BOLDOG mindenképpen

Végül Barnit megműtötték tegnap, ma hazajöhetett, itt alszik mellettem a kanapén, míg én ezt a bejegyzést írom. Várni a folyosón, hogy vége legyen a műtétnek, ott ülni még sok óra után is, mikor azt mondták, hogy egy óra lesz az egész, nem tudni, hogy mi van, hol van, aggódni, a legrosszabbat elképzelni - nekem még sosem volt ilyen élményem, nagyon rossz volt. Ma délelőtt elment érte a kis barátja, Andris, és hazahozta, ebéddel vártam őket. Nagyon jó érzés volt, hogy újra itthon van, ő is elmondta sokszor, hogy mennyire jó itthon lenni. Hármasban ebédeltünk Andrissal, nagyon bensőséges, kicsit ünnepi volt. Szeretjük ezt a fiút nagyon, mindenkinek kívánok legalább egy olyan barátot, mint amilyenek ők ketten egymásnak. 

a felniket figyeld (a kis családunkat én rajzoltam megrendelésre, ő színezte)

Tudom, hogy mondtam, hogy elengedek mindenféle elvárást a karácsonnyal kapcsolatban, de olyan szinten ömlik rám mindenhonnan a tökéletes karácsony ígérete, a nyomás, hogy milyennek kell lennie, és bár ennek tudatában vagyok, mégis nyomaszt, stresszel, szorongok tőle. Ti ki tudjátok ezt kapcsolni? Hogyan kell?

mottóm, nektek is kölcsön adom

itt kell élned, hogy elhidd

Megfogadtam, hogy írok másról is, de nem tudok. Tegnap volt egy hete, hogy Barninak eltört a kulcscsontja, és még nem műtötték meg, talán hétfőn. Csütörtökön reggel bevittük a kórházba, azzal, hogy megműtik. Semmi nem maradhatott nála, se pénz, se telefon, se ruha, mindent haza kellett hoznom (talán mert nem vállalják a felelősséget, ha ellopják, vagy nem tudom), egy szál alsógatyában, bekanülözve várt egész nap, majd este 8-kor mondták, hogy nem műtik meg mégsem (a műtő előteréből tolták vissza), mert 1. nincsen steril tálca az egész épületben, 2. a fém eszköz, amit be akartak rakni neki olyan szar minőségű volt, hogy a doki azt mondta, ő ezt nem teszi be. De Viktor tudott parádézni ott aznap, és ennek örömére öltönyt csináltattak a biztonsági embereknek. 

Úgyhogy megint itthon szenved, borzasztóan fáj neki,. Amúgy nem is miatta vagyok ki, mert vele majd lesz valami, és majd így vagy úgy rendbe rakják, de lent, ahol a hordágyakon a félpucér, lepedővel letakart idős nénikék várakoznak egyedül, meg a hajléktalanok, akiket nem is tolnak be a váróba, hanem kint hagyják őket a hidegben, mert ugye büdösek... És ilyenből 20-30. Tudja, sejti az ember, hogy ez van itthon, de amikor látod is ezt, azt borzalom. Szívfacsarodás. 

aprés ski III.

Vasárnap jöttünk haza, én vezettem, kicsit több mint 4 óra volt az út. Barni kapott kint fájdalomcsillapítót, de így is nagyon rosszul viselte az utazást szegény. Hétfőn délután jutottunk el dokihoz, magán úton, újabb röntgen, ott mondták neki, hogy annyira összecsúszott a törött csont, hogy meg kell műteni, két nap múlva, szerdán meg is lehet a műtét. Még jó, hogy ott ültem mellette, és böködtem, hogy kérdezzen már rá az anyagiakra, mert ő az a típus, aki csak utólag szembesült volna a számlával, ami másfél millió forintról szólt volna. Körbetelefonáltunk és futottunk még néhány kört, és végül holnap megműtik őt egy állami kórházban, TB-re, már nagyon várja, legalábbis azt, hogy túl legyen rajta és rálépjen a gyógyulás útjára. 

