Starry eyed surprise

Egy ideje, néhány hónapja egyre többször jut eszembe ez a dolog. Mint elmélet, olyan, ami egyáltalán nem tűnik elképzelhetetlennek. Először azt gondoltam, hogy a zaklatott lelkiállapotom teszi, és ahogy egyre nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb leszek, majd máshogy látom a dolgokat, de pont fordítva történt: jól érzem magam, és egészen szép kereknek látom az életem így, egyedül is - de mégis, egyre többször gondolok rá, hogy milyen lenne anyának lenni. Hogy milyen lenne egyedül gyereket vállalni. Nem most azonnal, de idővel. 

Néhányan tudjátok, hogy egészen közelről láttam, milyen az, mikor nagyon szeretnétek gyereket, és kiderül, hogy ez nem olyan egyszerű. Mert nem olyan, hogy akarod, és megvan rá a pénz is, bemész a boltba, kiválasztod, leemeled a polcról és hazaviszed. Egy csomó párnak rengeteg szenvedéssel, reménykedéssel, várakozással, könnyel, csalódással jár - aztán vagy összejön, vagy nem. Különösképp idegőrlő a dolog, ha már elmúltál 35. Annyi mindenen múlik, annyi mindenen bukhat, és nem csak a saját bőrömön tapasztaltam. Itt, az olvasóim közt is többen vannak, akik pontosan tudják, miről beszélek. 

36 éves vagyok, ez már az a kor, mikor nem nagyon érdemes várni. Nem így terveztem, de így alakult - álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd ilyesmin kell elmélkednem. Nagyon családcentrikus vagyok, és sok, legalább 3 gyereket képzeltem el magamnak mindig - őszintén, kétlem hogy beleférne még - és persze szerető férjet, kutyát macskát - oké, azok mondjuk vannak. Jelenleg egészséges vagyok, minden rendben velem, viszont pasi nincsen a láthatáron, és ki tudja mikor lesz, milyen lesz, mennyi idő telik majd el, míg eljutunk oda, hogy oké, akkor gyarapodjunk - és eljutunk-e oda? Akar-e a pasi is majd gyereket? Nem szakítunk-e 1-2-3 év múlva? 

Én nagyon nagyot csalódtam. Mondhatjátok, hogy a keserűség beszél belőlem, persze, biztosan az is, de én inkább józan észnek nevezném. Hiába nagy szerelem, gyűrű, meg ígéret, tündérmese, gyerek, közös élet, tervek, akármi, nekem már vannak kétségeim a tugedörforevörrel kapcsolatban. Tudom hogy van olyan, a családomban is nem egy, a szüleim, mindkét bátyám. De én már nem tudok a házasságra, egy kapcsolatra, egy szerelemre úgy gondolni, mint valami, ami... Given. Adott. Az öledbe hullik, és aztán többé senki nem veheti el tőled. Nem vagyunk összekötve. Bármikor történhet olyasmi, amitől ő sarkonfordul, és kisétál az ajtón. Vagy esetleg én sétálok ki, ki tudja? Annyi mindenen múlhat. Viszont olyan hátterem van, ami sokkal stabilabb egy férfinél: a családom. Ők sosem fognak elhagyni, sosem gondolják meg magukat. Ők szeretnek, támogatnak, itt vannak, bármi történjék is.

Egyre többször gondolok arra, hogy nem akarom leélni gyerek nélkül az életemet csak azért, mert nem találkoztam olyannal, akivel közösen gyereket, gyerekeket akarnánk. Gondolok itt spermabankra, mesterséges megtermékenyítésre. Gyerekvállalásra egyedül, önálló, független nőként. Önzés ez? Azt hiszem, igen, hiszen mi másért akarnék gyereket, mint hogy az én életem teljesebb legyen*? Hogy legyen kinek adnom? Biztosan nem lenne könnyű, sem fizikailag, sem érzelmileg, mint ahogy Tamko is megírta ezt, arról már nem is beszélve, hogy el sem tudom képzelni, hogyan adja be ezt az ember az ismerőseinek, a kollégáinak, a szomszédainak - még egy válást is alig bírnak lenyelni, nemhogy egy férfi nélkül (esetleg két nő, vagy két férfi által) vállalt gyereket. De ki lenne képes rá, ki tudna boldoggá tenni egy kisbabát, egy gyereket, akár egyedül is, ha nem én? Aztán meg ráérek neki apukát találni, nem? 

Beszéltünk már itt a blogban arról, hogy van mód a petesejtek lefagyasztására, ami lehetővé teszi, hogy akkor is lehessen kisbabád, ha mondjuk 45 évesen találkozol a nagy Ő-vel, mikor elméletileg már késő lenne. De ki tud, ki akar addig várni? 

Nem tudom, hogy lennék-e elég bátor egy ilyen döntéshez, és persze ehhez az is kell, hogy a családom támogasson mindenben - nekik még nem hoztam ezt fel. Biztos hogy emésztgetem ezt még 1-2 évig, és persze addig még bármi megtörténhet. Ti mit gondoltok erről?

*Még csak annyit kiegészítésképp, hogy nem a boldogságom keresem ebben, hiszen én azt gondolom, hogy egyedül, magaddal harmóniában is lehetsz boldog, egyfajta boldog, kerek, egész, kiegyensúlyozott, teljes életet élő, és gyerekekkel, házasságban is lehetsz tökéletesen boldogtalan. Inkább azt keresem, hogy ha majd 70 évesen visszanézek, akkor azt tudjam mondani, hogy oké, Ilonka, mindent megtettél, jól csináltad.