4 nights to go

Ma volt fent is és lent is, meg szinte minden a kettő közt. Reggel 5-kor ébredtem, fél 7-kor keltem, lezuhanyoztam, felöltöztem kb tapogatózva, hogy ne zavarjam a lámpával a még alvó lányokat, majd átsétáltam a suliba, ami kb 10 percre van a szállásunktól. Útközben felhívtam Barnit, kicsit búgtunk, aztán, mivel még a reggeli előtt le kellett lépnem, betértem egy nagyon kedves kis pékségbe, ahol vettem egy házi fahéjas csigát, meg egy forró csokit. Én szinte sosem eszem cukros dolgokat reggelire, a kávémba sem teszek, a zabkásámba is tökéletesen elég az az édesség, amit a (cukormentes) mandulatej ad, ez e két cucc viszont olyan édes volt külön-külön is, hogy mire megettem őket, szabályosan rosszul lettem. Valahogy beszédelegtem a suliba, ittam egy csomó vizet meg egy shot-nyi erős, üres kávét, és akkor jobb lett. 

Megtartottam az óráimat, délre viszont már nem voltam jól, fáztam, meg mondogatta mindenki, hogy úristen, milyen fáradt vagyok (tehát hogy milyen szarul nézek ki). Úgyhogy bementem az ügyeletes koordinátorhoz, és mondtam neki, hogy nem vagyok jól, ő meg mondta, hogy látja, és menjek haza, mondjam le az utolsó órámat. 

Mivel este 6-kor volt csak a következő meetingünk, nem a szállodába mentem, hanem haza-haza, befeküdtem az ágyunkba, és már aludtam is. 2 órát pihentem 10 méter mélyen, aztán lezuhanyoztam és megmostam a hajam. Barnit ugye szombat reggel óta nem láttam, de ma hazajött, felvett a ház előtt, és akkor volt időnk a dugóban ülve 3/4 órát mondogatni egymásnak, hogy mennyire hiányzunk egymásnak, és milyen borzasztóan várjuk a szombatot, amikor végre együtt lehetünk kicsit. Aztán kitett a suli előtt, ahol újra indultak a programok 9-ig, most meg introvertált Milonka itt fekszik az ágyán a szállodában és blogot ír, míg a szobatársai isznak valahol. Nemsokára ránézek a kölykökre, hogy nem bontják-e le a házat, aztán ha minden jól megy, 11 körül már aludhatok.

Nagyon feltöltött az otthoni alvás, milyen furi, hogy itt, a hotelben esélyem sincs még csak hasonlóan sem kipihenni magam, pedig kényelmes az ágy, és szemmaszkom is van. Börtönnek érzem, hogy itt kell lennem, nyűgös vagyok tőle, kb így túlélem a napokat (úristen, még csak kedd van). Közben szégyellem magam, hogy ennyire alkalmatlan vagyok erre az egészre, vagy hát igazából szerintem nem, csak szerintem túlzás az, hogy a munkánk mellett kell tolni egy 0-24-es projektet. 

Meg én közben tudom, hogy vár a pasim, a családom meg a kutyám, és jó kis életem van, ami sokkal fontosabb, mint hogy el kell töltenem most ezt a hetet a komfortzónámon kívül, sok-sok munkával. De közben eszembe jut sokszor az a fiú az előző iskolából, emlékeztek, aki elszökött otthonról az agresszív testvérei elől, aztán elköltöztettük a dédijéhez, és az alkesz apja lett a gyámja, aki egyáltalán nem foglalkozott vele, majd lemondott róla, és szereztünk neki kolit, de ott sem találta a helyét... Sokszor beszélek vele, és továbbra is nagyon zaklatott, bizonytalan az élete. Ő bárhova megy, sehol nincs otthon, biztonságban, olyanok közt, akik szeretik őt... Mivel senki sem szereti, akarja őt, senki nem vállal érte felelősséget. Milyen lehet így élni, így aludni, így létezni, hogy nincs egy kis fészek, ami megnyugvást ad? Milyen lehet úgy élni, úgy felnőni, hogy nincsen biztos, szerető háttered, csak ez a sodródás, csavargás, reménytelen útkeresés? Milyen lehet intézetben felnőni? Milyen lehet hosszú éveket börtönben tölteni?

take me home

Azt találtam ki, hogy majd mindig blogolok egy kicsit, ha van egy pici időm valamikor. A többiek elmentek inni valamit, de nekem jobban esik egy picit egyedül lenni, meg összekészítettem az ajándékokat a külföldi vendég-tanároknak. Nagyon cuki dolgokat találtam ki most is, meg a múltkor is. Nem tudom, ismeritek-e ezeket a képeslapokat: 

Innen vannak

Nem túl hagyományos budapestes képeslap, de szerintem jobbak, mint egy szimpla fotó a parlamentről vagy várról. És akkor mellé valami témába vágó apróságot, meg Boci csokit, ilyesmit. Mindig gyönyörűen becsomagolom őket, meg írok valami kedves, budapestes üzenetet - nagyon szeretem ezt a feladatot. 

