2019. augusztus 11., vasárnap

L O V E

Szombaton, telefonon, aputól tudtam meg, hogy a nagynénémnek nem gyomorrontása volt, hanem vérrög volt a szívében, aminek következtében (mert ugye hiába jártunk a sürgősségin, nem jöttek rá rögtön, mi a baj, és még két napot otthon volt utána, és akkor ilyenkor jut eszembe az, hogy nem lennek orvos, mert ilyen nehéz feladatokat, ekkora felelősséget, atyaúristen) elhalt az emésztő szerveinek egy nagy része, ki kellett venni a vékonybeleinek a felét (!!!), és mázli, hogy a lábát nem kellett levágni, mert oda visszatért a vérkeringés végül. Óriási műtét volt. 85 éves. És akkor ebből felépülni.

Az jutott eszembe, és lehet, hogy szívtelennek fogok tűnni, de hogy mennyivel jobb lett volna neki, ha kap még egy stroke-ot, vagy egy szívrohamot, és szépen, nyugodtan elmegy. De ennyi idősen, ilyen nagy szenvedésen, ennyi fájdalmon keresztülmenni, ezt senki nem érdemli meg. Tudom, hogy ilyenkor az emésztése is teljesen felborul az embernek, pl. állandó hasmenés, mivel a rövid út miatt nem tudnak felszívódni a dolgok, szóval nem lesz könnyű. Bárcsak meg lehetne őt a következő hetektől kímélni, igyekszem majd sokat ott lenni vele. Sokszor elsírom magam, ha eszembe jut, borzasztóan sajnálom szegényt.  

Közben, teljesen furcsa módon, életem egyik legboldogabb időszakát élem, kicsit ilyen mézeshetek-hangulatban telt az egész hétvégénk. Olyan szépen beért másfél év alatt a kapcsolatunk, annyira magától értetődő köztünk minden, pedig semmi különöset nem csináltunk, labdáztunk a vízben, backgammonoztunk órákig, este ittunk egy pohár meggyes sört a strandon, 10-kor már ágyban voltunk. Olyan szépen élünk, semmit többet nem tudok kívánni. Este hosszan sírtam a vállán, miután lefeküdtünk és lekapcsoltam a villanyt, és nem is próbált vigasztalni, csak simogatta a hajam, hagyta, hogy sírjak. Szétszakad a szívem a boldogságtól és a szomorúságtól egyszerre, nagyon furcsa érzés.

6 megjegyzés:

  1. Egyáltalán nem vagy szívtelen, sőt. <3
    (Most halt meg 86 és fél évesen a nagymamám hatheti kórház után. Őszintén? Szomorú, hogy meghalt, de annál megnyugtatóbb, hogy nem kellett tovább szenvednie, mert tudtuk, hogy önálló életre már nem lenne soha képes, viszont szellemileg friss volt annyira, hogy tisztában legyen az állapotával. Senkinek nem kívánom azokat a megalázó kórházi napokat. Most legalább újra együtt van a férjével. <3)

    VálaszTörlés
  2. Így ismeretlenül is jobbulást a nagynénédnek, sajnálom a vele történteket.. ennyi idősen ekkora műtétet.. borzasztóan nehéz lehet neki is, és nektek is! :(

    A boldogságodról viszont nagyon jó olvasni, totál harmonikus minden a soraid alapján, ami szuper dolog! :)

    VálaszTörlés
  3. Jaj iszonyat. Értem én hogy életmentő műtét e valóban 85 évesen… Kár hogy nem ismerték fel azonnal, hogy mi a baj.

    Én is azt szoktam mondani, hogy nem szeretnék öregen súlyos beteg lenni, akkor inkább "vigyen el" azonnal. De fogalmam sincs, hogy az öreg emberek mikor tényleg már ott állnak a "halál kapujában" mit éreznek, mit szeretének.
    Kívánom, hogy felépüljön, vagy ahogy neki jobb...

    VálaszTörlés
  4. igen, az élet időnként szívszorítóan ambivalens. van hely az ember szívében egyszerre a hatalmas szomorúságnak és a hatalmas boldogságnak. ♥️

    VálaszTörlés
  5. Nagynénédnek jobbulást és kitartást nektek is!
    A többire meg: Aw! :)

    VálaszTörlés
  6. kívánok neki gyors felépülést!

    VálaszTörlés