Tegnap megint jöttek megnézni a házat. Úgy volt, hogy Barni elugrik egyedül elintézni, és jön is, de rájöttem, hogy nem akarok szombat délelőtt is egyedül lenni Danival, elkísérjük, mi maradunk anyáéknál, míg ő kísérgeti az érdeklődőket, ebédelünk és jövünk. Tényleg jó volt, Dani fergeteges formában volt, szórakoztatta a nagyszüleit, én meg kinyújtóztam a cserépkályha melletti fotelben és bambultam. Anyával sütöttünk együtt palacsintát a bableves mellé, kell-e ennél jobb szombat délelőtti program?
Aztán délután itthon ejtőztünk, este pedig, miután leraktuk Danit, megnéztük a Coco című mesefilmet, nagyon szerettem. Engem nagyon foglalkoztat a halál, ami ennek a mesének is témája. Nehéz beszélnem róla, vagy elfogadnom, mivel nagyon keveset találkoztam vele. Tudjátok, mennyire közel állnak hozzám a szüleim, félek tőle, hogy ha egyszer elveszítem őket, én azt nem bírom feldolgozni, ezért tudatosan foglalkozom vele. Amikor Mami, anyu anyja, akivel imádták egymást, meghalt, anyu úgy egy napig sírdogált, aztán pedig ment minden tovább a maga útján. Kérdeztem őt egyszer, hogy ez hogy lehet, és elmondta, hogy amikor gyerek volt, még otthon születtek és otthon haltak meg az emberek, ő többször látott szülést és halált is, mindkettő az élet része, el kell fogadni, tudni kell együtt élni vele, főleg, ha egy idős, vagy beteg ember hal meg. Mióta kórházban történnek, nagyon nehezen kezeljük őket, van, aki egyikkel sem találkozik soha, pedig természetes folyamat mindkettő. Na, úgyhogy nagyon örültem, hogy ez a mese is körüljárja kicsit a dolgot, tök természetes tényként kezelve a családtagok halálát, kihangsúlyozva, hogy fontos, hogy emlékezzünk arra, aki már nincsen velünk.
Egyébként múltkor meghallgattam néhány wmn Beszélnünk kell! podcastet a spotifyon, elsőre kicsit bizalmatlan voltam, de D. Tóth Kriszta beszélget Orvos-Tóth Noémivel, és iszonyúan jók a témák: nárcizmus, párkapcsolati erőszak, mozaikcsaládok (nagyon nagyon javaslom minden érintettnek, de inkább mindenkinek mindet) stb, na és van egy ilyen is, hogy a halál és a gyász. És ugyanezt mondják ők is, hogy mennyire tabu manapság a halál, nem tudunk mit kezdeni vele. Sokszor nem tudjuk elengedni a haldoklót, akkor sem, mikor már nyilvánvalóan búcsúzni kellene, őszintének lenni, feloldani, beszélgetni. Ilyen módon megnehezítjük a haldokló helyzetét is, hiszen nem tud saját magával foglalkozni, megnyugodni, mert bűntudata van, hogy fájdalmat okoz, főleg, hogy győzködik, hogy de minden rendben lesz, meggyógyulsz. Volt egy ilyen történet is, amit Noémi mesélt, hogy a Hospice házban a feleség annyira nem tudta elfogadni, hogy elveszíti a férjét, hogy az utolsó mondata az volt hozzá, hogy egyél még egy kicsit.
Ahh, milyen könnyed vasárnapi témát találtam. Tudom, nagyon nehéz, de talán pont ezért muszáj beszélni róla.
Az én halálhoz való viszonyulasomat szerintem jól mutatja, hogy csak azért nem bőgök már csak a téma említésén is mert itt ülnek a gyerekek.
VálaszTörlésSzerintem ez egy nagyon összetett dolog. Teljesen más elveszíteni valakit egy hosszú, teljes élet után, mint mondjuk a szerelmedet az élete közepén, vagy a gyerekedet úgy, hogy szinte el sem kezdte az életét.
VálaszTörlésAz én apai nagyszüleim nagyon fontosak voltak az életemben, de amikor meghaltak mégis az a tudat volt bennem, hogy megéltek egy nagyon szép életet (88 és 93 évesen haltak meg), látták felnőni az unokákat, megismerték a dédunokákat. A nagymamám utolsó két éve a demencia miatt rettenetes volt már, amikor voltak tiszta pillanatai, akkor rimánkodott, hogy nem akar így élni. A nagypapám meg végig teljesen jól volt, egyszer csak rosszul lett, bement a kórházba és 3 nappal később álmában meghalt. Szomorú voltam, de ezt így el lehet fogadni és könnyebb továbblépni.
A gyerekem halálát viszont nem fogom soha elfogadni, nem volt az élet természetes rendje, hogy meghaljon, nem lehet feldolgozni, sem elengedni (ezt mennyien mondták és annyira haragszom erre a mondatra, mert egy teljesen téves, rossz elképzelésen alapszik), meg lehet tanulni együtt élni vele. De cipeled örökké, mint egy téglát a zsebedben. Ettől még leszel boldog, tudsz nevetni, örülni, élvezni az életet, de semmi sem lesz már soha ugyan olyan.
Számomra ez sosem volt tabu, tudtam róla beszélni, sőt hülyén hangzik, de szerettem volna róla beszélni, mások nem engedték, mert nekik volt kellemetlen. Senki sem szeret szembenézni azzal, hogy időnként gyerekek is meghalnak.
