Az én Maslow piramisom

Az egyik órán felrajzoltam a táblára a diákoknak a Maslow piramist, annak kapcsán, hogy azon nevettünk, hogy nekik a wifi már szinte tényleg fontosabb mint más alapszükségletek (jó, nekem is néha). 

                 

A viccet félretéve, utána jobban megnézve az ábrát, rájöttem, hogy az, hogy mesélem nektek, hogy a szakítás után a padlóról, a semmiből kell újra összeraknom magam, az tényleg így van, ennek az ábrának az alapján is tisztán lekövethető. Tényleg teljesen széthulltam. De jó úton járok afelé, hogy teljes ember legyek újra, és szép, színes, csúccsal rendelkező piramisom legyen megint.

• ♥ Először meg kellett tanulnom újra enni, odafigyelni hogy eleget igyak, csinálnom kellett valamit, hogy újra tudjak aludni - meg úgy egyáltalán, bármi mást tudjak csinálni a folyamatos síráson kívül. 
• ♥ Aztán csak a családot viseltem el magam körül, csak ővelük tudtam beszélni. Szépen lassan elkezdtem dolgozni. Már nem féltem beszélni másokkal, újra bátran mutatkozom bárhol, nem szégyellem hogy újra egyedül vagyok, hogy elveszítettem a boldogságom. C'est la vie, c'est ma vie. 

Most szerintem valahol a sárga és a zöld sáv határán vagyok...

• ♥ ...mert újra szívesen találkozom a barátaimmal, már nem ez a téma, és a családommal is nagyon jó, olyan mint régen, sokat nevetünk, már nem sírok nekik, fel sem jön a téma. Intimitás, pasi viszont... Eszembe sem jut, ettől még nagyon távol vagyok. 
• ♥ ...közben a munkám helyrerakta az önbecsülésem, úgy érzem, lerakok valamit az asztalra, vagyok valaki, talán nem is akárki, és jól csinálom amit csinálok. És igen, újra látom, érzem, tudom, hogy egyéniség vagyok. 
• ♥ És a piramist látva meg is kaptam a választ, hogy miért félek még színpadra állni, miért írom csak ímmel-ámmal, inkább csak olyan naplószerűen a blogom, miért nincsen kedvem énekelni. Kreativitás, önkifejezés? Ilyesmit én még csak nyomokban tartalmazok. Szerintem egyszerűen nem tartok még ott, még nem bújtam ki teljesen a csigaházamból. És talán nem is kell, hogy siettessem a dolgokat.