elején nagyon jó volt, és megadta a reményt, hogy újra tudok szerelmes lenni. Aztán sajnos kiderült róla, hogy egy önző, nárcisztikus fasz, aki az élő fába is képes belekötni. 8 hónap után szakítottam vele, bár korábban kellett volna. Azt hiszem, ő volt az utolsó organikusan talált pasim, akivel egy fotózás során ismerkedtem meg, innentől kb mindenkit a tinderen ismertem meg. 

Phoebe-vel elkezdtem sportolni 2015-ben, először egy személyi edzővel, aztán önállóan, olyan intenzitással, ahogy még soha életemben nem, és ez azóta is velem maradt. Ez teljesen helyrerakta az autoimmun pajzsmirigy betegségemet, a Hashimotot, és azóta kb 10x olyan jól érzem magam a bőrömben.

A következő néhány évben sokat randiztam, lett pár rövid affér, meg nyilván összehozott a sors hülyékkel is, de igazán rossz élményem nem volt. Említésre méltó talán Geri, a bringás srác, akit nagyon tudtam volna szeretni, de iszonyúan éretlen volt, meg a gyerekes, borzasztóan hátrányos helyzetű, szerencsétlen apuka, akihez, azt hiszem, leginkább a sajnálat kötött. Remélem, tud majd egyszer boldog, vagy legalább elégedett lenni.

Vele 8 hónap on and off után, 2017 januárjában szakítottunk, és 2017-et teljes egészében egyedül töltöttem, nem volt senkim, ami nagyon jó volt így. Magamra figyeltem, a családomra meg a barátaimra. Akkor már jó pár éve megvolt nekem Pilla, akivel a hazaköltözésem után ismerkedtem meg, és kb a tesóm lett, tudtunk együtt nyaralni, dumálni, szomorkodni, örülni, óriási űrt töltött be bennem. Lett a Support, vagyis Pilla, Olív, Annalight meg Gyömbi, akikkel folyamatos online támogatásként működtünk egymás életében, és azóta is, de nyaraltunk meg buliztunk is együtt jópárszor, később csatlakozott Juc is. Közben máshonnan is sok, jó barátom lett, egyszer csak azt vettem észre, hogy nagyon kerek az életem és boldog vagyok. Augusztusban meglátogattam Selindát Faroban, és talán ez volt a cherry on top, úgy éreztem, hogy minden a helyén. 

folyt köv.

záróra

Fú, azért az utóbbi pár nap kimerített. 27-28-án Bécsben voltunk, odafelé Parndorfban feltöltöttem a The Body Shop meg a Rituals készleteimet, meg vagy 2 évnyi dilemma után  (Barnit már őrületbe kergettem ezzel, ha 100 edzőcipőt nem próbáltam fel időközben, akkor egyet sem) VÉGRE lecseréltem az imádott, még New Yorkban vett Nike tornacipőmet egy új, szintén Nike, meseszép példányra. Bécsben elfoglaltuk a szállást, majd sétáltunk, ettünk, nézelődtünk, nagyot aludtunk, majd másnap kb ugyanez a program, délutáni hazautazással. 

29-én reggel voltam edzeni, amikor is kiderült, hogy az új, csodálatosan gyönyörű edzőcipőm feleannyira sem kényelmes, mint a régi, széttaposott, 10 éves Nike-m, sőt, kissé töri a sarkam, pedig nem kicsi. Még reménykedem. Délután Pilla és a pasija jöttek társasozni, sütöttem túrós pogácsát de nagyon nem lett jó, és nem értem miért - Vácon csukott szemmel is a legfinomabb túrós pogit tudtam sütni, itt viszont, ezzel a hiper-szuper sütővel még sosem sikerült jól. Végül nem társasoztunk, csak dumáltunk. 

30-án reggel elmentünk Annával és Juccal Pasarétre jógázni, az nagyon jó volt, aztán este a szokásos Jazz&Bass buli volt az Ankertben, amit a barátaink szerveznek, és ahol a barátaink dj-znek minden évben. Nem voltam túl lelkes, de aztán pár embert felhívtunk előtte hozzánk, és az nagyon jó hangulatú volt, utána már volt kedvem a bulihoz is. Kb hajnal 2-ig lötyögtünk, zseniálisak voltak a zenék és jól is éreztem magam, de akkor mondtam Barninak, hogy nekem elég volt, hívtunk egy taxit és hazajöttünk. 

