ups and downs

Vasárnap reggel Barni megint hajnalban ment dolgozni. Amikor kiosztja a reggeli  pusziadagomat a párnától gyűrött képemre, mindig megígérteti velem, hogy alszom, ameddig tudok. De aztán úgy alakult, hogy 8-ra az egész lakás ragyogott a tisztaságtól (kicsit porszívóztam is, bocs, szomszédok, bár én sem hallom őket soha, akkor ők sem hallanak engem, ugye?), 9-re pedig már ágyat húztam és két adag ruhát is kimostam. 10-kor pedig már Teri konyhájában ittam a laktózmentes tejes, házi sós-karamellás kávémat. Teri lakása olyan gyönyörű, hogy az ember azonnal megfogadja, hogy egyszer majd neki is lesz ilyen, és mielőtt hazamegy, vesz egy csokor virágot, hogy vázába tudja rakni - biztosan ismeritek az érzést, elképesztően inspiráló. 

Nagyon jót beszélgettünk, fura, hogy ilyen jó, egészen hirtelen mélyülő barátságokat tud kötni az ember a blogokon keresztül. Nagyon izgalmas most az élete, és úgy jó, ha történik mindenféle, és nem arról szól, hogy bemegyük dolgozni, hazamegyünk, eszünk, alszunk, és kezdődik elölről, mint ahogy én ezt néha érzem. Utána még megnéztük a picike termelői piacot a Pasaréti téren, isteni dolgokat vettem: matchás péksütit, sütőtökös kenyeret, mangalica sonkát és szalámit. A lidl-ben találtam melléjük friss, lágy kecskesajtot, meg volt otthon mézédes szőlő Vácról, és már tudtam is, hogy mi lesz a vacsi. 

Aztán beültem a kisautómba, bekapcsoltam az ülésfűtést, és ahogy tekeregtem a kunkori utcákon a hegyen, a szürke, esős időben, annyira meleg, otthonos, ünnepi hangulatom lett, hogy kicsit rá kellett játszanom a Michael Bublé-féle karácsonyi albummal. Otthon végül felfújtam a pofámat (ez nálunk ilyen családi kifejezés, és a pofa is cukiskodva hangzik el mindig), és megcsináltam az Alessióból ismert, csodálatosan finom, sütőtökös, zsályás-vajas raviolit, és mire Barni hazaért 2 körül, már a gőzölgő kis tésztabatyuk várták. 

Jó, lelövöm a poént: borzalmas lett. Tök jól nézett ki, és már egészen elbíztam magam, hogy milyen profi vagyok, de túl vastag és kemény lett a tészta, némelyikből kifolyt a töltelék, a végeredménynek pedig köze sem volt ahhoz a vajpuha, tökéletesen harmonikus ízvilágú, édes-sós csodának, amit az Alessioban (meg az Opera mellett lévő kistesójában: az A Prestoban, ha a városban csábulnátok el, mondjuk az Alessio ezerszer hangulatosabb) szoktam enni. Barni szépen, udvariasan megette a felét annak, amit a tányérjára szedtem, de a napot egyértelműen a mangalicasonka, meg a kecskesajt mentette meg. Úgyhogy én a töltött tészták készítését meghagyom a nagyoknak, és bár eszembe jutott, hogy elkérem anyukám tésztanyújtó gépét, rájöttem, hogy ennyire azért nem érdekel a dolog. 

a legdurvább szerzeményem a Pasaréti piacról