Tegnap túlestünk az első estén, 6-kor hívtam egy Bolt taxit, és azzal szállíttattam be magam a szállodába.  Barni vidéken van már szombat reggel óta, így nem volt, aki elvigyen, én meg annyira szominak éreztem ezt az egész szállodába beköltözősdit így vasárnap este, hogy gondoltam, bár minden elvemmel ellenkezett, hogy nem cipelem át a cuccaimat a városon a lehangoló villamospótlón, inkább beülök egy jó meleg taxiba.

Amúgy jó volt minden, cukik a külföldiek, a hotel is oké, bár nagyon budget, de hát nem várhatom el, hogy a Gresham palotában aludjunk. Mindenki fáradt volt, vacsiztunk, tartottunk egy kis ismerkedős estét, aztán én fél 10-kor már az ágyamban olvastam, 10-kor már aludtam, meglepően jól. A kolléganőm ránézett a kölykökre, ma majd cserébe nekem kell.

Szóval minden oké... De nagyon nyűgös vagyok és nagyon tele van a faszom. 5 more nights to go.

6 nap, 6 éjszaka

Ma reggel ugyanúgy kelnem kellett, ahogy szoktam, mert nyílt nap volt a suliban, és dolgozni kellett. A hátam közepére kívántam az egészet, ahogy ültem a metrópótlón, és nem hittem el, hogy ahelyett, hogy a pasimmal kevergetném a kávém a kanapén, miközben kockás fülű nyulat nézünk, vagy a piacon válogatnék a sütőtökök, a körték és a sonkák között valami jók kis Jamie Oliver recepthez, a munkahelyemre megyek, ahol amúgy is túl sok időt töltök, hogy a suliról meséljek a szülőknek, akik hozzánk szeretnénk hozni a gyereküket. Egyébként nagyon jó élmény volt, szívből jön minden pozitív dolog, amit mondok az iskoláról, és tényleg hiszem, tudom, hogy nagyon jó helyen van minden gyerek, aki hozzánk kerül. 

Bent még dolgoztam kicsit, aztán hazafelé leszálltam a belvárosban, és vettem magamnak egy pulcsit, egy felsőt, meg egy fülbevalót, mert kicsit el voltam keseredve, és kellett valami instant boldogság - nyilván érzem, hogy pillanatnyi kielégülést okoz csak a dolog, de ez van. Ahogy a buszra vártam a sulinál, éreztem valami nagyon-nagyon finom illatot, kb mint ami a Lush környékén szokott lenni, és aztán ez az illat jött velem a buszon, a központba is, már a sálam szagolgattam, hogy vajon nem nekem van-e ilyen finom illatom. Aztán leszálltam a Deákon, elsétáltam a karácsonyi vásárhoz a Fashion streeten keresztül, és rájöttem, hogy a karácsonyi vásárból jön ez a csodás fahéj-narancs illat, ami az egész várost belengi. Olyan jó ez az időszak.

Kicsit el vagyok keseredve, és nagyon várom, hogy elteljen ez a hét, amikor a külföldi vendégeinkkel együtt be kell költöznöm a szállodába nekem is (egy kolléganőmmel, és két spanyol tanárral leszek egy szobában), és egész héten, vasárnaptól szombatig nem jöhetek haza, mert reggeltől estig programok lesznek - az óráim mellett, természetesen.  Igazából nem is értem, hogyan kerültem ilyen helyzetbe, ennyit arról, hogy mennyire tudok nemet mondani. Ez az egész sztori nagyon kívül esik a komfort zónámon, mert tudok én nagyon sokat dolgozni, de az, hogy a nap végén nem mehetek haza a pasimhoz, és nem aludhatok az ágyunkban, az számomra pokol. Szombat reggel pedig, amikor végre kiszabadulhatok a börtönből, ahelyett, hogy elmennék a pasimmal a Khanba ebédelni, be kell majd mennem az iskolába digitális továbbképzésre, ami estig fog tartani megint. Azt hiszem, nem mondhatjátok, hogy nem tudok élni. 