Én meg azt hittem, hogy hazajövünk, Dani megy oviba és így Barni tud pihenni én meg intézni a dolgaimat, de kiderült, hogy az egész ovit elsöpörte a fosós-hányós vírus, szinte kivétel nélkül mindenki elkapja, aki jár, és a szülőket, sőt, az óvónőket is ledönti. Barni közölte, hogy egy fosás-hányás őt most megölné, így nem vittük oviba Danit, egész héten itt volt velünk. Barni nyilván nem tudott vele játszani, az életéért küzd, szóval az idő 90%-ában én próbáltam lekötni. 

Nem ez életünk legkönnyebb időszaka, de hát ez van. Annak örülök, hogy nyugis karácsonyunk lesz, bár tudom, hogy szinte minden rám marad majd, de legalább Barni rá lesz kényszerítve, hogy kipihenje magát. Az a tervem, hogy kérek segítséget a nehezebb dolgokban, tojok majd mindenféle felénk támasztott elvárásra, és úgy lesz, ahogy nekünk jó. 

aprés ski II.

Csütörtökön reggel már tudtuk, hogy Lulu, Dani kis barátnője olyan beteg lett (tüdőgyuszi), hogy nem tud jönni síelni velünk sem ő, sem az anyukája. Végül, hogy ne vesszen el az összes befizetett pénz, az apukája és a nővére jött el csúszni. Hó útközben nem volt semmi, így aggódtam is, hogy mi lesz így, de a pályák havasak voltak. Jót vacsiztunk, aludtunk egy nagyot, reggel megszereztük a bérelt cuccokat és kimentünk a hóra. Danival együtt be voltunk iratkozva a saját kis tanfolyamainkra, és lelkesen, jó hangulatban csúsztunk, Dani a kis törpék között, én meg 4 másik lánnyal, Barni elment csúszni Lulu apukájával meg a lányával. Nekem gyorsan visszajött minden és nagyon élveztem az egészet, ráadásul elkezdett zuhogni a hó és gyönyörű volt minden, a hegyek, a hütte, a felvonók, a ski in ski out szállodánk, igazi Last Christmas hangulatom volt. 11-kor volt vége mindkettőnk tanfolyamának, megbeszéltük, hogy Barni addigra visszajön, hogy átvegye Danit, hogy én még síelhessek kicsit szabadon. 

Nem jött oda 11-re, ami nekem nagyon rosszul esett, mert ő szuperjól snowboardozik és szokott is, és ez most tényleg arról szólt volna, hogy Dani és én is megtanuljunk. Összeszedtem Danit, ekkorra elfáradt, fázott és nyűgös volt, levettük a cuccainkat és visszamentünk a szobába, közben próbáltam hívni Barnit de nem vette fel, majd felvette de nem hallott, majd küldött üzenetet, hogy a hüttében van. Ekkor már majdnem felrobbantam dühömben, hogy kösz baszdmeg, ráadásul ő sosem késik sehonnan, mindig lehet rá számítani, bezzeg most, mikor kicsit jól érezhetném magam, nem volt ott, amikor megbeszéltük, szóval vérig voltam sértődve. Visszahívott, mondta, hogy a hüttében ül, és azért nem jött oda, mert elesett. Én ekkor még nem gondoltam semmi komolyra.

Megjelent fél óra múlva, és tényleg elesett, méghozzá úgy, hogy ordított a fájdalomtól minden mozdulatra, úgyhogy elég hamar arra kellett tippelnünk, hogy eltört a kulcscsontja. Bennem váltakozva hullámzott a düh, az aggódás és a megoldásra való törekvés, hogy most valamit csinálni kell. Danit átvették tőlünk a szervezők, és fél óra múlva már a kocsiban ültünk a kórház felé csúszkálva a hegyi szerpentineken a zuhogó hóesésben - nagyon ellentmondásos élmény volt a csodálatos alpesi tájban autózni a vacogó, fájdalomtól nyögdécselő Barnival, miközben vissza kellett fognom magam, hogy ne rakjak be valami hangulatos karácsonyi playlistet. 