Az meg az agy védekezése, hogy hárít, az utolsó pillanatig reménykedik, főleg egy nagyon hosszú betegség esetén, másképpen egyszerűen nem lehet kibírni a fájdalmat. Nekem is modnták az uoldó hetekben, hogy meg fog halni, de az agyam egyszerűen nem fogta fel az egészet, tényleg az utolsó utáni pillanatig reméltem, hogy meggyógyul.
Tavaly az volt a kedvenc podcast sorozatom, tenyleg jo. A halal temaja kulonosen.
VálaszTörlésNekem apukam ket es fel eves koromban halt meg. Anyukam nem reg emlitette eloszor azt a napot es a viselkedesem, de nem fejtettuk ki, majd eloben. Miota megszuletett a lanyom, tok erdekes, regi csaladi temakat feszegetunk, es nagyon elvezem.
VálaszTörlésA Cocon azert tudok iszonyuan bogni, mert a sajat apukamat es magamat latom a tortenetben, es legutoljara terhesen ultem ele, a tvben ment, a veget neztem meg, maig nem ertem miert, tudtam, hogy vegig fogom zokogni:Dd fuh.
💜
Törlésfu az nagyon megható a Cocoban.
Tavalyelőtt nyáron halt meg a nagymamám, hazaugrottam elbúcsúzni tőle. Kórházban feküdt, borzalmas állapotban, de szellemileg szinte teljesen épen, és mindketten tudtuk (illetve én biztosan), hogy soha többet nem találkozunk, mégis mindenről beszéltünk, csak erről nem. Nem is tudtam normálisan elköszönni tőle, fogalmam se volt, mit mondjak. Borzasztó érzés volt.
VálaszTörléstökre megértem. nekem a nagynénémnél azért volt könnyebb, mert egyrészt ő nagyon meg akart halni, és kendőzetlenül beszélt erről (sőt, eutanáziát szeretett volna, nem tudta, hogy ez nem így megy), tehát nem lehetett kerülni a témát, másrészt egy csomó gyakorlati dolgot el kellett intézni, lezárni a bankszámláját, intézni a házat, átiratni dolgokat stb... nem lehetett úgy csinálni, mintha nem ebbe az irányba mennénk, muszáj volt beszélni róla.
TörlésAzért szerintem tök nehéz megtalálni azt a határt, hogy "minden rendben lesz" és próbál pozitív lenni az ember, minthogy már inkább nem mondja inkább ezeket.
VálaszTörlésBöbével értek egyet abban, hogy más megélni azt, hogyha valakinek "ideje" van elmenni. Amikor mamám meghalt, nem volt már fiatal, több betegsége volt, hosszú ápolás volt a vége, amikor ő meghalt, pár napig brutál lehangolt voltam, de aztán valahogy ment minden tovább. Jó, amikor pakoltuk ki a házát, akkor nem volt az egyszerű, de mégis valahogy elfogadható.
Viszont amikor a nagybátyám meghalt 50 évesen (közel álltunk egymáshoz), akkor az tökre megviselt. ott úgy éreztem, hogy nem bírok megállni a lábamon sem, amíg a temetés volt. Például amikor most olvastam, amit írtál, azonnal ő ugrott be és belekönnyeztem. Mert még annyi minden lett volna, amit megtehetett volna, annyi minden történhetett volna vele.
Én sosem tudom jól kezelni a helyzetet, a témát. Pedig én olyan közegben nőttem fel, hogy mindig voltak a közeli ismeretségi körben, akik idősek voltak, betegek lettek, "elmentek", sokszor volt téma a halál, de mégis... A mai napig, ha valaki nagyon beteg, kábé leblokkolok, hogy ilyenkor mit mondunk.
Azon kevesek közé tartozom aki napi szinten találkozik a halállal. Intenzíves orvosként én is azt látom a hozzátartozókon, hogy nem tudják helyén kezelni az elmúlást, de nem a korai nem várt helyzetekben,mert azon persze semmi normális nincs, hanem akkor sem ha a beteg idős, régóta beteg... Nem része a társadalomnak, hogy beszéljünk az elmúlásról, a halálról. Pedig mikor szépen elengedünk valakit, mikor el tudunk búcsúzni sokkal könnyebb mindenkinek. Az a podcast sorozat nagyon jó. Most indult egy másik, Hesna beszélget segítő szakmában dolgozókkal, azt is érdemes hallgatni.
VálaszTörlésjaj, köszi, hogy írsz. igen, ugyanezt gondolom, hogy nem csak fiatalok halála esetén nem bírunk szembenézni a halállal, hanem időseknél sem.
TörlésEzt az "elengedést" sosem tudtam értelmezni, egy téves, ma már túlhaladott elméletből származik. Nem engedünk el senkit, mindenki az életünk része marad, aki meghal. Emlékszünk a szavaira, megsütjük a sütit, amit tőle tanultunk, énekeljük a dalait, hordjuk a tőle kapott ékszert. stb. Ha a halált könnyen tudnánk kezelni az szerintem nagy baj lenne, mert azt jelentené, hogy kb. minden napos részünk és már teljesen érzéketlenek vagyunk.
TörlésElengedni itt = elfogadni, hogy meghalt.
TörlésJa, ok. Azt meg nem tudom hogy nem lehet elfogadni, az egy tény, és nem tudsz vele mást kezdeni. Különösen, ha egy csomó gyakorlati intéznivaló rád marad ezzel kapcsolatban.
TörlésPedig elengedni is nehezen engedik el a hozzatartozok azt, akinek mar inkabb mennie kene. Tesom is intenzives orvos, neki az az egyik legnehezebb dolog a szakmajaban, mikor minden aron eletben kell tartaniuk valakit, aki szenved, es csakazertis mennek a gyogyszerek, mutetek, kezelesek, sokadik ujraelesztes... Nehany honapja is volt egy huszoneves srac, a csalad haza leegett ejjel, szulei, testverei meghaltak, neki brutalis harmadfoku egesei, kommunikaciora keptelen, a tesom ugy erezte, eroszakkal tartjak eletben a rokonok miatt.