Másnap a gondolatától is sírni tudtam volna, hogy szilveszter van, gyűlölöm a kényszeredett bulizást, az egekben van a vérnyomásom minden egyes petárda durranástól, nekem az év utolsó napja sokkal inkább szólna egy csendes, nyugodt befelé fordulásról. De aztán csak csináltam egy adag mákos gubát, és este 9 körül átmentünk a barátainkhoz, akiket nagyon szeretek, és ami amúgy tök jó volt, mert betakaróztam a kanapén, dumcsiztunk, és még kajáért meg italért se nagyon kellett felkelnem, mert Barni mindent hordott oda hozzám. 2-kor megint mondtam, hogy én ennyire voltam hitelesítve, búcsúztunk és leléptünk. Hogy engem az ilyen mennyiségű szociális élet mennyire merít le, azt talán jól mutatja, hogy mikor hazaértünk, nem bírtam megszólalni, és nem bírtam elviselni, hogy Barni hozzám érjen, vagy bármilyen interakciót megpróbáljon kiváltani belőlem, nagyon rossz volt, és nyilván neki is szörnyen rosszul esett, hiszen mi amúgy búgó galambok vagyunk mindig. De aztán lefeküdtünk, kialudtam magam, jobban lettem, és csodálatos volt a tudat, hogy egész nap semmit nem kell csinálnunk. Fetrengtünk egy csomót a kanapén, meg megnéztünk jó pár részt a Witcher-ből, ami borzalmasan szar, de így január 1-re pont jó volt. 

Én nagyon szeretem az év elejét, mert tiszta lapnak érzem, akkor is, ha nem fogadok meg semmit, és nem számítok nagy változásokra. És nagyon jó érzés volt, hogy csikorgós hideggel és gyönyörű, csillogó napsütéssel nyitott 2020, pont, ahogy én elképzelek egy új kezdetet. Ráadásul most tudom, hogy elképesztő évünk lesz, 2019 is a mi évünk volt, de 2020 lesz csak igazán az. 

new new new

Nekem hétfőn lesz először suli, Barni viszont már ma is dolgozik. Március közepén lesz vége ennek a melójának, és nagyon várja, mert borzasztóan sok a kontrollálhatatlan szarság és a stressz, szerencsére nem mindig ilyen a munkája. Ma is 5-kor kelt, és ébredtem vele, ahogy szoktam, de 6-kor, amikor indult, rám parancsolt, hogy forduljak be és aludjak, ameddig tudok, úgyhogy szót fogadtam, és horkoltam 10-ig. Az előbb hazaugrott valamiért, és a lelkemre kötötte, hogy ne szervezzek magamnak 230 programot, ahogy tegnap bejelentettem neki, hanem adjak magamnak még egy napot és pihenjek, olvassak, filmezzek, aludjak. Úgyhogy ez a terv, kezdetnek feltelepedtem a kanapéra egy adag fahéjas, mandulatejes cini minis, meg a kávém társaságában, felhúztam egy h&m-es gyapjú zoknit (még karácsony előtt vettem 8 különböző párat, úristen, csodálatosan kényelmesek és melegek) meg egy kapucnis pulcsit a pizsamámra, aztán majd meglátjuk. Az már tuti, hogy leszedem ma a hervadt karácsonyfánkat, egy minimált takarítok, kipucolom a hűtőt, kidobok belőle minden kétséges dolgot  és feltöltöm friss és egészséges dolgokkal, meg főzök valamit. Mondjuk lehet, hogy pont ezekre gondolt Barni, hogy nyugodjak le a picsába és ne csináljam, de majd kiderül úgyis, mihez lesz kedvem/energiám. Csak először mesélek itt még kicsit. Boldog új évet!

Paco Yao most a kdvenc illusztrátorom, annyira hangulatos dolgai vannak.