Nagyon jól jött a bajban mindig előkerülő nyugodtságom, hidegvérem és józan eszem, mert kb magán kívül volt a fájdalomtól. Terelgettem és intéztem mindent, megröntgenezték, kapott egy rögzítőt és elengedték - csúnyán eltört a kulcscsontja, szerencsére volt biztosításunk, bár azt mondták, az alapellátás uniós állampolgárként alap jogon jár nekünk. Végül nem hajlandó azonnal hazajönni, nagyon nagy bűntudata volt, hogy elhozott minket és így tönkretette az utazást, hiába ellenkeztem, végül maradtunk még két napot, ő nyögdécselt az ágyban, mi meg Danival síeltünk. Voltak szép pillanatok, Danival ülni a felvonón, síelni a szép tájban, nézni a naplementét a hegy tetejéről, látni, ahogy cukin tanul síelni és táncolni vele a hütte előtt a hóban a retro slágerekre - ezek olyan első élmények volt, amiket sosem fogok elfelejteni, de közben meg borzasztó volt látni, hogy Barni szenved, meg aggódni, hogy mi lesz most. 

Egyik este elszabadultam egy órára, végre beültem a hüttébe, kikértem két forralt bort (nem egyszerre), írtam a support lányoknak, elengedtem a tartást és kicsit végre átadhattam magam az elkeseredésnek. 

folyt. köv. 

aprés ski

És a legdurvább, hogy Dani még mindig beteg, azaz "beteg", vagyis szörnyen taknyos, így ma sem viszem oviba - szenvedéseim folytatódnak. Volt hétvégén Anyuéknál, ott aludt kettőt, mi meg próbáltunk pihenni. Pénteken találkoztam Pillával, együtt ebédeltünk a Kis Parázsban, azután sétáltunk és megnéztük a karácsonyi vásárokat. Szerintem mi (mármint mi, magyarok) már egyáltalán nem vagyunk célközönség, tekintve az árakat, meg a hangulatot is, nekünk legalábbis nem jött át kicsit sem a karácsonyi fíling. De legalább mi Pillával dumáltunk kicsit, megosztottuk egymással a jó dolgokat meg elnyüszögtük a nyüszögnivalókat, ahogy barátnők között ezt kell. 

Barnival este sorozatot néztünk (még mindig a Breaking Badet, ennyi évadot, te jó ég, ráadásul kevés időnk van, lassan haladunk, és olyan nyomasztó), szombatra pedig felírtunk magunknak egy csomó tenni- és elintéznivalót. Nem keltünk korán, lezuhanyoztam, megreggeliztünk, majd elővettem a síruháimat, mert nemsokára síelni megyünk, le kellett csekkolni, hogy minden rendben van-e velük. Én kb 20 éve nem síeltem és most megdöbbenve konstatáltam, hogy oké, hogy minden feljön rám, csak épp aláöltözni meg levegőt venni nem tudok bennük. Mivel, ahogy a gyakoriságból is látszik, nem vagyok egy nagy síelő (pedig még Chamonix mellett is éltem, milyen butaság volt nem síelni így visszanézve), nem akarok egyetlen alkalomért drága sícuccokat venni, felhívtam egy barátnőmet, és ő adott kölcsön gatyót, kabátot, szemüveget, kesztyűt, bukót. Izgulok és félek kicsit, hogy milyen lesz, de azért van bennem lelkesedés is, mert szuper, hogy Dani is elkezdi, ráadásul ott lesz a kis barátnője, Lulu, meg a szülei is, szóval jó a jó társaság ígéretes programmá teszi az utat. Mondjuk nagyon szerettem volna sokat edzeni előtte, hogy aránylag jó formában legyek, mikor megyünk, de mióta beteg, nem jutottam el. Beiratkoztam egyébként sítanfolyamra, mint újrakezdő, szerintem jót fog tenni. 

