Szombaton annyira fura napom volt.
Úgy indult, hogy tegnap bent aludtam Budapesten, de reggel bármennyire is húzott az ágy, felkeltem 8-kor, és hazajöttem. Itthon akartam lenni, mert úgy érzem, kell egy kis levegőt adnunk egymásnak, hiszen nem lakunk még együtt, és mindig dob a helyzeten egy kis külön töltött idő. Bár ha együtt élnénk, akkor is kellene némi szabadság, nem? Szóval hazajöttem, elmentem edzeni a lányokkal, futottunk, gyúrtunk, röhögcséltünk, dumáltunk, pletykáltunk, szaunáztunk, esküszöm, a legjobb szombat délelőtti program, amit el tudok képzelni. Anyuékkal ebédeltem, szöszmötöltem kicsit, élveztem a szép, tiszta, rendben lévő lakást, majd jött az amerikai barátom és dumáltunk nagyot, sokat, mélyet. Hiányzik nekem, és fura, hogy egy olyan ember, aki nagyon nagy hatással volt/van az életemre, akivel legszívesebben napi szinten lennék együtt, a világ másik végén él (most épp Ausztráliába költözik), és emiatt nem tudunk barátkozni, csak így, 15 évente. 2 hete, mióta itt van, háromszor találkoztunk néhány órára, és tudom, hogy ez a három beszélgetés évekig itt fog még maradni velem, sokszor eszembe jut majd, amikről beszélgettünk - róla, rólam, a világ dolgairól. Aztán kikísértem őt a vasútállomásra, vettem egy üveg bort meg egy csokor virágot, de nem, nem randira mentem, hanem az egyik barátnőnkhöz egy kisebb fajta házibuliba. A leányzó cukrász, de szakácsnak sem utolsó, rengeteg finomságot kaptunk enni és inni, ő pedig kapott tőlem tulipánt. Persze ők mind jóval fiatalabbak nálam, nem volt könnyű megértetni velük, hogy tényleg nem kérek tequliát, és már 10-kor azt néztem, hogy milyen ürüggyel varázsolhatnám magam haza. 11-re meg is lett az ürügy, egy budapesti barátunk indult az utolsó vonathoz. Együtt léptünk le, séta közben beszélgettünk, majd elszívtunk egy cigit, ha tudjátok, mire gondolok, ami persze szinte elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy az ember lánya, ha egyedül marad, nekiáll átgondolni a dolgait.
Annyi minden van, történik, és nagyon türelmetlen vagyok. Azt érzem, hogy sodródom az árral, a homokba dugom a fejem, de közben szorongok egy csomó mindennel kapcsolatban - ott a zenekar (várjak? hagyjam, lépjek ki, keressek új bandát?), a munkám (tudom, akarom-e ezt 60 éves koromig csinálni?), a pénzügyeim (hogyan spóroljak jobban? vállaljak több diákot?), a pasim (normális-e, amennyit és amiért veszekszünk? mi a bajom? miért nem vagyok elégedett?), ez a blog (mit írjak le? mennyit írjak? mikor írjak?).
Én nem tudom, mások hogyan csinálják ezt a felnőtt dolgot, amikor döntéseket kell hozniuk nap mint nap, honnan tudják, hogy jól döntöttek-e, és ha valami nem jó, hogyan kényszerítik rá magukat, hogy változtassanak? Honnan tudod, hogy sok év múlva nem fogsz úgy visszanézni, hogy basszus, másik munkahelyet kellett volna keresnem, ki kellett volna állnom a magam igazáért, máshova kellett volna költöznöm, jobban kellett volna értékelnem azt a pasit, máshogyan kellett volna csinálnom? Mások hogyan tudnak együtt élni a hibáikkal, az elcseszett, vagy potenciálisan elcseszett, esetleg még meg nem hozott döntéseikkel? Kivel beszélik meg a dolgokat, kitől kapnak tanácsokat? Én időnként azt sem tudom eldönteni, hogy nekem jó-e épp valami, hogy boldog vagyok-e - néha a kákán is csomót keresek, viszont ha valakinek elmesélem a bajaimat, kiderül, hogy kívülről irigylésre méltónak tűnik a helyzetem, mások gondjai sokkal nagyobbak, és hát valljuk be, mindenem megvan, minden szempontból. De azt honnan tudom, hogy hol kell megkötni a kompromisszumokat, és megelégedni, sőt örülni annak, ami van, és hol kell azt mondani, hogy ez nem elég jó? És tegyük hozzá, mindezt 37 évesen, amikor már van némi time pressure is, akár párkapcsolatról, akár munkáról, egy zenei karrierről, gyerekvállalásról, vagy bármi másról van szó?
