2017. május 1., hétfő

keep on keeping on

Lenszi kérdezte (megjegyezném, nem gyakran esik meg velem), hogy mi újság velem, hogy vagyok? Meséltem, hogy leginkább sehogy. Illetve megvagyok, minden oké. Nekem ez, amit itt is láttok, megtalálni az örömet a mindennapokban, nos, ez nagyon jól megy. Szeretem a munkám, ami mostantól amúgy is lazább, sokat sportolok, finomakat főzök és eszem, és nem csak magamnak, cukik a barátaim és jó programokat szervezünk, aránylag sok időt töltök a családommal, akik mind jó arcok, találok időt a pihenésre és az olvasásra, van kutyám és macskám, blablablaaa. Vannak problémáim, mint a hajléktalan-gate, vagy az egyik kolléganőm, akivel előbb-utóbb bele kell mennem egy komolyabb konfliktusba, hogy a kutyámnak hályog van a szemén, vagy hogy egyedül vagyok, és nincs kedvem online társkeresőzni, bár sajnos kicsi az esélye, hogy irl futok össze a pasival, akivel nincsenek kérdések, ahogy ezt kitaláltam magamnak - de nem különösebben stresszelem magam ezek miatt, ez van, együtt tudok ezekkel élni. 

Az viszont nagyon nyomaszt, hogy szinte mindenki maga alatt van, akit ismerek, alig ismerek valakit, már a két tesóm családján kívül, aki elégedettnek tűnik és jól érzi magát a bőrében. Mindenki szomorú, depressziós, kilátástalannak látja az életét. Nagyon szeretem a barátaimat, és nagyon rossz látni, hogy rosszul érzik magukat. Már régen rájöttem hogy ezt a könnyed, színes, napsütéses világlátást, ami szerintem szinte mindenre gyógyír, nem tudom átadni, de tölthetek velük időt, elvihetem őket moziba, meg pizzát enni, vehetek nekik sütit, meghallgathatom őket, és mondhatok optimista, kedves dolgokat, amitől kicsit jobban érzik magukat. 

Azt sem tudom, hogy ez, hogy ilyen nehéz a felnőtt-lét, ez azért van, mert itthon nehéz? Vagy másutt is így nyűglődik mindenki? 

7 megjegyzés:

  1. én mindig azt hittem, h a felnőtt-lét az amúgy nem nehéz, csak nekem nem megy, mert (betegség).
    most összezavartál :D

    gondolom olyan helyeken, ahol egy mezei takarítónő maga is keres annyit, amennyiből meg tud élni,
    a nagy egzisztenciális bizonytalanság kiesik, és ott így alapból egyel kevesebb elemű a durva mindennapi szorongások repertoárja.

    a biztonságérzet nagyon sokat számít.

    meg tán az is, hogy nálunk nemigen van a mentális egészségnek és öngondoskodásnak kultúrája, az emberek kevéssé tájékozottak a témában, pedig rengeteget számít, tudjuk-e, mikor mi történik és mit lehet vele kezdeni.

    mondjuk az is igaz, hogy szomorúnak meg ér lenni, ha az emberrel rossz történik és nehéz időszaka van, érdemes megélni és kimutatni a negatív érzéseket és állapotokat is, hogy feldolgozódjanak,
    a szánsájnhepi nem az egyetlen legitim hozzáállás az élethez. ha szar van, nem kell eltagadni, hogy szar, mert attól ugyan a környezetnek jobb lesz, vagyis hát krnyelmes, de az érintett csak magára marad lelkileg.

    VálaszTörlés
  2. pont ezen gondolkoztam én is, amit írsz a végén, a napokban beszélgettem egy trópusokon született és ott élő lánnyal, aki mondhatom, hogy a barátom lett, amíg ott éltünk, és neki is megvannak a maga kilátástalan helyzetei, a maga párkapcsolat találási problémái, a saját harcai és szomorúságai, pedig milyen érdekes, mennyien legyintenénk, hogy ugyan már mi gondja is lehetne valakinek egy ilyen Paradicsomban. Szóval nehéz itthon és rossz a jövőkép (én is a nyavajgók táborát erősítem sokszor,d e azért igyekszem pozitívan látni a világot), de a világ idillikusnak tűnő felén is nyűglődnek.

    VálaszTörlés
  3. Igazandibol ezt a szemleleted barhol magadeva tudod tenni de jobb ha a kornyezet is hasonlo gondolkodasu es ez az ami kicsit hianyzik orthon.

    VálaszTörlés
  4. pontosan ott kezdődik minden, ahogyan te csinálod a hétköznapokkal!
    amikor nem bírok kikelni az ágyból, eszembe jut, hogy Ilonka már túl van az edzésen is, meg árkon bokron és, hogy csomó midnent tesz magáért, amit senki nem vehet el tőle és így lesz valaki egészséges, meg kisimult és sokkal jobb úgy a saját bőrömben, mint az ágyban henyélve. na, és ilyenkor elszégyellem magam :D
    amúgy meg sajnos mindenki a saját kárán tanul és hiába mondod, hogy így meg úgy jobb lenne, bólogat, egyetért, aztán megy vissza a megszokottba.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. no de honnan tudod, h a másiknak hogy lenne jobb?
      senki sincs a másik cipőjében...

      lehet, h neked a saját hasonló helyzetedben a saját életkörülményeid között az vált be,
      de ha átraknának az ő körülményei közé, bizti-e, hogy azok közt is ugyanúgy működne? az egyéni különbségekről nem is szólva: eltérő habitus, tulajdonságok, értékrend, motivációk, célok...

      neked is minden tanács és megoldási javaslat mindig keresztülvihető volt és bevált, amit csak másoktól kaptál? biztosan mindannyian azért adták, mert ők azt gondolták helyesnek, nekik az jött be.


      szerintem sajna nincs univerzális megoldás, ami mindig mindenkinél mindenre ráhúzható...

      esetleg irányvonalak.

      ha lenne, milyen egyszerű is lenne, csak kiadnánk könyvben: útmutató az élethez. mindenki felüthetné szükség esetén, hogy megnézze, ilyenkor mi a teendő... :)

      Törlés
    2. violet, sajnos van olyan, hogy az ember nem tud kimaszni az agybol es nem azert, mert annyira kenyelmes.. :(

      Törlés
    3. szerintem a másiknak úgy lenne jobb, ha nem érezné depressziósnak és kilátástalannak az életét :)

      gyömbérke, elhiszem. :(

      Törlés