Barnival ez egy olyan program lesz, amihez hasonlóban még sosem volt részünk együtt, ő szokott járni snowboardozni, de a barátaival - mondjuk ő sem volt már évek óta. Ő iszonyúan laza, kedves, cuki és segítőkész, emiatt tudom, hogy jó lesz a síelés nagyon, akkor is, ha nekem kb újra meg kell tanulnom síelni. Amikor anno elkezdtem, az akkori pasimmal az már nagyon a kapcsolatunk vége volt, meg ő meglehetősen önző is volt, én már nagyon nem voltam boldog, és ez így mind eléggé rányomta a bélyegét a havas programjainkra. Így viszont, Barni mellett nagyon várom, hogy milyen lesz. Mondjuk a múltkor, mikor voltunk egy drum&bass buliban és nagyon táncoltam, kattogott a térdem. ha már egy kis táncolástól kattog, nem tudom, a síeléshez mit fog szólni, haha. Reméljük a legjobbakat. 

nátha, ikea és egy hosszú hét

Na hát nekem a múlt hét egyáltalán nem jött össze, Danival kettesben voltunk végig mert beteg volt, és ha hagyott egy kicsit élni, akkor inkább mindenféle hasznos tevékenységet folytattam, mint például pakolás, főzés, teregetés. Jól elvoltunk, de nehéz volt, mert amúgy jól van és rengeteg energiája van, csak 10 percenként telefúj egy zsepit. 

Kicsit kímélő üzemmódba raktam magunkat, illetve főleg magamat, egyik nap a helyi étteremben menüztünk, másnap pedig elmentünk az Ikeába körülnézni, kiválasztani az új gardrób ajtaját meg ebédelni. Danival nagyon jó ikeázni, mert mindent megnéz és imádja a gyönyörű, kiállított enteriőröket, pont mint én, kipróbálja a foteleket, megbeszéljük, hogy melyik nappaliban laknánk szívesen stb. Nem úgy, mint Barni, akit már érkezéskor a hideg verejték ver le az egész programtól, legszívesebben menne célirányosan a termékért, amit kinéztünk, és már ott sem lenne, de ezt nem teheti meg, mert én is ott vagyok és hobbim a végtelen nézelődés az ikeában, ugye. Ő kb végigszáguld mindenen anélkül, hogy jobbra vagy balra nézne, levágja az utat, ahol lehet (!?), és sosem bírom rávenni, hogy kivárja velem a sort és nyugiban megebédeljünk. De ő most nem volt ott velünk, Danival viszont az is szuperjó, hogy simán kivárja a hosszú sort és nyugiban üldögélve belapátolja az 5 darabos húsgolyót krumplipürével meg a szószokkal (közben óvatosan igyekszik a pürébe beleszúrt svéd zászlót kikerülni, mert az nem dőlhet fel), bár mindig megállapítja, hogy a borsó nem ízlik neki, mert száraz. Kis gourmet babám. Kapott macskás párnát, amin pont olyan macsek van, mint Ruha, az alvós plüsscicája, én meg kaptam gyönyörű, virágos bögréket, amiket rögtön másnap egyetlen mozdulattal sikerült is összetörnöm. Mindkettőt.

Amikor végeztünk, most először megengedtem neki, hogy kicsit bemenjen a játszóházba, én meg addig beültem a pihenőszobába (mert ilyen is van ott), és a Bambit néztem (amit gyűlölök, mert annyira szomorú), mert az ment a képernyőn. Pár perc múlva benéztem, és láttam, hogy egy olyan korú kislánnyal, mint ő, a legnagyobb harmóniában rajzolnak együtt, hancúroznak a gumilabdák között, meg dumálnak folyamatosan, mintha ezer éve ismernék egymást. Végül több mint egy órát volt bent, én már nagyon nyűgös voltam a bambis kényszerpihenőtől.