Kicsit egyedül érzem magam mindezekkel. Van egyébként kivel megbeszélnem, itt a pasim (bizonyos dolgokkal kapcsolatban, bár ő annyira határozott, sokszor fekete-fehérben gondolkodik, nekem meg az sokszor nem segít), itt volt a bátyám valamelyik nap, és a barátaim is meghallgatnak, de ők mind azt mondják, hogy kívülről ezek nem tűnnek bajoknak, és ha látják is, hogy mégis szorongok, mit mondhatnának, Ilonka, légy türelmes magaddal, carpe diem, lazíts, tök jó életed van, élvezd. Nem mentem még el pszichiáterhez sem még, mert magamra ismertem Maminti posztjában: de komolyan, mit mondjak a szakembernek, hogy doktor úr, nem tudom, hogy elég boldog vagyok-e?
Ó Ilonka, pont így érzem magam mostanában. Nem vagy egyedül ezzel. <3
VálaszTörlésEzzel mindenki szembe kerül néha, csak máskor jobb napjait éli és akkor tevékenyebben tekint rájuk, nem belegabalyodva.
VálaszTörlésAmikor pszichológushoz jártam, én is sokszor éreztem, hogy ez csak valami úri hóbort, ahhoz képest, amiről pl. Maminti írt, de segített. Gondolom fizetős helyre mennél, nem támogatottra. Nem másoktól vennéd el az időt és a szakember is megkapná a maga részét. Azt meg el kell engedni, hogy katarzis meg érdekes esetek akarunk lenni. :)
Amikor dokihoz jártam, megkérdeztem, hogy a páciensek közül hová rangsorolna? Azt mondta, hogy mindenképpen az érdekesebb esetek közé. :D És vágott egy fejet mosolygás közben. Azért ez kicsit el is bizonytalanítja az embert, hogy VALÓBAN ilyen bonyolult lennék? (Másrészről meg virult a fejem, hogy na, látjátok, én aztán kva érdekes vagyok. :-)) )
VálaszTörlésMindent magunknak bonyolítunk túl. Soha nem fogjuk tudni, hogy egy döntés, amit meghoztunk, jó döntés-e, ezt az idő fogja igazolni.Nagyjából egy éve kezdtem el döntöGETni, addig semmi, mindig másokra hagyatkoztam. Most meg döntök. Mindig. Mindenben. És várom, hogy mi sül ki belőle. Ez egy jó játék és rá lehet fogni, hogy ez a felnőtt élet. Döntünk és várjuk, viseljük a következményeket.
Kívülről tényleg irigylésre méltó életed van, aztán persze minden embernek a saját baja a legnagyobb. Van lakásod (nekem nincs), van pasid (nekem nincs), vannak szuper barátaid (na jó, egy pár itt is akad), van munkád, amiben nem kell magad halálra dolgozni (áááááááááááááááááááá, de rohadt irigy vagyok :) ), vannak szuper hobbijaid (...?????...), szóval sokan tényleg cserélnénk veled, de közben meg megértem, hogy neked más, továbbfejlesztett dolgok jelentik a probléma kategóriát.
Azért tudom ajánlani ismételten a pszichodokit, mert ő meg fogja érteni, hogy neked tényleg ezek a gondok a legnagyobbak és próbál majd terelgetni a beszélgetéseken keresztül. Mindig, mikor jártam, mondtam a dokinak, hogy "tudom, hogy ezt mások simán feldolgozzák, én meg még hónapok óta is ezen nyöszörgök" és mindig megnyugtatott, hogy megvan ennek is a tempója (szakítás feldolgozása, felnőtt élet elindítása) és nem kell magam UFO-nak érezni.
Teljesen átérzem, amiket írtál Ilonka - és egy hónapon belül én is 37 leszek. A kételyeim nekem is hasonlóak, hogy talán váltani kellene, talán jobb lenne ez vagy az máshogy, de közben meg tudom, hogy valójában mindenem megvan és azt is látom, hogy másoknak mennyivel nehezebb-rosszabb. Mondjuk én mindig is önmarcangoló, "szenvedős", kicsit mártír tipus voltam és túl türelmes is vagyok, ami miatt már korábban beleragadtam olyan dolgokba évekig, amikbe nem kellett volna. Nekem jobb periódusok váltakoznak rosszabbakkal, de arra még nem sikerült rájönnöm, hogy mitől függenek, így sajnos tanácsot adni nem tudok, csak együttérezni. Szakemberen én is gondolkodtam már, de szerintem nem tudnék úgy megnyílni előtte, ahogy kellene ahhoz, hogy érdemben segítsen (plusz az is visszarettent, ha belegondolok, hogy mennyi idő és energia lenne szinte mindent elmondani magamról. De ha meg nem ismer alaposan, akkor megintcsak nincs értelme az egésznek).
VálaszTörlésmegint egy érdekes poszt!
VálaszTörlésNem tudom, lehet h durva, amit írok, de sztem ha az ember azt kérdezi magától, hogy elég boldog-e, akkor valszeg nem az.
szerintem ez nem ilyen egyszerű (mert mi a boldogság), de jó, legyen. és akkor mit kell csinálni? :) Az a baj, hogy van egy olyan érzésem, hogy jó dolgomban veszek meg.