TörlésMert nagyon nehéz megtalálni azt a pontot amikor azt mondod, hogy tényleg nincsen remény. Mert mi van, ha mégis? Neked kell utána együtt élni azzal a döntéssel, amit meghoztál. Nem az orvosnak, nem másnak, hanem neked. Nekem anno a főorvos elmondta, hogy ők is néha meglepődnek dolgokon. HOgy egy teljesen reménytelennek tűnő koponya UH, CT képpel egy gyerek szinte teljesen normális életet tud élni, másnál meg alig látnak valamit és mégis súlyosan sérült marad. Hol van a határ dönteni? Egy felnőttnél esetleg lehetséges, hogy még életében, ép elmével hozzon döntéseket milyen kezelést akar és mit nem, és akkor leveszi a felelősséget a családról ezzel kapcsolatban, de amúgy szerintem ez túl nehéz döntés, nem tudok senkit sem hibáztatni.
TörlésPersze, es nincs is hibas. A rokonok felelossege - vagy nem tudom, mi a jo kifejezes ra, hataskore, joga, akarmije - meghozni a dontest, nem az orvose. Csak az orvos is ember, es van, akit kevesbe, van, akit jobban megerint a betege szenvedese. Sajnos a csodak nagyon ritkak, a mindennapos melo kozben pedig nem tudja az orvos sem azzal a hurraoptimizmussal elni az eletet mindegyik betegenel, hogy hatha majd o is jobban lesz. A rokonoknak "csak" az egy hozzatartozoja van, oket eltetheti ez a remeny, de az orvos hetrol-hetre nez szembe a halallal, es sokszor jobban meri fel, mikor szenvedes mar csak az egesz. Ez megviseli oket. Aztan persze szazbol lesz egy csoda eset. A masik 99 elotte viszont nem az volt, de vegig kellett asszisztalniuk.
TörlésDe egyebkent ertem, amit mondasz. A halalban ez is egy nagyon erdekes dolog, hogy teljesen mast jelent a hozzatartozoknak, az orvosoknak, a kivulalloknak es maganak a haldokloknak.
Tegnap lattam egy fotot VI. Gyorgy temeteserol, ahol ott allt II. Erzsebet, Erzsebet kiralyne es Maria kiralyne. Anya, lany, feleseg. Az elso gondolatom az volt, vajon mennyire mashogy gyaszolhat ez a harom no, aki ugyazt a szemelyt vesztette el, megis mas-mas szerepet toltott be az eletukben. Az egyiknek fiu, a masiknak ferj, a harmadiknak apa. Hihetetlenul osszetett erzes szamomra.
Én is ezt tudom írni, van persze olyan, hogy nem várt módon javulnak a dolgok. Mondhatni csoda történik, de sajnos nem ez a jellemző. Aki ezt a munkát végzi, ismeri a folyamatok alakulását általában teljes valójában látjuk, hogy fog alakulni egy beteg sorsa. A családnak mindig az a "dolga", hogy reménykedjen. Mikor a saját nagymamám haldoklott én is családtagként működtem és nem orvosként. Az eszem hátsó részében tudtam mi következik, de az utolsó percig reméltem, hogy majd a következő antibiotikum, kezelés hatni fog. Én nagyon jól megtanultam megvédeni a saját lelkem ebben a munkában, határokat kell húzni, mert belerokkannál ha nem így teszel. De az elmúlt félév és covid most elmosta ezeket a határokat. Nem tudom, mikor fogjuk kiheverni és feldolgozni azt amit az elmúlt időben láttunk.
TörlésSokkal többet kellene fontos, tabusított dolgokról beszélni társadalmi szinten.
Bobe az elengedést pedig pontosan úgy értettem, ahogy Milonka is írta. Elfogadni valaki elvesztését soha nem egyenlő az elfeledéssel. De olyan mély veszteség nincs az életemben, mint neked. Fentebb sem ezt írtam, hogy egy fiatal vagy gyermek elvesztése az élet rendje. De a mai emberek a 80-90 éves halálát sem tudják elfogadhatóan és a helyen kezelni és ez igenis probléma szerintem.
hát nyilván tudjuk mindannyian, nem kétség, hogy teljesen más egy fiatal ember halála, ami váratlanul történik, és egy idősé... És megint teljesen más egy gyereké. És nem várható el senkitől, hogy megrántsa a vállát, és továbblépjen, egyáltalán nem ezt mondom, csak hogy általánosságban véve a mi generációnk sokkal nehezebben küzd meg a halállal, nem nézünk vele szembe, nem beszélünk róla, tabu, és szerintem ez sokunknak okoz problémát. Nekem legalábbis okoz.
VálaszTörlésMeg lásd a különbséget a mi generációnk, meg a nagyszüleink közt: a nagypapámék 10-en voltak, illetve lettek volna testvérek, de 7 baba nem érte meg a fél éves kort sem. Gondolom, az ép ész megőrzéséhez szükség volt arra, hogy kb elfogadják: ez van, ez az élet. Ma ebbe szerintem bárki kb beleőrülne.
ezt mikének
TörlésÉn nem teljesen így látom. A nagypapám 1920-sa születésű volt, két testvére volt, az egyik újszülött korában halt meg, a másik 26 évesen, egy ma már simán gyógyítható betegségben. És az újszülött testvérét is az utolsó pillanatig siratta, pedig pár napot élt csak, de a hiánya, a fájdalom sok-sok évtized alatt sem múlt el.
