aprés ski III.

Vasárnap jöttünk haza, én vezettem, kicsit több mint 4 óra volt az út. Barni kapott kint fájdalomcsillapítót, de így is nagyon rosszul viselte az utazást szegény. Hétfőn délután jutottunk el dokihoz, magán úton, újabb röntgen, ott mondták neki, hogy annyira összecsúszott a törött csont, hogy meg kell műteni, két nap múlva, szerdán meg is lehet a műtét. Még jó, hogy ott ültem mellette, és böködtem, hogy kérdezzen már rá az anyagiakra, mert ő az a típus, aki csak utólag szembesült volna a számlával, ami másfél millió forintról szólt volna. Körbetelefonáltunk és futottunk még néhány kört, és végül holnap megműtik őt egy állami kórházban, TB-re, már nagyon várja, legalábbis azt, hogy túl legyen rajta és rálépjen a gyógyulás útjára. 

Én meg azt hittem, hogy hazajövünk, Dani megy oviba és így Barni tud pihenni én meg intézni a dolgaimat, de kiderült, hogy az egész ovit elsöpörte a fosós-hányós vírus, szinte kivétel nélkül mindenki elkapja, aki jár, és a szülőket, sőt, az óvónőket is ledönti. Barni közölte, hogy egy fosás-hányás őt most megölné, így nem vittük oviba Danit, egész héten itt volt velünk. Barni nyilván nem tudott vele játszani, az életéért küzd, szóval az idő 90%-ában én próbáltam lekötni. 

Nem ez életünk legkönnyebb időszaka, de hát ez van. Annak örülök, hogy nyugis karácsonyunk lesz, bár tudom, hogy szinte minden rám marad majd, de legalább Barni rá lesz kényszerítve, hogy kipihenje magát. Az a tervem, hogy kérek segítséget a nehezebb dolgokban, tojok majd mindenféle felénk támasztott elvárásra, és úgy lesz, ahogy nekünk jó.