Na mindegy, tudjuk le ezt a hetet, biztos lesznek tök jó részek is, utána viszont nagyon másképp fogom a  dolgokat csinálni, december 2-től semmit extrát nem vagyok hajlandó csinálni az óráimon kívül, ez így tényleg nem mehet tovább, nekem sokkal fontosabb a magánéletem és az egészségem, mint a munkám. 

i'm okay. i have more happy than i do sad.

Vasárnap reggel a wampon kezdtünk, jól megnézegettük a kortárs iparművészek csodáit. Még mindig nagyon sok hasonló dolgot látni, de rengeteg egyedi cucc is van köztük. Nekem kicsit ilyen kiállítás-szerűen működik a wamp, teljesen kielégít az is, ha csak jól megbámulok-megtapogatok mindent, és végül nem veszek semmit (pedig egy olajzöld, bőr hátizsákhoz kétszer is visszamentem). Valahogy örömöt okoz ennyi kreatív szépség egy halomban. Vásárolni meg azért jó ott, mert egyrészt ezek a termékek nem sokszor jönnek szembe az utcán, másrészt ha valakinek szívesen adok pénzt, az a fiatal magyar tervező. Egyébként nem én akartam menni, hanem Barni, és végül neki vettünk egy gyönyörű Bosis pulcsit, mert végre már nem csak ilyen kámzsás-nyakú pulcsikat készítenek, hanem kapucnisat is, ez lett neki szerelem, nagyon puha és meleg, nagyon ajánlom a Bosis pulcsikat, ha karácsonyi ajándékot kerestek pasinak (vagy lánynak): 

Nem, ez nem ő, bár neki is legalább ilyen jól áll. Aztán elmentünk Vácra, ahol a családom 90%-ával együtt ebédeltünk, anyukám libát sütött. Nem maradtunk sokáig, mert Barninak úgy egy hónapja ez volt az első szabadnapja. Kicsit még barátkoztunk, elvittük a kutyit sétálni, megpuszilgattunk mindenkit, aztán eljöttünk. Valahogy jobban szeretek a családommal kisebb létszámban időt tölteni, mikor nincsen ekkora zaj, és kicsit jobban oda tudunk figyelni egymásra. Hazafelé beugrottunk Barni szüleihez egy órára, ahol én már félálomban üldögéltem a kanapén egy vastag pokrócba bugyolálva. Ők is csomagoltak nekünk kaját (mert persze anyukám is), aztán eljöttünk. Én még kijavítottam úgy 50 dolgozatot, aztán aludtunk, reggelre is maradt még úgy 50. Valahogy pihentetőbbnek képzelném a hétvégéket.

Egyébként a fáradtságommal együtt borzasztóan zennek érzem magam. Talán pont azért, mert annyira sok minden van, érzem, hogy tök felesleges stresszelnem rajtuk, elfogadtam, hogy ez a néhány hét a nagyon sok munkáról fog szólni, és nem nagyon, illetve minimálisan jut csak most másra idő. Rajtam nem múlik, nagyon szuper emberekkel dolgozom együtt, tűzbe tenném értük a kezem, én is szépen csinálom a dolgom, a többi meg majd csak lesz valahogy. Barnival is olyan szép harmóniában élünk  most, hogy úgy érzem, együtt bármit megoldunk, semmi rossz nem történhet. 

too many feelings for one brain

Egyébként a hét első fele kifejezetten baráti és napsütéses volt. Hétfőn support talit tartottunk Pilláéknál, ő főzött nekünk levest, meg volt vaníliás karika, és végül csak azért fejeztük be a dumcsizást meg a röhögést, mert este 11 volt és nem vagyunk már 20 évesek. 

Volt egy délutánom, mikor itthon pihenhettem, az egyik nap randiztam és vacsiztam Phoebe-vel, és ez mind nagyon jó volt. Csak aztán jött a csütörtök, amikor reggel 8-tól este 7-ig bent voltam a suliban, és csak az mentette meg a napot, hogy Barni eljött értem, és elvitt a Khanba, ahol berendeltem az összes előételt kb, és el is pusztítottam mind becsületesen. Utána pedig pénteken is estig a suliban voltam, ami már kifejezetten fájt, de főleg az, hogy amikor végeztünk a feladatok megbeszélésével, úgy éreztem, hogy ünneprontó vagyok, hogy nem megyek még utána el a lányokkal inni is. Én egyszerűen nem értem, ők nem fáradtak? Nincs magánéletük? Nem várja őket a barátjuk otthon? Nem hiányzik az otthonuk, ahová hétközben kb aludni járunk haza?

