2015. július 22., szerda

A poszt, amit Oravecz Nóra is megirigyelhetne

Amikor először költöztem össze egy fiúval, azzal, akivel 9 évig együtt voltunk, akkor is itt laktunk. Két lakásrészt, a családi örökségemet nyitottunk össze, kivetettük a falakat, de persze csak egy kicsi pénzecskénk volt, így megnézettük egy belsőépítésszel, hogy ha hosszú távra tervezünk, akkor mi az, amihez nyúljunk hozzá most, és mi az, amit majd később ki lehet hozni a lakásból. Nagyon jó ötletei voltak, és erre a középső, a nappalim és a hálóm közti részre, amit egyáltalán nem használok (az íróasztalom van ott, soha nem ülök oda), csak átmenni szoktam rajta, meg a kutya héderezik a közepén, azt mondta, hogy ott lehetne majd egy kis gyerekszoba-sarok, kiságy, pelenkázó, egy kanapé, kisszekrény cukin elrendezve, később igény szerint alakítva. 

Úgy két hete lehetett, hogy ébredés után bambán ültem az ágyamon, nyújtóztattam a gerincemet, tervezgettem a napot, és néztem végig a nagy, szellős, levegős lakáson. Néztem megint ezt az üres részt, aminek a közepén a kutya hasalt, miközben ütemesen dobolt a farkával a padlón, és gondolkodtam rajta, hogy hogyan lehetne használatba venni, esetleg vásárolni néhány bútort és térbe rakosgatni őket valahogy. Aztán rájöttem, hogy tök felesleges, egyszerűen nincsen szükségem egy plusz helyiségre. És akkor eszembe jutott, amit ez a lakberendező lány mondott a gyerekszobáról, és akkor szíven ütött: hogy itt valószínűleg soha nem lesz gyerekszoba, és soha nem lesz gyerek, csak én leszek, meg a szép, színes, kényelmes, kalandos, családtalan kis életem. Egyszerűen lemaradtam róla, és nem hiszem, hogy találok már olyat, aki majd akarja a gyerekszobát velem minden gyerekszobába-valóval együtt, és majd én is akarom vele. És bármennyire is rossz leírni, már nem hiszek benne, hogy nekem lesz családom. Nem volt igazán letaglózó gondolat, csak akkor és ott beismertem ezt magamnak, és azt hiszem, el is fogadtam, mint valamit, amin nem tudok változtatni.

Mindössze két hét telt el azóta, és csak annyi történt, hogy teljesen véletlenül megismertem ezt a fiút, akihez olyan hozzábújni, mintha ezer éve ismernénk egymást, akivel minden nap hajnalig váltjuk meg a világot, aki úgy néz rám, mintha én lennék a világ legcsodálatosabb teremtménye, és akivel az égvilágon semmi dráma, vagy kétség nincs, csak ő, meg én, meg a közös kalandok, amik várnak ránk. És értitek, nem azt mondom, hogy biztos vagyok benne, hogy majd ő lesz az, aki csavarozza össze a kiságyat majd egyszer a távoli jövőben, de annyit elért, hogy most újra hiszek abban, amit már nagyon régóta nem tudok elképzelni, hogy egyszer majd újra lesz kedvem fehér ruhát ölteni, és őszintén megígérni valakinek, hogy igen, hiszek benne, hogy mi együtt, míg világ a világ. És most újra elkezdtem bízni benne, hogy beleférhet, hogy lehet még családom. Hogy van értelme ennek a plusz résznek a lakásom közepén, vagy valahol egy másik lakás közepén.

És annyi mindenkinél olvasom, hogy nekem már nem lesz, és nem fog sikerülni, mert ha eddig nem sikerült, akkor mitől lenne rá esély, hogy majd valamikor másképp lesz, és annyira szomorú olvasni ezt okos, jó fej, vicces, nagyon szép csajoktól. És tudom, hogy két hete én is elengedtem ezt a dolgot, és azért nem írtam le, mert tudtam, hogy az én számból sokkolóan hatna, mert ha már én sem tudok pozitívan gondolkodni, akkor mi lesz? De úgy tűnik, van bennem egy természetes küzdeni akarás, mert ennek ellenére kitaláltam, hogy a saját kezembe veszem a dolgokat, és én írtam ennek a fiúnak, az elsőnek, aki igazán szimpatikus volt azon az idióta online húspiacon. És tessék. 

Úgyhogy a kedvemért, a példámból okulva, ne adjátok fel. És igen, úgy tűnik, nem érdemes várni, hanem néha kurvára lépni kell.

11 megjegyzés:

  1. Tökéletesen egyetértek, ugyanezt tettem, és most 41 évesen - az egyébként 36 évesen az online húspiacon megtalált - párommal várjuk a gyermekeinket! Megéri tenni, lépni, proaktívnak lenni, én is folyton ezt mondom a hasonló helyzetben lévő barátaimnak! Örülök, hogy a megismerkedésetek módja nem is számít már, egyszerűen élvezitek egymás húsvér valóságát, társaságát :) ♡♡

    VálaszTörlés
  2. Én csak süthetem őket... :D :P

    VálaszTörlés
  3. Mindig azon filózom amikor megnyitom a blogod, hogy ma mi lesz. Mindig tudsz olyat tenni, ami tényleg jó, reménnyel tölti meg az embert. :) Ez a pozitivitás, ez a gondolkodás "hitet" visz a nap végén az emberbe.

    Öröm, hogy így szinte egy "csettintésre" megváltozott a dolog, egy húspiacos vakrepülés után elsőre megint elkapott ez a ritmus. :)

    Én nem tudom, hogy az emberek "hogy vannak" ezzel, hogy más embernek a blogosság, akarom mondani boldogságának örülök, szurkolok neked és sok más embernek is még, szerintem ez kellene az alapvetőnek lennie. Ez csak úgy eszembe jutott. :))

    VálaszTörlés
  4. Igen, igen, igen! Van remény!

    Szuper poszt! Oravecz Nóra felmondhat.

    Én is azt hittem, hogy későn kezdtem, aztán tessék, mégsem túl későn. Még simán időben vagy, elhiheted!

    VálaszTörlés
  5. Gyonyoru poszt! Es igen, en is el vagyok kepedve a sok elkeseredett, már mindent felado csajoktol. Csak igy tovabb!!

    VálaszTörlés
  6. Nagyon örülök a boldogságodnak! Látod, én megmondtam, hogy ez jár neked. :)

    VálaszTörlés
  7. :D örülök neked. én is akkor találtam Rá, mikor épp egyáltalán nem kerestem. és már 4 éve ismertem, csak nem szúrta ki a szemem :)

    VálaszTörlés
  8. Óriási szerencse IS kell hozzá(mint általában mindenhez)De amig valaki tényleg csak otthon szomorkodik,addig nem történi semmi:-(
    Én csak csöndben drukkolok!!

    VálaszTörlés