Röviden

Aztán vasárnap reggel autóba ültünk hárman, Tony, a kisfiú és én, és elutaztunk a családjukhoz. Patchwork családjuk van, elváltak a szülei, és nem mindenkivel felhőtlen a viszony, amire minden indok meg is van, de most valahogy minden egészen jól sikerült. Számomra fontos a család, talán a legfontosabb dolog, és ahogy visszanézek, tisztán látszik, hogy az exeimet is mindig arra ösztökéltem, hogy engedjék el a sértettségüket, a rossz érzést, és igyekezzenek a lehetőségekhez képest jó viszonyt ápolni a rokonokkal - már azzal, aki igazán fontos. Szerintem ha az ember nyit, és pozitívan, szeretettel közeledik a másik felé, nagy az esély, hogy hasonló reakcióval találkozik - persze, ez nem törvényszerű, hisz a rokonainkat nem válogathatjuk meg, de mégis, ezt tartom jó hozzáállásnak. Engem szoktak szeretni a pasijaim családjai, és én is előítéletek nélkül állok mindenkihez, szóval jó támasz vagyok az ilyesmihez. Na és talán most is elindult valami jó tendencia, és igyekszem segíteni, hogy ez így is maradjon. Csodák persze nincsenek, de én azért drukkolok nekik.

Az igazi összejövetel Tony tesójáéknál volt, voltunk egy csomóan, és nagyon jól éreztük magunkat, pedig ott voltunk több, mint 5 órán keresztül. A végére mondjuk nagyon elfáradtunk, hazafelé mondogatni kellett a kisfiúnak, hogy ne aludjon el, és sikerült is, közben zenét hallgattunk, énekeltünk, vicces volt. Engem még hazahoztak, mert rá akartam még nézni apura, aki most egyedül van, el akartam vinni a kutyát, meg itthon akartam aludni. 

Reggel anyunál kezdtem. Beléptem a kórházi szobába, és teljesen elámultam, hogy az én anyukám még a kórházi ágyban fekve, Poe történeteit olvasva, frissen műtött, combig gipszelt lábbal is milyen szép, teljesen kisimult, a frizurája makulátlan (szombaton hazaküldött fésűért, mert azt elfelejtettem vinni), ő pedig csupa mosoly és jókedv. Úgy mesélt a műtétről, arról, hogy hallotta, ahogy kalapáltak, meg hogy a lumbálás miatt nem érezte, hogy pisilnie kell, hogy közben nevetgélt, mintha valami kellemes teadélutánról mesélt volna. Ő tényleg egy tünemény, nem hiába ő a példaképem. Pénteken engedik majd haza.

Furcsa volt nélküle a családi ebéd is a nagynénéméknél, de azért elviccelődtünk, meg halálra zabáltuk magunkat. Ha 5x ennyien vagyunk, akkor is maradt volna egy csomó kaja, én ezt nem is értem, de tényleg, a tizedét nem ettük meg az elénk rakott kajamennyiségnek, pedig próbálkoztunk. Én hazajöttem elég korán, aludtam egy órát, és most kezdhetek pihenni. Holnap pedig 39 éves leszek.