Névnapom is volt mostanában, amiről meg kell hogy állapítsam, hogy akár el is törölhetjük, mert (a bátyámon kívül) sem a családom, sem a barátaim által nem került emítésre, kb így néhány ismerősöm anyukája írt a facebookon, de hát igazából azt is minek. Barni is úgy jött haza aznap este, hogy na, vacsizzunk aztán aludjunk, én meg kicsit beszomiztam, hogy még csak virágot sem hozott. Tegnap viszont kaptam tőle egy gyönyörű ezüst nyakláncot, és igaz, hogy én mutattam neki egyszer, hogy tetszik, de hát megjegyezte és megszerezte, szóval azóta meg kicsit szégyellem is magam, mert tényleg a tenyerén hordoz és iszonyúan elkényeztet, miközben jelenleg heti 7x20 órát dolgozik (kis túlzással, de tényleg hetek óta nem volt szabadnapja), nekem meg rosszul esik, hogy nem hoz virágot a névnapomra, ami amúgy szerintem is a világ legértelmetlenebb dolga. Stop bitching, bitch.

Ma meg kicsit becsatlakoztam hozzá napközben, és megint együtt ebédeltünk (mondom, hogy jó dolgom van, de egyszerűen muszáj innen-onnan lopnunk 1-1 órát, hogy egyáltalán lássuk egymást), aztán felvitt az ötödik kerületben egy legendás épület tetejére, ahol teljesen olyan érzésem volt, mint a Galerie Lafayette tetején, csak itt nem voltak turista-hegyek, csak ketten voltunk. Egy jó fél órát romantikáztunk, én lefotóztam egész Budapestet, aztán hazasétáltam, hogy végre dolgozhasson úgy, hogy közben nem zaklatja őt a nője, én meg aludhassak a kanapén. 

I've worked enough this year, it's time for summer!

Ezt érzem most:

November 30-ig el fogok pusztulni. Egyszerűen nem tudom, hogyan fogom belepaszírozni a nap 24 órájába mind azokat a dolgokat, amik rám várnak. Az egyik hetet ráadásul egy budget szállodában fogom tölteni egy csomó magyar és külföldi gyerekkel és tanárral, igen, ott is alszom, és hiába lesz ez a szálloda Budapesten, kb 8 kilométerre a lakásunktól és a pihe-puha ágyunktól, nem jöhetek haza, illetve nem lesz időm haza jönni. Egy héten keresztül egyszer sem, mert reggeltől estig (általunk szervezett) programok lesznek minden nap. És közben az óráimat is meg kell tartanom. Sírok. Ja, és persze mindkét szombat munkanap. 

És egy ilyen időszak közepén kapok egy emailt az oktatási minisztériumtól, hogy épp beleesek valami minőségellenőrzési lófaszba, 2020-ban jönnek majd megnézni az óráimat (jól van, jöjjenek). Majd a héten küldtek még egy emailt, azzal, hogy ehhez akkor december 3-ig töltsek fel mindenféle dokumentumot és életpályát és iskolaelemzést és nem tudom még mit egy olyan felületre, ahova nem is tudom a felhasználónevem meg a jelszavam, mert utoljára kb 6 éve használtam. 

Kicsit úgy érzem magam, mint egyetemista koromban, mikor 2 hét alatt volt mondjuk 10 vizsgám, és tudtam, hogy ha nem alszom ez idő alatt, akkor sincs esélyem mindet megcsinálni. Csak most nincsenek UV-k.

Mondjuk az vígasztal, hogy november 30 gyorsan itt van, utána minden sokkal lazább lesz, december meg már csupa fahéj- és fenyőillat.  

Asszem kicsit híztam, ami nem csoda, mert eléggé elengedtem a rendszeres mozgást, meg a kajálást is. Cserébe viszont egészen lelazultam, nem stresszelek, mindenbe fektetek annyi energiát, hogy rendben legyen és soha ne legyek elhavazva, de közben ne is szakadjak szét. Ehhez kell, hogy kialudjam magam, viszont a hajnali kelés, hogy edzeni tudjak, már nem fér bele, este viszont a tanítványok mellett egyszerűen nincs hozzá energiám. Eljárok kocogni, ami jólesik, de nekem nem elég. 

