10 év - part 2.

2017 decemberében, karácsony előtt 1 nappal ismerkedtem meg Barnival. Előző éjjel Katával támasztottuk a pultot a törzshelyünkön, úgyhogy kissé kialvatlan voltam és nyűgös, ő meg olyan szűkszavú volt a tinder-chaten, hogy fogalmam sem volt, mire számítsak. De együtt ebédeltünk a Kisparázsban a Jókai utcában, ami nagyon jó volt, a többi meg már történelem. Tavaly nyáron össze is költöztünk nála, Budapesten, a blogomon keresztül pedig megtalált egy szuper állás az egyik legjobb Budapesti középiskolában, szóval 2018 őszére minden a feje tetejére állt. 

Viszont éreztem, hogy mintha ezt az egész tündérmesét kívülről nézném csak: nem bírtam boldog lenni, nem bírtam igazán beleengedni magam a kapcsolatunkba: féltem. Úgyhogy kerestem egy pszichológust, aki segített helyre rakni a fejemben a dolgokat, megérteni, hogy a házasságom csődje nem az én hibám volt, és hogy az, hogy férjem csúnyán cserben hagyott, nem jelenti azt, hogy Barni is cserben fog, elhihetem, hogy szeret, és bízhatok benne. Hatalmas megkönnyebbülés volt ez a belső utazás, és úgy fél év alatt sikerült tényleg megérkeznem a kettőnk boldogságába. 2019 már teljesen felhőtlenül indult, és aztán arról szólt, hogy csiszolódjunk és igazi társak legyünk mindenben.

Egyetlen dolog miatt nem aludtam jól: tudtam, hogy mindenem megvan, amit egy nő kívánhat, kivéve egyetlen dolgot: a gyereket. Sokszor ébredtem éjjel arra, hogy mi van, ha sosem lesz gyerekem, mi van, ha mire eljutunk oda, már túl késő lesz? És mivel megtapasztaltam, hogy milyen, ha nem lehet, még úgy sem, hogy orvosok, hormoninjekciók és kezelések hadserege támogat ebben: elkezdtem rettegni tőle, hogy nekem nem adatik meg, hogy gyerekem lehessen. Tudtam, hogy Barni nagyon szeretne, de még csak egy éve voltunk együtt: hova sürgessem? 

Aztán a pszichológusnő nyitotta ki a szemem: forgolódhatok álmatlanul a dilemmámmal éjjelente, de talán meg is beszélhetném ezt Barnival, és engedhetném, hogy legyen a dologba beleszólása. Hiszen annyira érett, és maximálisan partner mindenben, miért gondolom, hogy nem azt fogja mondani, hogy hajrá? 

Úgyhogy márciusban Bledben, mikor magától valami erősen gyerekes témát vetett fel a délutáni sétánk alatt (hogy ha hamarosan szülök, akkor is milyen idős szülők leszünk), annyira adta magát a helyzet, hogy vettem egy nagy levegőt, és kiböktem: nagyon szeretnék gyereket, és mivel 41 éves vagyok, aggódom, hogy már most is túl késő. És igaza lett a pszichológusnőnek: Barni egy pillanat gondolkodás nélkül rávágta, hogy rajta nem múlik,  ő is nagyon szeretne, és vágjunk bele. 

7 hónapot kellett várnunk, szerencsére egy kicsit sem görcsöltünk rá, bár bevallom, ősszel megszereztük egy olyan nőgyógyász telefonszámát, aki sok párt segített gyerekhez. De aztán kiderült, hogy nem lesz rá szükségünk, mert november elején minden jel arra mutatott, hogy terhes vagyok, erre a teszt is ráerősített, és mostanra már 12. héten emésztgethejük a gondolatot, hogy valóban gyerekünk lesz. Szombaton megyünk a genetikai ultrahangra, meg a Prenát is megcsináltatom. És tudom, hogy megvárhattam volna itt a hírrel az eredményt, de a családunk és a barátaink már tudják, vagy hamarosan megtudják, január elején pedig a suliban is bejelentem. És már így is annyira őszintétlennek éreztem minden blogbejegyzést az utóbbi időben, hiszen minden más eltörpül a boldogságunk mellett. És ha bármi gond van, hol másutt sírnék, ha nem itt? 

Úgyhogy 2020-ba már hárman vágunk bele, már a pocakomon is látszik kicsit, és reméljük, minden rendben, és nagy kalandok várnak ránk.