TörlésA barátnőm 4 kisbabát veszített el, második trimeszterben, nem őrült bele. Van 4 élő gyereke is. Túlélők vagyunk, így vagyunk összerakva. Megyünk tovább előre, az élőkért. Szerintem csak azt akarjuk hinni, hogy régen nem csináltak belőle akkora ügyet, de ez szerintem nem igaz. Nem így tapasztaltam a szűk családomban, a nagyszülők, dédszülők elbeszélései alapján.
Mindenesetre ha van kedved, hallgasd meg a podcastet, meg nézzétek meg a gyerekekkel a mesét.
TörlésOK. Bár valahogy nem szeretem amikor így töményen van rám zúdítva, meg sem tudom amúgy magyarázni miért. Mert nálunk ez nem tabu amúgy, vannak képek kint az elhunyt kisfiamról is a falon, sokszor előkerül a téma, mostanában főleg a legkisebbnél, neki nehéz megértenie, hogy a bátyja idősebb lenne, mint ő, mert ugye csak kisbabás képek vannak róla. A gyerekeknek nagyon nehéz megérteni a halált. Egy átlag gyereknek 9-10 éves kora körül sikerül. Amikor a nagymamám meghalt az akkor 6 éves lányom sikoltozott, hogy meg fog fulladni a föld alatt (amikor kérdezte, hogy mi lesz most vele beszéltünk a temetésről).
TörlésTalán az van, hogy nekem erről a témáról annyira "élő" élményeim vannak, és annyira tudom én mit gondolok, hogy annyira nem nagyon érdekel mások mit gondolnak, hogy nekem mit kéne gondolnom, vagy hogyan kéne viselkednem. :) Túl sokszor kaptam már a fejemre mások bántó (sokszor nem direkt bántó, csak öntudatlanul bántÓ) megjegyzéseit.
De örülök, hogy nálad most lehetett erről kicsit beszélni.
Épp Noémitől olvasok egy könyvet: Örökölt sors, az meg arról szól, hogy mennyi mindent viszünk magunkban a felmenőinktől.
VálaszTörlésA Coco pedig a kedvenc mesém, garantáltan zokogok a végén.
Érdekes, hogy erről írsz, épp a napokban jutott eszembe nekem is az elmúlás. Hogy erről vajon hogyan lehet beszélni a gyerekeknek.
A Coco annyira szuper mese, meg az Inside out is, illetve most van a Soul ugyanazoktól az alkotóktól, nagyon szeretném megnézni, de nem tudom még, hol lehet :D : https://www.youtube.com/watch?v=xOsLIiBStEs
VálaszTörlésmi is tegnap akartuk a Soul-t megnézni, és sehol nincs fenn, valaki esetleg tudja, hol elérhető? Akár DVD-n is megvenném, ha lehetne :D
Törlésén is, videókazin is!
Törléshát, ha torrenteztek, ncore-on fent van. lelki ismeretek magyarul. nagyon jó!! egyébként meg disney+-os
Törlésja, de most rákerestem és magyarországon talán még nem elérhető a disney+. nem nagyon látom egyértelműen
TörlésBobe írásról jutott eszembe, az Anna Kareninaban is szó esik a sok gyermekes anyukarol plusz korai halálról. Hiszem h Tolsztoj az akkori idők valodi gondolkodását tükrözte írásában, úgy ír a csecsemohalalrol mint egy szomorú tényről, de amin hamar túl kel lépni és - akármilyen brutálisan hangzik- a velejáró könnyebbséget kell benne látni. Akkoriban a terhesség, szülés, szoptatás az anyának is veszélyt jelentett, nem tudtak úgy védekezni mint ma és ezzel megelozni a terhességet, a földeken se tudtak ilynekor dolgozni,veszely volt és munkakiesés egyben. Egy gyermek halála egy teherrel kevesebbet jelentett... El kell olvasni a részt, én nyilván csak egy szegletét írom le a saját emlekeimbol, mindenesetre tény h máshogy álltak akkoriban a gyermekhalalhoz mint ma. Üknagymamamnak 13 gyermeke született, ebből 7 élte meg a felnőttkort. Ma az ilyen szituáció már teljesen elképzelhetetlen, akkoriban meg ez volt a normális. Ha ma elvesziti az ember az egy szem gyermeket azt nem lehet összehasonlítani, felfoghatatlan veszteség. Mindezektől függetlenül szerintem is brutális hogy 1-2 generáció alatt mennyit változott a halál szemlélete.
VálaszTörlésNa jó, de annyira nagyon régen a gyerek sem olyan volt ám, mint ma. Mármint a legtöbb családban. Nem az volt, hogy semmi más dolga nincsen, mint játszani, meg óvják, védik, körülrajongják, és 25 évig csak a befektetés van a gyerekbe. A gyereknevelés sem azt jelentette, mint ma. Nem kell az ovis korú gyerekeknek már libát őrizni, meg a földön dolgozni, sőt, ha ilyet csinálsz, akkor elveszik tőled a gyereket.
TörlésA fájdalomnak meg nem hiszem, hogy ahhoz van köze hány gyereked van, na ez pl. tud bántó lenni, nekem is mondták, hogy örülj neki, hogy van még 3 egészséges gyereked (akkor annyi volt, utána született még), foglalkozzál velük. Mintha egy darab kenyér lett volna, akit a másik gyerek pótol. Nem, nem vigasztal, hogy van másik.