Na mindegy, most ez ilyen, szerintem téli álmot alszik a szervezetem, de ezzel együtt jól érzem magam. Fú, a kajálást viszont valahogy vissza kellene terelni a normál mederbe a szénhidrát-erdőből. Ma egyébként tök ügyesen halat ebédeltem párolt zöldségekkel, de aztán 3 órával később elmentük Phoebe-vel egy nagy halom tenger gyümölcseis spagettit enni az okay itáliába a Vígszinház mellé. Szerintem most 3 napig nem leszek éhes.

home

Pénteken pedig Phoebe-vel találkoztam, aki újra beköltözött Budapestre. Kávéztunk és ettünk egy sütit, a Görbe Bögrében a Rákóczi térnél, aztán én hazaugrottam összepakolni, beraktam a cuccokat az autóba, és hazavezettem a szüleimhez. Amennyire nem találtam a helyem a múltkor, most annyira zen volt otthon lenni: beszélgettünk, kutyáztam, pihentem. Szombaton elmentünk anyuval a piacra kettesben, nekem ez a legjobb, legotthonosabb programom vele, nagyon szeretem. Ő még az a típus, aki másutt veszi meg a kenyeret-kalácsot, a felvágottat, a tejet, a zöldségeket és a húst, mert minden másutt olcsóbb. És mindent kimérve vesz, nem azért, mert annyira környezettudatos, hanem mert így a legegyszerűbb - még a tehéntejet is a saját üvegébe méri ki neki a falusi néni, aki a saját tehenét fejte meg aznap reggel. És Vác nem egy kis falu, hanem egy egész menő város, és mégis simán működik ez így. Nagyon szeretem ezt, és örülök, hogy itt Budapesten is be lehet szerezni azért nagyon jó minőségű háztáji árut itt-ott, például vasárnap a Pasaréti piacon dobtam dobtam egy hátast a minőségtől, és semmi nem volt drága.

Aztán otthon együtt főztem anyuval, ami szintén olyan volt nekem, mint egy buddhista elvonulás, ahogy anya konyhájában pucoltam a Jamie-féle raguhoz a sütőtököt, anya mosogatott, a kutya pedig befeküdt a köztünk lévő 20 centire, hogy mindenkihez a legközelebb lehessen. 

2 körül csöngettek, és Barni állt a kapu előtt - persze, tudtam, hogy jön. Teljesen olyan érzés volt lábujjhegyre állva megölelni őt a kapuban, mint szerelmünk hajnalán, mikor Vácra járt udvarolni hozzám, mindketten egészen elérzékenyültünk. Mennyi minden történt azóta... Aztán ebédeltünk, majd aludtunk egy órát, végül hazajöttünk a miniatűr fészkünkbe kártyázni.

ups and downs

Vasárnap reggel Barni megint hajnalban ment dolgozni. Amikor kiosztja a reggeli  pusziadagomat a párnától gyűrött képemre, mindig megígérteti velem, hogy alszom, ameddig tudok. De aztán úgy alakult, hogy 8-ra az egész lakás ragyogott a tisztaságtól (kicsit porszívóztam is, bocs, szomszédok, bár én sem hallom őket soha, akkor ők sem hallanak engem, ugye?), 9-re pedig már ágyat húztam és két adag ruhát is kimostam. 10-kor pedig már Teri konyhájában ittam a laktózmentes tejes, házi sós-karamellás kávémat. Teri lakása olyan gyönyörű, hogy az ember azonnal megfogadja, hogy egyszer majd neki is lesz ilyen, és mielőtt hazamegy, vesz egy csokor virágot, hogy vázába tudja rakni - biztosan ismeritek az érzést, elképesztően inspiráló. 

Nagyon jót beszélgettünk, fura, hogy ilyen jó, egészen hirtelen mélyülő barátságokat tud kötni az ember a blogokon keresztül. Nagyon izgalmas most az élete, és úgy jó, ha történik mindenféle, és nem arról szól, hogy bemegyük dolgozni, hazamegyünk, eszünk, alszunk, és kezdődik elölről, mint ahogy én ezt néha érzem. Utána még megnéztük a picike termelői piacot a Pasaréti téren, isteni dolgokat vettem: matchás péksütit, sütőtökös kenyeret, mangalica sonkát és szalámit. A lidl-ben találtam melléjük friss, lágy kecskesajtot, meg volt otthon mézédes szőlő Vácról, és már tudtam is, hogy mi lesz a vacsi. 

