Tintin

Újra elkezdtem olvasni is, amit már egészen régen nem, valahogy az itteni slow life-ban egyértelmű, hogy ha leülök a kávémmal, akkor nem a telefonom nyomkodom, hanem olvasok. Mondjuk most pont egy képregényt, amit még Indonéziában vettünk pont 40 éve. Elkunyiztam a tesóméktól, hogy elolvashassam, mert a képekre tökéletesen emlékszem, gyerekként ezerszer átnyálaztam, csak még nem tudtam olvasni, meg hát angolul is volt. Egyébként van Tintinünk indonézul is, de azt most sem értem, pedig tanultam is indonézul az egyetemen. De már rendes, könyv-alakú olvasnivalókat is előkészítettem, ha már így alakult. 

as days go by

Lassan egy hete itt vagyunk, és már egészen élhető, még van néhány doboz, de ma még jön hozzájuk szekrény is, meg a szőnyegünk, úgyhogy hamarosan tényleg szép rend lesz.  

Olyan fura, hogy teljesen másképp élünk itt, mint a Frankelen, nem csak a nyilvánvaló okok miatt, hanem más dolgokat csinálunk, más dolgokat eszünk, nekem újra van kedvem főzni. Itt sokkal tevékenyebb is vagyok, van kedvem mindenféléket csinálni, nem olyan nihil itt a lét, mint a pici lakásba bezárva, amit az utóbbi időben már szépítgetni sem volt kedvem. Óriásit szelektáltam a ruháim közt, nagyon sok cuccot megkapott az unokahúgom, aki már majdnem akkora, mint én, nekem pedig sokkal könnyebb búcsút mondani dolgoknak, hogy tudom, ő örömmel hordja majd. Néhány extravagáns, színes, hippi cuccot elajándékoztam, párat eladok, a többi meg egyelőre elcsomagolva várja a sorsát, mert a Vöröskereszt még mindig nem fogad ruhákat, de majd még körbekérdezek. Itt van a konyhám mellett egy hatalmas kamra, ami nagyon praktikusan be van polcozva, rengeteg cuccot elnyel, azt is borzasztóan kipakoltam, hogy ami nem kell napi szinten, mint táskák, cipők stb. az oda mehessen.

Járok edzőterembe, mondjuk ez nem változás, mert azt azért Budapesten is rendszeresítettem, de itt sokkal könnyebb kb bármikor elszabadulnom. Sőt, tegnap jógázni is voltam, amit tényleg ezer éve nem, még terhesen, Juccal és Annalighttal voltam egyszer, ami szuperjó volt, aztán szépen bezártak a termek. Ez a lány, aki a tegnapi órát tartotta, a tanítványom volt régen, és én vittem el őt az első jógaórájára egy haveromhoz, aki anno buliállat volt, aztán szépen rácsúszott az ashtangára, volt is kint indiában többször is fél évekre, aztán egy tök jó oktató lett belőle, ő volt az, akihez még az esküvőm reggelén is elmentem egy brutál, izzadós ashtanga órára. Azóta pedig ez a lány is oktató már, gerincjógát tart, de ennyi idő kihagyás után az tökéletes nekem.  Mondta is, ahogy beléptem a terembe, hogy Milonkának köszönhetjük, hogy jógázunk. Vicces, hogy az ember milyen hatással van mások életére, nem? 

Találtam még a városban egy kilós turkálót, ahol kb 25 cm ruhafogas átnézése alatt találtam két annyira csodálatos, milonkás ruhát, pontosan a méretemben, hogy gyorsan felpróbáltam őket, és már jöttem is el (1400ft volt a kettő, meg egy kis gyerek póló), hogy nehogy még találjak jónéhány kincset. Persze azóta is motoszkál a fejemben, hogy vissza kellene nézni még, dehát most szabadultam meg egy mázsa ruhától, tök szép átlátható rend van a gardróbomban, nem kellene, hogy megint elszaladjon velem a ló, mit szólna Marie Kondo ehhez a visszaeséshez? 

Adri, szerintem nekünk hasonló az ízlésünk, mit szósz? 

together we grow

Augusztus végéig ki kell költöznünk a lakásból. Én nagyon szerettem ezt a kicsi fészket, szuper kis lakás, imádtam ott lakni, meg hát mennyi minden történt velünk ott, de amikor tudatosult bennem, hogy elengedhetem, olyan szinten elegem lett a szűk térből, a zsúfoltságból, a helyszűke miatt a lábaimon gyarapodó kék-zöld foltokból, az ablakunk előtt száguldozó villamosokból, a főzésre alkalmatlan konyhából, de legfőképp a hőségből, hogy időnként úgy éreztem, egy percet sem bírok már ott lenni. Úgyhogy szépen lejöttünk Vácra, a cuccaink nagy része már itt van, a maradék jön a héten, a bútorok meg mennek egy raktárba. 