Szóval nem csak a halál szemlélete változott (ha változott egyáltalán), hanem a gyereknevelésé, az egész életé. Aztán mindenki eldönti ez jó-e vagy sem. :)
Persze, a halál téma felfogása nem csak úgy magától változott meg hanem az életkörülmények változása miatt :) a fájdalom érzését nem vitatom, csak hogy hogyan kezelték a szituációt, mennyire más volt.
TörlésEz meg off, de a héten annyira klassz idő lesz, ilyenkor jó kisbabásan otthon lenni, és élvezni, hogy nem kell bezárva ülni egy irodában. :) Élvezzétek ki Danival, és töltődjél a napsütéssel! Rengeteg javít az ember közérzetén, ha vége a macerás télnek.
VálaszTörlésEz a halál téma és a haláltagadó társadalom (így nevezi az angol szakirodalom) engem is nagyon érdekel, én évek óta nézem/olvasom Caitlin Doughty-t a témában, igaz ő foglalkozik a kicsit morbidabb részeivel is a kérdésnek, jó humorérzékkel, de amúgy annak a nagy harcosa Amerikában, hogy a halált újra közel vigyék az emberekhez, mivel ez rengeteget segít a feldolgozásban. Ha érdekel, keress rá :)
VálaszTörlésnagyon köszi!
TörlésNagyon szeretem ezeket a podcasteket, a mozaikcsaládos is tök jó, de nekem is ez az egyik “kedvencem”. Nagyon fontos lenne sokkal többet beszélni a halálról, a gyászról. Nekem apa halálakor azon túl, hogy gyászoltam az apukámat, két másik, ehhez kapcsolódó dologgal is meg kellett küzdenem. Voltak, akik kerülni kezdtek, mert hát jaj, nem tudnak mit mondani, pedig én még kommunikáltam is, mit szeretnék, és mit nem szeretnék (szomorú és pátosszal teli embereket körülöttem). A másik pedig anyukám gyásza volt, volt is rengeteg konfliktusunk, nehézségünk. Akár tetszik, akár nem, a halál az élet szerves része, nem lehet nem foglalkozni vele.
VálaszTörlés❤️
TörlésMentünk a játszótérre az élő gyerekekkel, és mindenki elhallgatott körülöttem. Akkor szoktunk le teljesen a játszótérről.
TörlésMin vesztetek össze anyukáddal, ha publikus? (Én is összevesztem akkor a szüleimmel, hónapokig alig beszéltünk. Az egésznek úgy lett vége, hogy én engedtem, valahogy beletörődtem, hogy soha nem fogják megérteni a dolgot, soha nem fogják úgy kezelni a kisfiamat, ahogy én szerettem volna.)
Törlés- bocsánat, Milonka, az offért -
TörlésBöbe, ha szabad ilyet kérni, elmondod, mi történt a kisfiaddal? Annyiszor célzol rá és engem annyira érdekel már régóta. De ha nem akarsz beszélni róla, nyilván mondhatsz nemet!
Vera, ha adsz egy elérhetőséget, akkor megírom.
TörlésAnyukám soha egy percet nem élt egyedül, 19 évesen hozzáment apukámhoz, úgyhogy 52 évesen nemcsak azzal kellett megküzdenie, hogy elveszítette a társát, hanem a hétköznapi problémákkal is, a feladatokkal, amiket addig apa intézett. Ez nyilván baromi nehéz, többszörösen nehezített pálya (tesóm külföldön, én 200 km-re), de ő bele is vetette magát ebbe a szenvedésbe. Jöttek az állandó hasonlítgatások, hogy másnak minden hétvégén hazamegy a gyereke, sőt, el sem költözött, esetleg szüljek gyereket, mert akkor neki újra lesz életcélja, én meg nem vagyok egy behódoló típus, egyértelmű a konfliktus. Aztán amikor azt éreztem, hogy szerinte az én gyászom, az, hogy meghalt az apukám, az semmilyen szinten nem mérhető az övéhez, és egyfajta versenyt akart ebből kreálni, akkor szóltam, hogy kérjen segítséget, mert nagyon rossz irányba tartunk, és sem a gyászoló özvegy, sem az én vagyok az anyád joker kártya nem elfogadható egy bizonyos szinten túl.
TörlésAz, hogy a szakember is szembesítette egy csomó dologgal, rengeteget segített, nekünk is, neki is. Mások vagyunk, máshogy dolgozzuk fel a veszteséget, ez is fontos aspektusa a halál, gyász témakörnek.
Böbe: dormirsouslesarbres kukac gmail pont com
TörlésKöszi!
Pilla.
TörlésKöszi, hogy megírtad.
Nekem az a saját tapasztalatom, hogy az emberek nem hagyják, hogy az ember megélje a fájdalmát (ezzel nem azt mondom, hogy te nem hagytad anyukádnak), pedig ahhoz, hogy legyen felemelkedés le is kell süllyedni. A volt férjem csomó problémája nem jött volna elő, ha annak idején megéli a gyászt (anyukája halálakor és a fiunk halálakor is). Az emberek nem szeretik, ha sírsz, a védőnő elképed, hogy 5-6 hónappal a fiam halála után még nem vagyok jól, mindenki azt várja, hogy minden totál rendben legyen. Viselkedj úgy, ahogy nekik kényelmes, leszarják, hogy neked mi a jó.
Elképesztően nehéz lehetett anyukádnak. És igen, mindenki másképpen birkózik meg vele.
Vera. Ok. Majd írok.