Aztán beültem a kisautómba, bekapcsoltam az ülésfűtést, és ahogy tekeregtem a kunkori utcákon a hegyen, a szürke, esős időben, annyira meleg, otthonos, ünnepi hangulatom lett, hogy kicsit rá kellett játszanom a Michael Bublé-féle karácsonyi albummal. Otthon végül felfújtam a pofámat (ez nálunk ilyen családi kifejezés, és a pofa is cukiskodva hangzik el mindig), és megcsináltam az Alessióból ismert, csodálatosan finom, sütőtökös, zsályás-vajas raviolit, és mire Barni hazaért 2 körül, már a gőzölgő kis tésztabatyuk várták. 

Jó, lelövöm a poént: borzalmas lett. Tök jól nézett ki, és már egészen elbíztam magam, hogy milyen profi vagyok, de túl vastag és kemény lett a tészta, némelyikből kifolyt a töltelék, a végeredménynek pedig köze sem volt ahhoz a vajpuha, tökéletesen harmonikus ízvilágú, édes-sós csodának, amit az Alessioban (meg az Opera mellett lévő kistesójában: az A Prestoban, ha a városban csábulnátok el, mondjuk az Alessio ezerszer hangulatosabb) szoktam enni. Barni szépen, udvariasan megette a felét annak, amit a tányérjára szedtem, de a napot egyértelműen a mangalicasonka, meg a kecskesajt mentette meg. Úgyhogy én a töltött tészták készítését meghagyom a nagyoknak, és bár eszembe jutott, hogy elkérem anyukám tésztanyújtó gépét, rájöttem, hogy ennyire azért nem érdekel a dolog. 

a legdurvább szerzeményem a Pasaréti piacról

mornings like this

És pont tegnap, mikor kutyát sétáltattam, egyszer csak ott állt egy nagyon régi barátnőm, még a zenekaros időkből, a gitárosunk csaja volt egy ideig. Kicsit beszélgettünk, és mesélte, hogy ott lakott a környéken, de épp költözik - mint kiderült, Budára, a mi utcánkba, kb 3 háznyira tőlünk. Ennek mennyi esélye van? Úgyhogy meg is beszéltünk, hogy iszunk majd egy kávét.

Este pedig 7-ig értekezleten ültem a suliban, borzasztóan hosszú volt. Végül Barni eljött értem, aztán, mivel török barátunk épp a Gül Babához tartott, és hallottuk, hogy a környékünk káosz, gondoltuk, hogy majd az Árpád híd felé  közelítjük meg a lakást - útközben viszont sikerült belefutnunk a Fradi meccsbe, ahol láttunk pár száz idegesen rohangáló rohamosztagost botokkal meg könnygázzal, meg rengeteg száguldó rendőrségi kisbuszt, elég ijesztő volt. Megfordultunk, és szépen, a budai rakparton jöttünk végül haza, ami végül teljesen oké volt. 

Én már nem bírok több rakott krumplit enni, pedig még mindig van belőle, úgyhogy elugrottunk a Kolosyra a Vapianoba, én rákocskás, paradicsomos cukkini tésztát kértem, ami nagyon finom volt, meg az etyeki sav blanc is mellé. Jó volt kicsit leülni, dumcsizni,  és igazán odafigyelni egymásra, mert otthon én általában rögtön elkezdek háziasszonykodni, Barni meg visszaül dolgozni a gép elé, aztán meg elalszik. Kicsit felrázott minket a vacsi, úgyhogy még otthon is összebújtunk a kanapén, én ittam még egy pohár bort, aztán fogat mostunk, és úgy aludtunk reggelig mindketten, mint a bunda. Ma csak később megyek dolgozni, isten áldja a 10-es munkakezdést.

Ennek az eredetileg koreai, de Hollandiában élő lánynak legszívesebben az összes printjét megvenném, de gondolom, Barni kidobna:

anneliesdraws

puppies make me happy

Azt hiszem, itt nem meséltem, csak talán az instán, hogy a suliban a recepciós lánynak van egy gyönyörű, szuperokos, segítő kutyája, aki jelez, ha a lánynak a betegségéből adódóan rohama lesz. Pár hete együtt mentünk haza, és kiderült, hogy a lány a munkaideje alatt, vagyis reggel fél 8 és délután 4 közt nem tud kijönni az épületből, vagyik ez idő alatt a kutya nem pisil-kakil. Én ezen nagyon kiakadtam, és egyből felajánlottam, hogy majd én kiviszem a blökit. És azóta valamelyik ebédszünetben, vagy ha van lyukasórám, akkor becsattogok a recire, hogy akkor kivinném a kisállatot, kapok pórázt meg zacsit, és már indulunk is. Kb 20 percet szoktunk téblábolni a környéken, minden megszagolunk, elintézzük, amit el kell, és utána visszamegyünk a suliba. Őszintén szólva, nem tudom, melyikünknek jobb ez a kis séta, de az én boldogságszintem óriásit szokott tőle ugrani, remélem, a kutyié is. 

