Maradjunk annyiban, hogy Barninak nem elég egyetlen (esős) vasárnap a pihenésre, nekem pedig nem elég arra, hogy egy hosszú, nyögvenyelős hét után ne legyek egyedül a babával. Így aztán hétfőn egyedül, hullafáradtan álltam neki teljesen átpakolni a lakást, hogy szép, szellős, rendezett és vonzó legyen a nappali és a konyha is a fotókon. Közben persze Danit is muszáj volt szórakoztatni, és közben kitalálta, hogy bár hulla fáradt, nem alszik, amire nagyon ráfeszültem, mert csináltam volna a dolgom, fú, borzalmas volt. De legalább a képek szépek lettek, és tartottam egy hatalmas szelektálást-rendrakást-elpakolást, hogy ne legyen annyi minden elöl, sokkal letisztultabb, tip-top most minden. Barni, mikor este befutott, egy csodaszép, rendes lakást, egy teljesen felpörgött, boldog kisfiút és egy iszonyúan frusztrált Milonkát talált itthon. Úgy sajnálom, nyilván jó lenne kipihenten, kedvesen és jókedvűen üdvözölni, és nem ráönteni minden nyűgöm, de hát kicsit kivagyok, ez van. 

Ma reggel végre kapott oltást, utána még hazaugrott a cuccaiért, mert két napot megint vidéken dolgoznak-alszanak, és mikor indult és búcsúzkodtunk, ilyen nagyjelenet-szerűen elsírtam magam a karomban a babával. Tudom, hogy Barninak is iszonyúan nehéz ez a helyzet, legszívesebben mindig velünk lenne, de ez van, tudtam, tudtuk mindig, hogy ilyen a munkája. Tudom, nem könnyítem meg a helyzetét az ilyen jelenetekkel, sőt, láttam rajta, hogy a szíve szakad meg, de egyszerűen nem látom a végét annak, hogy ennyit vagyok egyedül, hogy ennyit van távol, hogy ennyire nincsen segítségem, hogy hétvégente csak egy napot van velünk. Tudom, hogy majd jön a jó idő, meg megkapja mindenki a második oltást, és majd lehet kicsit szabadabban létezni, de még nem tartunk ott, és nekem mindig a mai nap nehéz, nem a távoli holnapi. 

Még este leszervezte, hogy ma apukája vigyázzon Danira 2 órát, és örülök is ennek, sőt, a nap is süt, úgyhogy a mai nap biztosan jobb/könnyebb lesz, és már nem is fogom érteni ezt a mostani kifakadást. Holnap meg lemegyünk Vácra anyuékhoz.