Ez nagyon érdekes amit felvetettél Böbe, szerintem semmiféle trauma felgolgozását nem segíti a környezet, nem kell ahhoz közeli hozzátartozónak meghalnia, elég egy munkahelyi kirúgás, szakítás, stb. Én pl. lassan 6 éve "várok arra" hogy valahol elmesélhessem, hogy hogy bántak velem a kórházban a kislányom születésekor (és próbálkoztam pszichológussal is, de a pszichológus sem meghallgatni, hanem kioktatni akar). Én nem tudom ez hogy volt 200 éve, akkor hagyták, hogy az ember "megélje" a fájdalmát? Fogalmam sincs.
TörlésFella, írd meg a bezzeganyán, ott van lehetőség szüléstörténeteket elmesélni, és ott támogató közönséget is találsz.
TörlésEgyébként szerintem túlzás ezt kijelenteni, hogy "semmiféle trauma feldolgozását nem segíti a környezet", szerintem van, akinek empatikus, intelligens barátai, családtagjai vannak. Való igaz, hogy nem feltétlenül kell a környezettől, családtól, barátoktól várni a trauma feldolgozását várni, ha tényleg úgy érzi az ember, hogy nagyon nehéz, szakemberhez, esetleg csoporthoz kell fordulni.
TörlésJa és azt is fontosnak tartom kiemelni, hogy az, hogy neked nem segített a pszichológus, nem jelenti, hogy általánosságban igaz, hogy a pszichológus nem segít, és "csak kioktatni akar, nem meghallgatni". Ezt szerintem elég sokan meg tudjuk cáfolni.
Nekem azért volt támogató közegem is, ott volt a barátnőm, aki ösztönösen tudta mit kell csinálni, a barátaim amikor látták, hogy már nagyo nem vagyok jól szeretek nekem két telefonszámot, és aztán egy nagyon rossz nap után az egyiket fel is hívtam. Így kezdett el hozzám járni egy gyászterapeuta, majd lettem részese egy gyászcsoportnak, mindegyik nagyon sokat segített. A családom akkor kevésbé tudott.
TörlésIgazából ide nem akármilyen pszichológus, vagy pszichiáter kell, vannak olyanok, akiknek ez a szakterületük,én sem bíztam volna meg egy "mezei" pszichológusban. Nekem a gyászterapeuta azért is volt nagyon jó, mert maga is veszített el gyereket, 15 évvel korábban, tehát saját, megélt tapasztalata is volt, abban a nagyon érzékeny pillanatomban nekem az fontos volt.
TörlésIgen értem amit mondtok, lehet elsiettem a kommentemet (mindig sietek) de inkább arra reflektáltam, hogy rendszerint az a reakció a környezet részéről, hogy túllépni hogyan kell(ene) és ebben akarnak segíteni, nem pedig abban hogy valaki benne maradjon a fájdalomban (amiből fogalmam sincs mennyi "szükséges"). Én mindig arra láttam példát, hogy "ok ami történt megtörtént, de haladjunk, lépjünk, rázzuk meg magunkat".
TörlésIgen sokan dicsérték a pszichológusukkal való munkájukat, el sem tudom képzelni. Én hárommal is próbálkoztam és csak annyit mondhatok hogy megtanultam belőle hogy nekem nincs szükségem pszichológusra. És ez lehet hogy így is van. NEKEM nem jön be ez a dolog és ez nem a pszichológusok hibája.
Jaj de jó, hogy írtál erről! Nekem nagyon szívügyem a téma, szóval úgy ajánlanék két dolgot, hátha van itt, akit érdekel. :)
VálaszTörlésAz egyik egy Biró Eszterrel, a Hospice Ház pszichológusával készült interjúkötet, a címe "A halál életkérdés", én nagyon sokat gondolkodtam rajta.
Jaj de jó, hogy írtál erről! Nekem nagyon szívügyem a téma, szóval úgy ajánlanék két dolgot, hátha van itt, akit érdekel. :)
Az egyik egy Biró Eszterrel, a Hospice Ház pszichológusával készült interjúkötet, a címe "A halál életkérdés", iszonyú súlyos kérdéseket feszeget helyenként, napokig lehet gondolkodni rajta, de szerintem érdemes.
A másik pedig, ha már podcast, Az élet, meg minden podcast Felkai Piroskával készült epizódja (#31) szerintem nagyon szépen beszél a férje elveszítéséről és ennek a feldolgozásáról, engem nagyon megérintett.
Az a podcast nekem is nagyon tetszett. Nem hallottam rola korabban, de Felkai Piroska annyira szimpatikus volt!
TörlésEn nem szeretem Orvos-Toth Noemi podcastjat. Tök jo a mondanivalo es szerettem a konyvet, de engem idegesít, hogy ugy erzem affektalva beszel. Ízlések! :)
Engem ez a blogposzt annak idején nagyon elgondolkodtatott es megrazott: https://muszlimutazo.blog.hu/2020/03/11/boncasztalon
Egy orvos ismerősömnel ra is kerdeztem, hogy tenyleg igy volt-e, es ő is megerősítette, hogy hasonló emlékei vannak. Talan kell is egy jó adag szubjektivitas a boncmesteri munkahoz, de egyetertek, hogy sokkal tobbet kene beszelni a halalrol. En egyszer egy felorat beszeltem egy baratnőmnek a sajat halalomrol, es utolag szerintem nagyon kiboritottam. Szerinte az embereknek nem kene erről beszelniuk. Egy masik baratnom viszont mar 32 evesen lefoglalt egy helyi temető helyet es vegiratot iratott, hogy ne vigyek haza egy masik kontinensre a tetemet, ha meghal (makkegeszseges volt, de irasba akarta adni). Az is egy fura beszelgetes volt, engem kert tanunak :).
Huh, ez a poszt, by zenjebil, köszi, nagyon tanulságos és borzalmas volt.