Egyébként nagyon érdekes, mert tudjátok, a segítő kutyákat nem nagyon szabad simogatni meg tutujgatni, mivel ők általában meló-üzemmódban vannak, és amikor elviszem őt, akkor ő is eléggé kimérten viselkedik velem. Nagyon örül, és picit ugrándozik is, mikor összeszedem, de a séta alatt látszik, hogy tökre odafigyel, hogy szépen, udvariasan, gyönyörű tartással sétáljon, csak néha fordul oda egy kis odabújásra meg farkcsóválásra. És bár én úgy vagyok vele, hogy ez az ő sétája, azt csináljuk, amit szeretne, nem sietünk sehova, látszik, hogy a gondolatomat is próbálja kitalálni. Ilyenkor is dolgozik szerintem. 

Viszont a múltkor ültem a tanáriban a helyemen, és egyszer csak megtámadott oldalról egy forgatag: a kutyi volt, felugrott rám, össze-vissza nyalogatott és puszilgatott, belebújt az ölembe, olyan boldog fejjel, hogy elolvadtam. A többiek körülöttem meg mondták, hogy awww, jött megköszönni a sétát!, ami egyébként egy órával korábban volt. Annyi történt, hogy a lány kihozta őt a folyosóra, elengedte, szerintem úgy érezte, kapott egy kis szabadidőt, és ő egyből beszaladt a tanáriba üdvözölni engem. Amúgy nem hiszem, hogy tudta, hogy ott vagyok, de gondolom, kiszagolt. 

Annyira cuki, kicsit segít a Bobek-hiányomon. De ma hazamegyek a saját kiskutyámhoz. 

better than expected

Ma reggel, mikor 5:50-kor csörgött ébresztett a telefonom, meg mertem volna esküdni, hogy nem élem túl ezt a mai napot, elpusztulok, ha nem aludhatok tovább. Barni fél 4-kor kelt, én felébredtem vele, és utána már nem sikerült visszaaludnom. Délután pedig két magánóra várt a város különböző pontjain, szóval hosszú volt a nap. 

Ehhez képest a hosszú zuhany, a hajmosás és a reggeli után egészen meglepően kipihent képű Milonka nézett rám vissza a tükörből, mikor indultam fél 8 körül. Csomagoltam uzsit is, zöldséget meg répát mellé, volt rakott krumplim ebédre, aztán meg megcsináltam egy csomó dolgot, amiket általában halogatni szoktam (adminisztráció, fogalmazások kijavítása, emailekre válaszolás stb), és ettől még inkább belelkesedtem. Suli után volt egy órám otthon, kicsit készültem, majd tartottam egy órát az egyik kávézóban a Nyugatinál, majd röpke 50 perc alatt átvillamosoztam a Délihez, mindezt tök lelkesen. Melegen és csinosan voltam öltözve, meleg a csizmám, nagyon szeretem a kabátom is, úgyhogy nem zavart az eső sem, pedig még esernyő sem volt nálam. Nem hiszek benne, sapival meg kapucnival védekezem az esőcseppek ellen, szerintem tömegközlekedve egészen jól működik így. Van, hogy van nálam esernyő, de szinte sosem nyitom ki.

Barni az utolsó diákom után felszedett és hazahozott, kaptunk vacsit, én roppanós, nyers zöldségeket, ő meg rakott krumplit, kicsit ventillált, majd elaludt itt mellettem. Hát ja, ez az időszak most ilyen. 

food, also known as comfort

Jó érzés volt reggel, hogy nem kellett korán mennem, és le tudtam ülni kicsit blogolni. Szeretem amúgy a rendszert, jobban értékelem ilyenkor a lecsípett fél órát, mint amikor egész nap ráérek, és vagy folyamatosan találok magamnak valami tenni- vagy mennivalót, vagy egyszerűen elfolyik a nap. Illett az időjárás az őszi szünet végére illő gyászhoz, nagyon fáradtnak tűnt a suliban mindenki, meg hideg is volt, remélem, holnapra bemelegszik az épület. 

