let go

Tegnap este a barátainknál voltunk kicsit, csak most sikerült elvinni a fa kiskutyát a cukker kis szülinaposnak. Tök véletlen, hogy néhány napja tud magabiztosan járni egyedül (1 éves), és így már tudja húzni maga után a kis kutyit, mondjuk az eb néha a levegőben lóg - nagyon édes, és gyönyörű kiskölyök. Mi pedig kaptunk bort, sütőtök levest meg kecskesajtos bruschettát - azonnal integrálnom kell a kecskesajtot az étrendembe, nagyon ízlett, pedig még svejcből úgy emlékeztem, hogy nem szeretem. Iszonyúan jólesett kicsit kimozdulni és elfeledkezni a munkáról, meg az éppen rám váró, intéznivaló feladatokról. Barni borzasztóan stresszel a munkáján, hajnalban kell, vagy azért, mert muszáj mennie, vagy mert nem tud aludni és agyal. Tudom, hogy ez nem normális, és szörnyű látni, de azon kívül, hogy motivációs beszédeket tartok neki (amik egyébként meglepő mértékben segítenek időnként), meghallgatom, ha mesélni akar, nem faggatom, ha nem, meg hogy imádom, amennyire csak tudom, nem tudok segíteni neki. 

Az a baj, hogy én is hajlamos vagyok rá, hogy ráizguljak a dolgokra, túl sokat készüljek az óráimra, idegeskedjek miattuk, pedig nagyon jól tudom, hogy az én esetemben teljesen felesleges. Meg hát egyszerűen nem működik az, hogy mindketten stresszelünk, szerintem fontos, hogy ha nehezebb időszakunk van, legalább egyikünk nyugodt hátteret biztosítson, őrá is nagyon lehet számítani, bármikor meg tud nyugtatni, hogy mindent megoldunk, amikor épp szenvedek valami miatt. Én vagyok viszont az, aki el tudja a dolgokat tudatosan engedni. Sokszor, amikor stresszelek, biztosan ismeritek az érzést, úgy érzem, hogy elpattannak az idegeim, nem bírom kikapcsolni az agyam, és ilyenkor tökre megértem, hogy van, aki ezt az állandó feszültséget annyira nem bírja, hogy inkább ráül a nyugtató, fű, vagy a pia vonatra. 

Kedden este voltam egy tanítványomnál a Délinél, villamossal mentem, ami kb azonnal jött, és mivel nagyon időben indultam, hogy semmi ne okozhasson meglepetést, fél órával a megbeszélt időpont előtt odaértem. Nem akartam felmenni, hanem sétálgattam egy kicsit ott a Kékgolyó utcában, felültem egy kőfalra, nézegettem az innen-onnan haza ballagó embereket, meg a gazdáikkal ténfergő kutyákat - az a fél óra sietség nélküli semmittevés wellness volt az agyamnak. Külföldön egy csomószor csinálom ezt a kávéházban (vagy inkább előtt) ücsörgést, cél nélküli andalgást, people-spottolást, itthon miért nem? Budapest erre a legtökéletesebb helyszín. Miért rohanok mindig? Annyi jó hely van a közelben, miért nem ülök be időnként egyedül valahová? 

Mindenesetre ma nagyon jó és hatékony napom volt, Barni reggel elvitt a suliba, amitől nagyon jókedvem lett és váratlna lendületet adott a napnak, nagyon jól működtek az órák, mindent megoldottam, és aztán voltak kisebb szüneteim, amikor egy csomót sikerült haladnom a egyéb dolgaimmal. Volt munkacsoport, és este még tanítottam is, és ahogy meséltem már, most kifejezetten élvezem, hogy emberek vannak körülöttem, egyáltalán nem szív le úgy, mint az introvertált időszakomban szokott. Sőt, azt is látom, hogy másokat külső aksi módjára töltök én is.