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Törlésby zenjebil, több boncteremben is megfordultam tanulmányaim során és soha nem tapasztaltam ehhez hasonló tiszteletlenséget. Sőt, mindig kiemelten fontosnak tartotta minden oktató a megfelelő viselkedést. Hátha ez egy picikét jobb érzést kelt benned. A boncmesterek között vannak valóban furcsa emberek.... a patológia az egyik legfontosabb része az orvostudománynak, a szakemberek nagyobbik része szívvel-lélekkel csinálja ezt a kívülállóknak nagyon furcsa szakmát. A patológia sokkal inkább az élet tudománya, az ő munkájuk miatt szerezzük meg azokat az ismereteket, amivel tudjuk gyógyítani a betegségeket, tudunk pontos diagnózisokhoz jutni.
TörlésKoszi,culinoria!
TörlésMegkerdeztem en is tesomat ('96-ban kezdte az orvosit Debrecenben), hogy mi a tapasztalata. Azt mondta, hogy fogyasztasban levo parizeres szendviccsel talalkozott mar a boncasztal sarkan, es 2-3 testet egymasra rakva is valoban gyakran latott, de gumikesztyut meg egyeb szemetet a testben soha. Remelhetoleg a posztban emlitett viselkedes csak arra az intezmenyre korlatozodott, bar az is epp eleg szomoru, ha ott megtortenhetett ilyen. Talan azota mar ezen is valtoztattak az evek.
TörlésEgyebkent szerintem ez kicsit arrol is szolt, hogy hogyan bannak az emberi testtel a halala utan. En egy masik vallasban nőttem fel, es valahogy sose vetődött fel bennem, hogy rakerdezzek, hogy mondjuk Magyarorszagon megmosdatjak-e az emberek a csalad halottait (amiben az en szuleim meg tavaly is sajatkezuleg reszt vettek - bar nem tudom, hogy en kepes leszek-e valaha ra, mert nem kötelező ott sem), vagy egyaltalan mi tortenik a holtakkal a temetesig. Vagy pl. egyszer olvastam egy interjut azzal a novel, aki Angliaban bevezette, hogy a halva szuletett, koraszulott magzatokat hogyan temessek el. Ezert szerintem ez a cikk igazabol lehet, hogy a boncasztalrol irodott, de szerintem nem őket akarta kipécézni, hanem a holtakkal való bánásmódról szólt.
TörlésÉs egyúttal szeretnék bocsanatot is kerni mindenkitől, hogy belinkeltem ezt a cikket, mert az egesz tema annyira szörnyű es fajdalmas. Kicsit meg is bántam.
TörlésSzerintem jó hogy belinkelted. Azóta azon gondolkozom, hogy meg kellene ezt valahogy előzni amikor eljön az idő hogy a következő hozzátartozóm meghal - nyilván eljön, hogy hogyan tudnék arról tenni hogy ne bánjanak így vele. Addig kell erre felkészülni. Mert idáig bevallom volt egy olyan nézet bennem, hogy a halál beálltától az már csak a test és inkább a lélekkel foglalkozzunk tovább. Különösen hogy ma már a legtöbb helyen elhamvasztják az elhunytat (ami szerintem ok), de mégis addig is mi történik a testével.
TörlésNekem 16 éves koromban volt egy térdműtétem, emlékszem milyen megalázó volt a teljes felsorakozott műtős személyzet előtt tök meztelenül besétálni és felmászni a műtőasztalra.
Amúgy Magyarországon még ma sem ismerik a legtöbb rendelőben az emberi méltóság fogalmát. 30 ezer forintos nőgyógyászati vizsgálaton ott fekszel kitárulkozva. Kanadában letakartak egy papírral és nem hajtották fel csak benyúltak alá. Ott úgy megszoktam, hogy azóta feltűnt, hogy hogy is van ez itthon.
Épp ezért kiváncsi lennék hogy pl. Kanadában hogyan bánnak a halottak testével. Mert boncolni is lehetne úgy hogy közben le van takargatva. Szerintem.
De egyébként én nem tudom képes lennék-e megmosdatni a halott hozzátartozómat, hogy egészen őszinte legyek.
Szerintem semmi problema azzal, hogy linkelted, es nehogy band! Nagyon erdekes volt. Inkabb csak erdemes tisztan latni, hogy ez a posztolonak egy valosagos alapokon nyugvo, de izolalt elmenyt altalanosito irasa.
TörlésNekem nagyon fajdalmas a gondolat, hogy a magzatom, aki meg elt, mikor megmutottek, szo szerint a kukaba kerult, es ki lett dobva vagy el lett egetve mint veszelyes hulladek.
Korantsincs rendben az, ahogy Magyarorszagon, illetve ebben a kulturkorben a holttesteket kezeljuk, hiszen az is a gyaszfeldolgozas resze.
En csak bizom benne, hogy ez a foku tiszteletlenseg nem altalanos. De ez nem jelenti, hogy egyebkent jol csinaljak, jol csinaljuk.
Színvaltoszeműlany: az az interju, amit emlitettem, pont egy olyan nővel készült, aki elkezdett emlékesteket és gyászszertartasokat rendezni olyan anyaknak, akiknek a magzata meg azelőtt halt meg, mielőtt elterjedt volna az a szokas, hogy rendesen eltemessek őket. Állítólag 30 evvel kesobb is rendeztek emlekesteket, hogy beket leljenek az anyak. Most rakerestem és Lorna Hood-nak hívják, es egy vallási személy (reverend vagy chaplain - nem tudom ez minek felel meg, káplán?).