TörlésNekem nagyon sokat segített, amikor egy nagy levegővel eldöntöttem, hogy körülbelül a felére csökkentem a RETROSPEKTÍV gondolkodást, azaz annak elemzését, hogy egy x döntés vagy múltbeli esemény milyen hatással van most az életemre, vagy mi lett volna, vagy hogy is volt. Aki analitikus típus, annak természetes, hogy minden szabad agyi kapacitásában automatikusan beindul a matek. Ezt a matekot kicsit átirányítottam (nem ment rögtön) a tervezgetős irányba, mert bár nekem nincsenek óriási céljaim az életben, attól például frankón megőrültem, hogy lámpaoltáskor az agyam képes volt ezredszer végigvenni valamit, ami beakadt, vagy valami olyan eseményen vagy problémán tekerni, amin valójában amúgy sem tudok változtatni. Amitől aztán jól nem tudtam aludni, ami külön borzasztó. Szóval ehelyett ilyen future üzzemódban futok most, lehet, hogy egészségtelen kizárni az elemezgetést, de én már úgy éreztem, bekattanok tőle*, szóval nekem ez most így jó.
VálaszTörlés*arról nem beszélve, hogy már ott is problémát kerestem, ahol nincs.
Dettó.
TörlésNehéz megtanulni a carpe diem érzést & főképp gondolkodást a túl matekozós típusoknak.
Egyszer már így dôntöttem / ezt tettem, ez van.
És a tervezgetést sem szabad túlzásba vinni, meg kell próbálni a mában élni, a mára koncentrálni.
Persze értem a problémát, hogy a mában meghozott döntések sokféleképp befolyásolhatják a jôvőnket, ês nem szeretnénk, ha utólag kiderülne, másképp jobb lett volna.
A pozitív előjelű tervezgetés jó. Hiszen talán a felnőttlét egyik ismérve, hogy az ember annyira (ha nem jobban) élvezi az utazást, mint a megérkezést.
Az aggódós, jajjjj-mi-lesz-most-atya-úr-isten tervezgetés megöli a pillanatot, élvezhetetlenné teszi a MOSTot. Sajnos magam is nêha (vagy mêg mindig elég sűrűn?...) jajjj-mi-lesz-ha matekozom... Pedig igyekszem nem :)
A furcsa az, hogy én nem vagyok/voltam ilyen elemzős típus, sőt, nagyon szépen könnyedén tudom venni a dolgokat (ez pl. a munkámban is sokat segít), de lehet, hogy ez a korral megváltozik. Ha 25 éves lennék, eszembe nem jutna ilyen posztot írni, nevetnék, hogy jó ez, majdcsak lesz valahogy! De most? Úgy érzem, nincsen időm.
TörlésA tapasztalataim azt mutatják, hogyha egy dologban változtatsz, minden megváltozik. Teszem azt, hogyha munkát váltasz. Az hatással lesz az életedre, a spórolásodra és a párkapcsolatodra is. Ezt most azért mondom ezt, mer az egyik munkatársam 40 évesen itt őrlődött, hogy a kapcsolata, nem akar már hazamenni az élettársához, mert mindig veszekednek, nincs pénze, pedig utazgatni szeretne, náluk lakás kérdés is volt, a gyerek szóba se jött, bár az asszony szeretett volna. A munkahelyen is mindig elégedetlen volt, aztán keresett mást. felmondott, és azt mondja, hogy minden probléma okozója a munkája volt.. Nem vitáznak, türelmesebb lett, együtt vettek lakást és most vannak benne a lombik programban. Azt mondta, hogy ő se gondolta, hogy ez ennyire hatással volt mindenre.
VálaszTörlésSok okosságot írtak a többiek, de ha már megemlítettél, annyit azért mondanék, hogy nekem nem nagyon volt még nem érdekes esetem. Attól, hogy valakin segíteni is tudunk, nem ér kevesebbet.
VálaszTörlésSzerintem azzal, hogy a kérdéseidet megfogalmaztad és leírtad, már egy óriási lépést megtettél. A válaszokat úgyis magadtól kapod, egy terapeuta csak abban tud segíteni, hogy el is hidd magadnak.
Köszönöm!
TörlésSzerintem egy bizonyos kor után ezek a gondolatok természetesek, még akkor is, ha épp nagyon kerek(nem tűnik) minden, de az is lehet, hogy csak egy picivel több időre lenne szükséged magaddal, nem? Mármint abból is fakadhat az elégedetlenség, ha nincs idő megemészteni mindazt, ami történik velünk, akár jó, akár rossz. Persze ez személyiség kérdése is, én határozottan tudom magamról, hogy nekem kell néha egyedül lenni, pasitól, barátoktól, családtól, munkától külön, mert különben jön a hiszti. Az meg hogy az ember nem volt ilyen vagy olyan, hát, változunk, főleg akkor, ha átesünk egy-egy komolyabb traumán.
VálaszTörlés