All those tiny lights

Ma a gyerekek nagy része feketében jött suliba. Nagyon megérintette őket az, ami történt, akartak róla beszélni. Szinte minden órán előkerült a téma, úgy éreztem, mindannyian magunkba néztünk, és picit egymás felé fordultunk. Valahogy csendesebb volt ez a nap, mint szokott. Az aulában kialakítottak egy emlékhelyet, ahol mécsest gyújthatott, aki akart, és mindenki akart, tülekedés nélkül álltak sorba a gyerekek. Szívszorító volt látni a rengeteg pici lángot. Nagyon hosszan égtek, még a nap végén is, mikor eljöttem. 

Ma hívott Phoebe edzeni, de én addigra már letudtam a napi adagot. Kérdezte, hogy mikor megyünk együtt, én meg őszintén megírtam, hogy mostanában igyekszem letudni az edzést minél korábban, este már nem igazán van kedvem. Meg hogy nem vagyok valami nagy passzban, téli depresszióban szenvedek. Csodálkozva írt, hogy te? neked mindig olyan jó kedved van. Pedig dehogy van, úristen, néha egészen elkeseredem én is. Csak valószínűleg sokkal könnyedebb, pozitívabb vagyok, mint egy átlag ember, és kevesebbet panaszkodom. Pedig sokszor nekem is rossz a kedvem, nyomasztanak az ilyenolyan gondok. 

De eszembe jutott a mai nap kapcsán, hogy tényleg, annyi indokolatlan sírás-rívást-panaszkodást hallok magam körül, elképesztő, nem csoda, hogy Phoebe engem egy csupajókedv lánynak lát. Ha valaki elpanaszol nekem valamit, általában azt hiszem, hogy azért mondja, mert nem tudja, hogyan oldhatná meg ezt a problémát, és tanácsot kér. Én meg jó vagyok ebben, tudjátok, kívülről más perspektívából látjuk a dolgokat, nem tűnnek olyan reménytelennek a szituk, sokszor jobban látszanak a lehetőségek. És én ilyenkor szoktam tanácsot adni, hogy talán csináld ezt, vagy a helyedben én így tennék, vagy talán segítene, ha ez vagy az történne. Meg szoktak hallgatni, van, aki örül is az ötleteimnek, de sokszor rájövök, mikor a nyolcadik kifogást hallom, hogy tulajdonképpen nem keresnek megoldást. Van a probléma, lehet miatta nyüszögni, de tenni ellene, hát azt ezért és ezért nem. Ma hallottam például, hogy iszonyúan fáj a derekam, én meg, hogy van szuper jóga a városban, el is megyek veled, ha akarod, esetleg masszázs, biztosan jólesne és segítene, de tudok egy zseni csontkovácsot is - erre ő, hogy aha, tényleg? Fú, a jóga milyen izgalmasan hangzik, már hallotta, hogy az szuper a hátnak, és lehet, hogy majd egyszer elkéri a csontkovács számát - és sose kéri el. Ugye ismerős? Annyi ilyen van, és ez nem egy ember, hanem egy általános, tipikus tendencia, nem is értem. Szerintem sok ember csak azért mondja, hogy panaszkodhasson. Még sokszor bedőlök, és próbálok segíteni, de van, akinél már tudom, hogy nem érdemes. 

És a lényeg, hogy én nem vagyok panaszkodós típus, ha bajom van, keresek rá megoldást, és teszek érte, hogy másképp legyen. De most extrán rájöttem megint, hogy semmi problémám nincsen. Sokunknak nincsen oka panaszkodni.