the news

Ma halálosan nehezen indult a reggel, pedig időben lefeküdtem. Barni ébresztett a puszijaival, nagyon szeretem, ha ő kelt, mikor még otthon van, és nem a telefonra kell ébrednem. Kicsit még fetrengtem, aztán kimásztam az ágyból, de egyszerűen nem bírtam nekiállni készülődni. Elmosogattam, meglocsoltam a virágokat, összehajtogattam a ruhákat, mindezt pizsamában, Barni kérdezte is, hogy ma nem kell bemenned? Aztán nagy nehezen beálltam a zuhany alá, fél óra alatt összeszedtem magam és elindultam. De mintha a fogamat húzták volna. 

Ma volt munkacsoport délután, és ott elmondtam, hogy terhes vagyok, és hogy nem maradok az év végéig. Nagyon cuki volt mindenki, mondjuk tudtam, hogy így lesz, ők mind nagyon közel állnak hozzám. Az igazgatónőnk is tudja már, mert a múltkor a Prena miatt megint el kellett jönnöm hamarabb, és nem akartam már valami kamu indokot kitalálni, meg elmondtam a padtársamnak, akit imádok, kicsit anyukám nekem ő ott bent. Olyan jó érzés megosztani a boldogságomat olyanokkal, akik nagyon közel állnak, hozzám, és látni milyen őszintén örülnek velem, megölelnek, összepuszilnak. 

Persze nem mindenki örül ám így, van, aki megdöbben, vagy teljesen esetlenül reagál. És én amúgy készültem erre, sőt, Barninak is mondtam, hogy számítson rá, ez a mi kettőnk személyes csodája, senkitől sem várom el, hogy ugrabugráljon örömében, csak mert nekünk gyerekünk lesz. Engem is hidegen szoktak hagyni mások gyerekei, sőt, a facebookra kirakott uh fotóktól agyfaszt kapok, a kisbabás képeket pedig hipergyorsan pörgetem át, nem azért, mert érzéketlen vagyok, hanem mert ez ilyen. Viszont épp ezért esik iszonyúan jól, amikor valaki velünk örül.

Barni szülei egyébként nagyon meglepődtek, senkinek nem mondtuk, hogy próbálkozunk (annak, hogy ez miért tabu, szentelek majd egy külön posztot), úgyhogy egyáltalán nem számítottak rá, nagyon örültek és meghatódtak. Addig is szerettek, de azóta különösen nagy figyelmet kapok, Barni már panaszkodik, hog a telefonban nem is azt kérdezik tőle, hogy ő hogy van, hanem hogy én, és az anyukája a múltkor azt üzente nekem, hogy 'puszilja a kismamát', ami olyan kedves. Nekik az első unokájuk lesz, és most mennek nyugdíjba, szóval elég jól időzítettünk.

Az én szüleim, pedig... Nekik a 6. unokájuk lesz, és anyu is könnyezett, de apukám percekig zokogott engem átölelve. Karácsony előtt pedig beszéltünk telefonon, és mondta, hogy neki senki ne hozzon ajándékot, mert ő már megkapta tőlem a legnagyobbat. A két bátyám is nagyon örült, meg a sógornőim, mondjuk az unokaöcsihugikat nem sikerült különösebben lenyűgözni az új unokatesó hírével. Azért érthető, az én családom a sztorimat ismerve szerintem aggódott, hogy kifutok az időből, és hogy nekem a gyerek kimarad majd az életemből, és most megkönnyebbültek. Egyébként soha egyiküktől sem éreztem nyomást, hogy mi lesz már, egy szóval sem sürgettek soha, és most sem kérdezte senki, hogy összeházasodunk-e, amiért nagyon hálás vagyok. Majd csináljuk, ahogy nekünk jó. 

Holnap pedig levágatom a hajam jó rövidre.