Rengeteget pakolunk, kicsit pimpelgetjük is a lakást. Nem tudjuk, mennyi ideig leszünk itt, néhány hétig, három hónapig, fél évig, de semmiképp nem akartam dobozokból élni, nem szeretnék félmegoldásokat, teljes értékű, otthonos otthont szeretnék, és azt szerencsére itt nem olyan nehéz kialakítani. Szerintem még legalább egy hét, míg eltűnnek a dobozok meg a kék ikeás szatyrok, de nagyon jó most itt lenni, hihetetlen érzés, hogy kényelmesen elférünk. Kicsit aggódtam, hogy Barni hogy fogja érezni itt magát, de amikor udvarolt nekem, akkor ő igazából vendég volt itt, most meg együtt találtunk ki mindent, itt vannak a cuccai, meg hát itt van a kisfiunk, és mi ott vagyunk otthon, ahol ő van. Hűvös van, hatalmas a tér, nekiadtam az egyik unokaöcsémnek az íróasztalomat, így Daninak lett saját kuckója meg hatalmas helye játszani. Rengeteget hesszelünk a a teraszon, meg tömjük magunkba a mézédes fügét, ami végtelen mennyiségben érik a kertben. 

Néztünk, nézünk lakásokat, házakat kb mindenfelé, most megint több energiám lesz ráfeküdni a dologra, de eddig még nem talált ránk a szerelem, reméljük, hamarosan megérkezik, de most azért így, hogy úgy tűnik, jól fogjuk magunkat érezni egy darabig itt, nyertünk egy kis időt. 

Közben Barni változó intenzitással dolgozik, ahogy közeledik a szeptember, egyre nagyobb rajta a nyomás, és hogy végképp ne unatkozzunk, az esküvőnket is nekiálltunk megszervezni szeptemberre. Elsőre belesodródtunk (tényleg) egy nagyon komoly, csilliárdokba kerülő esküvő megszervezésébe, amin én nagyon stresszeltem, mert a lelkem mélyén egyáltalán nem akartam olyat. Aztán egy ponton, miután átbeszéltük a dilemmáinkat, lemondtuk az egészet, és újraszerveztük máshova, teljesen minimálban, Délután lesz egy picike, hippi szertartás (még hagyományos esküvői ruhám sem lesz, egy szép, hosszú, fehér alapon színes ruhában leszek) és ebéd csak a szűk családdal egy nagyon cuki helyen, este pedig teljesen kötetlenül, nem esküvő-szerűen, kicsit fesztivál-stílusban bulizunk egyet a barátainkkal. Egyébként az egész szervezés (lemondással és újraszervezéssel) kb egy hónapot vett igénybe, és pont olyan zakkant, ad-hoc módon zajlott, mint ahogy minden mást is csinálunk.

Bezzeg

Bezzeg sajnos egyaltalán nincs jobban. Teljesen lebénult, és ahogy korábban írtam, nem indult meg a javulás… És azóta sem. Beszélni valamennyire tud. Még mindig kórházban van, valószínűleg hamarosan átkerül máshova, közelebb a családjához. A gyerekei voltak két hetet Párizsban az exénél, de egyelőre továbbra is a nagyszülők nevelik őket a család támogatásával. 🖤

hey baby

Július elején Dani egy éves lett. Pont aznap egy vidéki esküvőre voltuk hivatalosak, ezért úgy alakult, hogy a születésnapját nem töltöttük együtt, és aznap először a nagyszüleinél, Barni szüleinél aludt. Elég jól előkészítettük a terepet, nappal már aludt ott párszor, és ahogy sejtettük, nagyon jól érezte magát, és egy percig sem hiányolt minket, de ettől nekünk még bűntudatunk volt, hogy pont a szülinapján lepattintjuk. Előző nap persze jól megünnepeltük, amitől tartottam kicsit, mert Barni öccse rendezte a bulit, és ismerve a családot kicsit aggódtam, hogy túl nagy lesz a felhajtás, meg kap majd egy halom drága ajándékot. De végül nagyon jól sikerült, szupercuki volt mindenki, tényleg, tökéletes volt, nagyon hálás vagyok nekik, hogy így szeretik Danit. Az ajándék pedig (az elmaradhatatlan labdákon kívül) a nagyszülőktől egy kicsi, felfújható medence volt, ami a hőségben nagyon jól jött, Barni öccsééktől pedig egy picike, felfújható motorcsónakot kapott, amiben vidáman tudjuk őt tologatni a Balcsiban, és közben harsogni a Dani a tengerész, hajóját nem éri vész szövegű, jól ismert opuszt. 

Megvolt az első betegsége is: megfázott a légkonditól az autóban (szörnyen haragudtunk emiatt magunkra). Én egy nagyon laza ember vagyok, nekem ha utazunk, eszembe nem jut pl. gyógyszert pakolni magunknak, mondjuk amúgy sem szedünk tényleg semmit soha. Így egészen komolyan oda kell figyelnem, hogy ha megyünk valahova, akkor Daninak pakoljak lázcsillapítót, fájdalomcsillapítót meg orrszívót. Pont a Balatonon lett nagyon beteg, és iszonyú mázli, hogy nálunk voltak a gyógyszerek, meg az orrszívó, nem is tudom, mit csináltunk volna nélkülük az éjszaka közepén full belázasodó, az orrán lélegezni nem tudó gyerekkel. Meg azt sem tudom, hogy a szüleink mit csináltak velünk orrszívó nélkül, gondolom, ilyenkor garantált volt az arcüreggyulladás. 