TörlésSzinvaltoszemulany: 🖤 ez nekem is hasonloan nagyon fajdalmas, majdnem ket ev utan is, illetve szerintem ez igy is marad mindig...
TörlésZenjebil: ❤️
Én úgy tudom az elvetélt, illetve halott magzatokat a kórházaknak el kell temetniük, és a sírhelyet meg kell jelölniük. Erre jogszabályi kötelezettségük van.
TörlésIlletve most már sok városban, temetőben van Angyalsétány, vagy hasonló hely, ahol meg lehet emlékezni az elveszített magzatokról.
TörlésBöbe, az a jó, ha igy van. Igazabol en nem neztem utana, mi Magyarorszagon a szabalyozas, es ez a nő is evekkel ezelőtt kezdte el ezt Angliában. Konnyen lehet, hogy Magyarorszag élen jár ebben (irónia nélkul - minden orszagban vannak hianyossagok).
Törlésköszi, Böbe, hogy megírtad. Jó tudni, hogy van, ahol van erre lehetőség/jogszabály. Én még Japánról olvastam, hogy validálják az elvesztett magzatok iránt érzett gyászt.
TörlésEz egy luxemburgi kórházban volt. Csak annyit tudok, hogy a kisbabámat is felboncolták, a szövettanommal együtt jött az infó, hogy egészséges volt. Azt a kérésem ellenére nem tudtam meg, kisfiú vagy kislány volt-e. Én akkor este az ügyeleten kívülről nagyon fegyelmezett és együttműködő voltam, de belül sokkos állapotban, nemcsak a belső vérzés miatt. Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, egy hettel az eletmento mutet elott az ultrahang normalis terhesseget mutatott, de sajnos mehen kivuli volt. 13 hetig birta a szervezetem, addig az estig kulonosebb figyelmezteto jel nelkul. Azota megszuletett a kisfiam es imadjuk, a napjaink ugy telnek, mint mas kisbabas ismerosnek: hol vidaman, hol kuzdelmesebben; de szinte nincs nap, hogy ne gondolnek az elvesztett babara. Sokat tettem a feldolgozasert, tobbek kozott amiatt is, hogy majd kiegyensulyozott terhessegem legyen, ha vegre sikerul (elotte voltak veteleseim is), de a vesztesegerzet megmarad(t). Nyaron jartunk egy erdoben, aminek egy reszet emlekhellye alakitottak, meg lehetett emlekezni elvesztett szerettekrol, az emlektablak szerint tobb par napos-hetes kisbababanak is allitottak igy emleket, de magzatoknak nem. En almodtam mar, meg par honappal a tortentek utan, hogy uvegcseben megkaptam a hamvait. Biztos adna valamifele megnyugvast es ilyen setany vagy erdo 💚
Vannak ilyenek:
Törléshttps://www.kozterkep.hu/26736/elhunyt-magzatok-emlekhelye
https://szon.hu/kozelet/helyi-kozelet/emlekhely-a-magzatokert-3492553/#
https://www.infogyor.hu/hirek/olvas/csillaggyermek-emlekhelyet-avattak-2019-06-26-090852
De van Pécsen, Szegeden és Bp-n is a Kozma utcai temetőben, ha jól tudom.
Talán Luxemburgban is van, nem tudom.
De a lényeg, hogy meglegyen a kis szertartásotok, ami segít. Akár csinálhattok ti is emlékhelyet, ültethettek fát, bármit, ami az övé.
eredetileg nyíregyháziak vagyunk, de az emlekhely, amirol a szon ir, azota jott letre, hogy utoljara ott jartunk, en nem is tudtam rola, koszonom az infot! ♥️
TörlésEn is mindig feltem a halaltol. 28 eves voltam amikor apukam varatlanul elment, evekre kitutott. Iden oktoberben tobb honappal azutan hogy rakot allapitottak meg nala,elpusztult a csaladi kisallatunk, a 7 eves vadaszgorenyunk. Rettegtem tole, aztan amikor eljott a pillanat, pont vele voltam. Ram nezett, kitagultak a pupillai es elment. Ekkor jottem ra mennyire termeszetes valoban a halal. Valahogy bekes volt, s teljesen termeszetes. Szuletunk es meghalunk, ahogy anyukad mondta.
VálaszTörléshttps://wmn.hu/wmn-life/54557-steiner-kristof-nekem-a-halal-jo-baratom?fbclid=IwAR3hyvuopJF1En77EyuVQ0mFSX8EQYbh5hUV7VF3iWdAz7wmF89S0ZBkRQo
VálaszTörlésNincs időm ennyi kommentet végigolvasni, de mindenesetre belinkelem ezt a Steiner Kristóf írást a halál témájára. Meg egyébként is jó hangulatú az írás, a covid (vagy elhatalmasodott munkamennyiség) miatti depressziónak is jót tesz.
Jajj Milonka, egyszerűen imádom a posztjaidat meg az alattuk keletkező érzékeny párbeszédeket, nem oldódnak meg nagy problémák vagy ilyesmi, de pont elég, hogy egyáltalán felvetődnek kérdések és azok továbbgondolása...
VálaszTörlésBocsánat, hogy ide írom, de tudtok valamit Bezzegről? Évek óta olvasom, és remélem, jobban van! ❤️
VálaszTörlésMegműtötték, jó kezekben van, úgy tűnik, szépen lassan a gyógyulás útjára lép. Ezeket a tesójától tudom, Ő még nem jelentkezett azóta, de remélem, hogy hamarosan fog. Írjatok neki, szerintem olvassa az üziket.
TörlésKöszönöm szépen, továbbra is nagyon drukkolok neki, és jobbulást kívánok!
Törlés