Most pedig sül a sütőben egy tepsi rakott krumpli, úgyhogy megint ráérek. Nagyon jókat főztem a szünetben, egyszer szűzérme mellé szerettem volna valamit, hogy ne legyen olyan száraz, és egy fél kiló szőlőből csináltam mártást úgy, hogy a husi szaftjára ráöntöttem a félbevágott szőlőszemeket, kicsit kevergettem, majd felöntöttem egy dl fehérborral meg egy kis alaplével, összefőztem, a végén pedig picit sűrítettem rajta. Mindketten nagyon szeretjük a gyümölcsöt húsok mellé, de ez kivételesen isteni lett. Ezen fellelkesülve két nap múlva megcsináltam ugyanezt a szószt sült csirke mellé szilvából. Na nekem azóta az a kedvenc ételem, Barni továbbra is a szőlős verzióért lelkesedik.

Az Alessióban én mindig sütőtökkel töltött raviolit eszem, szerintem annál finomabb téli étel nincsen a világon, csodálatosan készítik. Találtam hozzá receptet, most is minden hozzávaló ott van a hűtőben, de megint megfutamodtam, már nem először. A házi tészta ijeszt meg, még sosem gyúrtam, lehet, hogy majd anya segítségét kérem az első adaghoz.

Egy ideje pedig nem tudom, mit ennék reggelire, a zabkását unom, meg néha nem esik jól, a zöldség-gyümölcs turmix után gyorsan éhes leszek, szendvicset meg nem nagyon szoktam reggel enni (illetve úgy általában nem nagyon). Az egy citrom leve meleg vízzel továbbra is elmaradhatatlan szokásom, felkelés után az ez első ceremóniám -nem tudom, jót tesz-e, ártani tutira nem árt. Svájcban volt szokásom Finn Crispet, ilyen kétszersült-szerű kenyeret enni banánnal reggelire minden egyes reggel, és most visszatértem rá, csak wasa kenyérre rakom és citromot csöpögtetek rá. Isteni a mandulatejes kávém mellé, reggel már az ébredés pillanatában várom, hogy reggelizhessek.

Rainy day, lovely people

Nos, igen, teljesen jó jellemzi az őszi szünetemet, hogy egyetlen egyszer sem jött az ihlet, hogy leüljek blogolni. Nagyon aktív volt ez a 9 nap, jó és rossz értelemben egyaránt. Barnit szinte csak a hosszú hétvégén láttam, rengeteget dolgozik, és ha este hazaér, vacsorázik, és szinte azonnal elalszik mellettem a kanapén, mondjuk nem csodálom, 5-kor kel minden nap. Mindketten nagyon rosszul alszunk egyénként mostanában, illetve úgy, hogy felébredünk 5, fél 6 körül, és utána már csak forgolódunk, ő a munkáján agyal, én pedig, azt hiszem, átveszem tőle a vibrálást. Mondjuk ez arra jó, hogy miután rájövünk, hogy nem tudunk már aludni, tudunk igazi, otthonos, összebújós reggeleket tartani, és a szabadnapjaink is jó hosszúak - elsején reggel 8-kor már a Pastramiban bundás kenyereztünk. 

Volt 1-2 borzalmas napom, voltam otthon is, és nem volt jó. Sokszor érzem, hogy szeretnék igazán jó gyerek, jó testvér, jó nagynéni, jó gazda lenni, és mikor tudatosul bennem, hogy nem vagyok, nem tudok megfelelni az elvárásoknak, legalábbis ha közben élem az életem, és nem szakadok szét, akkor semmiképpen, az pokoli érzés. Egyébként erről, a leválásról, a saját életről rengeteget beszéltem anno a pszichológussal, és sokat segített, hogy megértsem ezeket a (mellesleg teljesen természetes és normális) folyamatokat, de azért időről időre durván megvisel. 

Az edzőterem mellett eljárok mostanában futni, ami a lelkemnek, meg a béka segge alatt lévő állóképességemnek is nagyon jót tesz. Mi a hegy aljában lakunk, és nem ismerem túl jól a fölöttünk lévő környéket, úgyhogy fel szoktam futni a Gül Baba utcán, és tekergek a gyönyörű utcákban, belebámulok a szép, buja kertekbe, és elképzelem az ott élők életét. Sokkal jobban szeretem ezt, mint a futókört a szigeten. Kirándulni is voltunk, megnéztük az alcsúti arborétumot, nagyon szép tényleg, de nekem a Pilis, vagy a Börzsöny ennél többet szokott adni. Nagyon jólesik mozogni és a természetben lenni, de ezzel együtt sem könnyű a fejemben lenni mostanában.