A gyerekem labda-függő, a könyveket is szereti, de az ébren töltött ideje 90%-ában labdázik, de legalábbis úgy közlekedik, hogy bárhova megy, három labdát terelget maga előtt, és iszonyúan ügyes velük. Onnan lehet tudni, hogy közeledik, hogy először megérkeznek a labdái. Nagyon magas, vékony és izmos. Viszont jó ideig nem állt fel, és mivel látom, hogy a nála kicsit idősebb gyerekek már simán járnak, némi külső csesztetés hatására sikerült erre annyira rágörcsölnöm, hogy M. Gray-től elkértem a dévényesük számát. Ez egy péntek délután történt, gondoltam, majd hétfőn felhívom, de azon a hétvégén felállt Dani, úgyhogy ezt el is engedtem, és igazából nem is értem, hogyan hagyhattam elbizonytalanítani magam. Azóta minden szépen a helyén van, nagyon beindult, cuki, okos, ügyes, hatalmas dumás, imádjuk. Mondjuk azt is elkezdte próbálgatni, hogy hogyan tudja érvényesíteni az akaratát, az mondjuk eléggé idegőrlő, de engem nem könnyű megtörni, nem adom be a derekam mindenféle csipcsup próbálkozásra, csak mert a kisbabám kismalaccá változik.

Viszont annyira önálló, társaságkedvelő, és annyira jól elvan másokkal, akár ott vagyok, akár nem, hogy bár eddig teljesen más véleményen voltam erről, most elkezdtem azt gondolni, hogy ő nagyon élvezné a bölcsit. Egyszerűen bármennyire kreatív vagyok, én azért a nap végére uncsi vagyok neki, és látom, mennyire jót tesz neki, ha az unokatesóival, vagy a nagyszüleivel tölt pár órát, teljesen megnyugodva, feltöltődve, lefáradva kapom őt vissza. Nyilván nem holnap fogom beadni valami intézménybe, nem is a jövő héten, de azért ez a gondolatmenet eléggé más perspektívába helyezi azt, hogy hogyan tervezzük a következő 1-2 évet. Nekem ez annyira érdekes, hogy az ember gondol dolgokat, aztán ha gyereke lesz, akkor látva a cseperedő kis egyéniségét, ahhoz igazodva végül tök másképp csinál egy csomó mindent. 

így megy ez

Ezer éve nem jutott eszembe, hogy leüljek és blogoljak, de ma igen, és akkor ki is használom a lehetőséget. Mondjuk ahogy mindig, most is pont ezer dolgot kellene csinálnom helyette, de úgyis úgy el vagyok maradva mindennel, hogy igazából tökmindegy.  Ez igazából egészen jól jellemzi ezt az időszakot, ami meglehetősen nehéz nekem. Rengeteg nagy dolog történik velünk egyszerre, és hiába mondja mindenki, hogy milyen szuper nekünk most, mennyire izgalmas minden, ami zajlik, belőlem olyan erős szorongást vált ki a sok egyszerre történő változás, a hosszú időszakra szóló döntések felelőssége és súlya, a rengeteg intézni- és szerveznivaló, miközben életben kell tartanom egy egy évest, és odafigyelni, hogy közben jól is érezze magát, hogy voltak olyan napok, hogy éjjel alig bírtam aludni, nappal enni és funkcionálni, és azt kívántam, bárcsak aludhatnék egész nap. 

Mindezeknek közepén meghalt Bobek, ami annak ellenére nagyon megviselt, hogy kicsit számítottam rá, mert 15 éves volt, az utóbbi időben már nem volt túl jó állapotban, alig ivott például. Megpróbáltam most írni erről, elmesélni, hogy mi történt, vagy hogy hogyan érzek ezzel kapcsolatban, de sajnos nem megy. Nagyon hiányzik, és pokol, hogy az utóbbi néhány évben vak és süket is volt, és emiatt nem olyanok voltak a nyugdíjas évei, mint amilyennek megérdemelte volna őket. Tudom, hogy az élet nem igazságos, az emberekkel sem az. Csodálatos kutya volt, a legjobb társ, akit bárki elképzelhet maga mellé, nagyon szerencsés vagyok, hogy az embere lehettem. Remélem, egyszer lesz megint kutyám, mert szerintem abszolút igaz a mondás, hogy kutya nélkül lehet élni, csak minek. Óriási vágyakozás van bennem, mikor gyerekes-kutyás anyukákat, családokat látok, én is mindig így képzeltem el magam, hogy ha lesz gyerekem, az kutyával együtt fog felnőni.