Ha otthon vagyok (otthon vs. itthon), 5 perc elindulni. Aaaaa, nincs itthon fokhagyma, cipő felhúz, táska a hátamon, bicaj kitol, és már úton is vagyok a piac felé. Itthon (Budapesten itthon, a kis cuki lakásunkban, illetve hát a pasim lakásában) nagyon nehezen indulok el. Kétszer meggondolom, keresem az indulást kikerülő lehetőségeket, átöltözöm, sminkelek, képes vagyok órákat eltökölni, míg végül valóban elindulok. De olyan is van, hogy végül nem megyek sehova.
A fura az, hogy ugyanez volt, amikor Genfben laktam. Hiába ismertem jól a várost, fel is találtam magam, és egy csomó mindent csináltam, de valahogy sosem éreztem magam igazán otthon, mindig mesehősnek éreztem magam, a vidéki kislánynak, akivel a tündérmese történik, megérkezik a herceg fehér lovon, óriási szerelem, esküvő, Svájcba költözés, csodás lakás, csodás autó, utazások, csodás élet... Kicsit mindig mintha kívülről néztem volna ezt az egészet, vicces volt megélni, de valahogy mindig az énekes-angoltanár lány maradtam, a színes ruháival meg a pulikutyájával a Dunakanyarból. Az a lakás maga volt a béke szigete, minden szeglete engem tükrözött, nagyon, nagyon jól éreztem ott magam, és mégis nehezen léptem ki az ajtón.
Én ide jártam egyetemre, ezer dolog történt velem, kifejezetten jól ismerem Budapestet, sok időt töltöttem itt. De mindig azt szerettem benne, hogy kivettem belőle, ami nekem kellett, a sulit, a programokat, a csavargást, a vásárlást, a pörgést, majd felültem a vonatra, akár egy átmulatott éjszaka után, és 25 perc múlva már a Dunakanyarban voltam, ahol már akkor elöntött a nyugalom, amikor leszálltam a vasútállomáson. Csak most bármi történik, nem megyek haza.
Kicsit olyan érzés, mintha idegen lenne nekem a nagyváros, és ez a kicsi lakás lenne a komfortzónám. Ma kicsit autóztam itt a környéken, és már mindenhova odatalálok gps nélkül is (Buda, meg a hegy teljes homály volt idáig, pedig két barátom is lakott itt az utóbbi pár évben). Mégis, olyan fura, hogy most itt élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése