hohohó

Azt még nem is meséltem, hogy tavaly, karácsony előtt egy nappal bent voltam a városban, mert Kata itthon volt és volt rám egy pici ideje, beültünk a Tejmadárba és kicsit dumáltunk. Direkt nem autóval mentem, mert lehetett tudni, hogy lehet, hogy esik majd a hó, gondoltam, majd tömegközlekedem szép nyugodtan. Hűvösvölgyben még beugrottam a Lidl-be dolgokért, banánt vettem meg narancsot, jó nehéz volt a szatyrom, majd a zuhogó hóban felültem a buszra, ami majd az utcánk sarkán rak le, emlékszem, eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy nem nekem kell vezetnem a buszt az addigra már egészen komoly hóban. Elindultunk, Hűvösvölgyben sima a terep, ott nem is volt gond. Viszont a körforgalom után emelkedik az út, elég nagy forgalom volt, és az előttünk lassan guruló autó meg-megállt. Párszor el tudott indulni a busz, de hallottam, hogy a buszsofőr hangosan káromkodik,  és én is éreztem, hogy kipörögnek a busz kerekei, aztán megindult a busz oldalra, ahol ahol a szalagkorlát mögött mély árok van. Ekkor már a lélegzetemet is visszatartottam, annyira feszült voltam, és az egész buszon mindenki néma csendben ült. Majd megálltunk, és a sofőr mondta, hogy ő innen nem mozdul, mert nem kívánja az árokba küldeni a buszt. És hogy kurva anyjukat a nyári gumival közlekedő sofőröknek, és nem érti, hogy miért nem sózzák az utat időben, hiszen tudták, hogy az a szakasz életveszély ilyen időben, miért csak utólag tesznek valamit? 

Kinyitotta az ajtókat, páran leszálltunk, de pl. az idősek ültek tovább a buszon. Elkezdtünk gyalogolni az amúgy meseszép, puha hóval borított erdőben, mert Adyliget még messze volt, az autók kerülgették a buszt a sötétben, mert persze ott csak 2x1 sáv van, és emelkedő, én cipeltem a jó nehéz szatyraimat, és teljesen szürreálisnak találtam, hogy most ez történik. Felhívtam Barnit, aki otthon volt Danival, hogy nyugi, nem kell értem jönnie, majd valahogy jövök. Egyáltalán nem pánikoltam, nyilván nem voltam boldog a helyzettől, de én, ha baj van, teljesen nyugodt tudok maradni, másokat is megnyugtatni és csak a megoldásra koncentrálni, meg én a szerencsémben is hiszek (joggal). Tapasztalatból tudom, hogy bár ritkán van rá szükség, ez egy nagyon nagyon hasznos és jó tulajdonságom, nem egyszer fordult elő velem (és a velem lévőkkel), hogy egy szörnyen rémisztő helyzet végül csak egy közepes nehézséggé töpörödött általa. 

Ahogy gyalogoltunk miközben fél méterre tőlünk vánszorogtak-csúszkáltak az autók az emelkedőn fölfelé, kitettem a kezem, hogy lestoppoljak valakit. Kicsit később az egyik autó megállt, kiszállt egy fiatal pasi, az anyósülésről a hátsó ülésre dobált néhány vadászpuskát, és intett, hogy üljek be. Vadászatból jött, és nagyon profin vezetett a csúszós úton, mondta, hogy ennek speciális technikája van, ha úgy vezetsz, ahogy logikus lenne, nyomod a pedált tövig, akkor kipörög a kerék és kicsúszol. Pár perc múlva, hamarabb, mint ahogy a busz hazaért volna, már ki is tett a sarkon, Barni nem is értette, hogy kerültem haza olyan hamar, mikor ő halálra izgulta magát a hívásom után. Utólag olvastam, hogy a buszt több órával később, valamikor éjjel sikerült kimenteni a hó (és a csúszós út) fogságából, az utasokért jó fej nagykovácsi(i) terepjáró tulajok gurultak el. Ott és akkor ijesztő volt ott ülni az árok szélén csúszkáló buszon, de utólag csak vicces sztoriként szoktam mesélni, ami történt. 

Na és ma reggelre vártuk a burkolót, de felkeltem, és láttam a falu oldalán, hogy hajnalban pont ugyanott fordult keresztbe az úton egy busz, ahol tavaly velem is. Vajon miért nem sózzák előre az utakat ott, ahol ez fixen megtörténik? És vajon mit gondolnak azok az autósok, akik nyári gumival indulnak útnak havazás idején?  

hólapátoló segédmunkás a reggeli első fröccsével