2018. december 11., kedd

her morning elegance

Néha olyan nehéznek érzem az életet. 

Pénteken megint edzettünk és szaunáztunk Pillával közösen, remélem, hogy ebből hagyomány lesz. És pont meséltem neki, hogy milyen jól érzem magam, helyrerázódtak a dolgok, kicsit mintha megtaláltam volna volna magam ebben az új élethelyzetben. Elmúltak az indokolatlan, gyilkos rosszkedvek, a pasim újra örül, hogy visszakapta a vidám Milonkát, én meg főleg, hogy visszakaptam önmagam, szóval minden megy a maga útján. Erre tegnapra és mára sikerült annyira összezuhannom, hogy ma reggel eszembe jutott, hogy nem bírom végigcsinálni a napot, főleg, hogy nyílt nap volt nálunk, és be is jött egy csomó külsős megnézni az óráimat. Persze aztán összekaptam magam, de hát na. Elkezdett nagyon megviselni a pszichológusnál töltött idő. Bármiről, de tényleg, bármiről beszélek, a munkámról, a kutyáról, a barátaimról, tényleg, bármiről, olyan érzelmeket vált ki belőlem, hogy folyamatosan nyelem a könnyeimet és legszívesebben zokognék, csak hát igyekszem nem idiótaként viselkedni, és értelmes párbeszédet folytatni inkább. Azon gondolkodtam, hogy ezeket az érzelmeket én vajon ilyen szinten elnyomom, és alig várják, hogy kitörjenek? De miért nyomom el? És hol vannak ezek bennem normál esetben? Hm. 

Na és tegnap délután valahogy rajta maradtam ezen a vonalon, úgy sütöttem a túrókrémes meg nutellás palacsintákat, mint maga Anna Karenina, a tragikus sorsú hősnő, és reggel is úgy keltem, hogy a metrón (fú, ez a reggeli metrózás életem megrontója) megint egy küzdelmes filmdráma szereplőjének láttam magam, akinek a világ minden gondja nyomja a vállát. Nyilván látom magam kívülről, és tudok is nevetni magamon, meg néha szégyellem is, hogy mit össze nyűglődöm, mikor olyan jó minden, de tényleg, majd elmesélem azokat is.

Ma beszéltem egy csomót telefonon a sógornőmmel, és mesélte, hogy Panna, az unokahúgom nagyon szenved minden reggel, mikor fel kell kelni és iskolába kell menni. Kifejezetten szomorú és szenved olyankor. Én ebben annyira látom magam, gyereknek is ilyen voltam én is, anya kis trükköket talált ki, hogy jobban érezzem magam. Közben felnőttként én megtanultam szeretni a reggeleket, élvezni, hogy van ilyenkor egy kicsi időm magamra, a hosszú zuhanyt, a hajmosást, a reggelit, a kávé fölött ücsörgést, a de gondolom, ő még csak annyit lát ebből, hogy halálosan korán van, nagyon álmos, és kell menni a suliba szívni. 

8 megjegyzés:

  1. Azt tudod, hogy konkrétan mitől van rossz kedved vagy úgy általában egyszer csak eltűnik a jókedv?

    VálaszTörlés
  2. Fu en allandoan bogtem a pszichologusnal, elso perctol az utolsoig. Ez onmagaban egyaltalan nem gaz, szerintem neked is szabadjara kene engedned az erzelmeidet. A lenyeg h kideruljon mitol a rosszkedv, es ha ehhez tobbek kozt a sirashoz van szukseg, akkor ugy legyen.

    VálaszTörlés
  3. Nekem anno konkretam kerdezte a pszi h mikor sirtam utoljara. Masfel honap melo volt benne, hogy sirni tudjak es sztem onnantol 4 vagy 5 honapon at kb minden nap sirtam.
    Nem azt mondom hogy ez jo, de akkor valahogy ennyira ki tudott jonni belolem minden keseruseg meg fajdalom, hogy kb semmit nem cipeltem magammal akkor.
    Sirni sztem nagyon felszabadito, kar h elnyomjuk
    :(.
    Sztem engedd szabadjara...

    VálaszTörlés
  4. A siras ongyogyito mechanizmus. A gyerekek is azert csinaljak, csak a szulok azt hiszik, hogy rossz, es mindent megtesznek azert, hogy a kicsik abbahagyjak. Fokent figyelemelterelessel. Pedig a legjobb, ha megolelik oket, megszeretgetik es hagyjak kisirni. Te is oleld meg magad, es hagyd kisirni.

    VálaszTörlés
  5. Anno, mikor 50+ évesen albérletbe költöztem, senkinek nem beszéltem róla. Erős voltam, nem sírtam. Egy hónap múlva "nyertem" egy Bell féle féloldali arcidegbénulást. A net szerint a bénult felen a ki nem mutatott, meg nem élt érzelmek jönnek ki...esetemben a szomorúság. Gyógyszerek, fülműtét, én meg egy kolleganőmnek elmondtam, h szétesett az életem. Igazán sírni, sokat még azóta sem sikerült. B

    VálaszTörlés
  6. Na hát én bármikor bármilyen feszkón tudok sírni, ami nyilván ultra ciki, a fentieket olvasva legalább egészséges :) a pszichológusnál is végig bőgtem az első eés eddig egyetlen alkalmat, de igyekszem majd rendszeresen is járni. Vannak dolgok amikről egyáltalán nem tudok sírás nélkül beszélni.

    VálaszTörlés
  7. Kb.2 és fél hónapja járok.Nem mondom,hogy sokkal jobb,de tudom,hogy az lesz.Van úgy,hogy ott bőgöm el magam-és csak engem feszélyez-,van úgy,hogy a hazautat sírom végig.
    Tény,hogy többet sírok a terápiák óta,azt gondolom, hogy a lelki nagytakarítás felkavarja a port és ezzel jár. :)

    VálaszTörlés
  8. Jajj, muszáj bekapcsolódnom! Én kicsit több, mint egy éve járok pszichológushoz, és az ülések nagyrészén sírok, bár talán mostanában már kezd mérséklődni a dolog. Eleinte teljesen váratlan dolgok hozták elő belőlem, amikkel tisztában voltam, és azt hittem, már magamban lerendeztem, de a pszichológusom értő hallgatása, empatikus visszajelzései segítettek "kívülről meghallani" a saját belső hangomat és szembesülni az érzésekkel, amiket nem nyomtam el, sőt, tudatosítottam, de különböző okokból kifolyólag nem igazán tudtam mélyen megélni, amikor aktuálisak voltak.
    Nem is tudom elmondani, mennyit segített, hogy szanaszét sírtam nála a szemeimet, és ő rendületlen türelemmel nyújtotta felém a papírzsebkendőt és hagyta, hogy jöjjön. Persze, emellett megvan az "értelmes párbeszéd" is, nem csak sírdogálni járok oda. :)
    IMÁDOM, és nagyon sokat javult az életminőségem, amióta igazán merek rá támaszkodni. <3 Szóval röviden: sírjunk, könnyebbüljünk meg, megéri!

    VálaszTörlés