dilemmas, dilemmas

El vagyok kicsit keseredve, hogy megint egy hét kiesett az életemből a betegség miatt, vasárnap nem fogunk tudni próbálni, mert még totál rekedt vagyok, már mesét sem olvasok Daninak esténként, mert elmegy tőle a hangom (köszönet a hangoskönyvekért). Tegnap azon gondolkodtam egyébként, hogy ha felvettek volna tanítani a gimibe, ahova szerettem volna menni, akkor most mi lenne? Az új meló, a vadiúj osztályok mellett 3 nap munka után egy hét táppénz? Biztosan örült volna neki mindenki. 

Közben igyekszem promózni a zenekart, még tiktokon is, amire nagyon rá kellett beszélnem magam, mondjuk gyanítom, hogy a mi célközönségünk nem ott van, de mit veszíthetek? Oda csak videókat lehet feltölteni (meg mindenhol az a preferált formátum már, pff, tudom, boomer vagyok). Mivel igyekszem kicsit személyesebb kontentet is feltenni, körülnéztem Barni fotói között, mert ő többször csinál videót. Basszus meg kellett állapítanom, hogy szinte kizárólag csak akkor fotóz/videóz engem, ha a gyerek van a karomban/mellettem áll/összebújunk stb, mert milyen aranyosak vagyUNK. 

Tudom, hogy Barni szeret engem, sokszor elmondja, hogy Daninak van a legjobb anyukája. Tudom, hogy fontos vagyok neki, hogy nőként is értékel, hiszen gyakran mondja, hogy szép vagyok, különleges vagyok. És mégis furcsa érzés, amikor végignézek a rólam készült fotókon: mintha engem önmagamban nem lenne érdemes megörökíteni, mintha csak az anyaszerepben látná a pillanatot, ami elég különleges ahhoz, hogy megállítsa az időt. Ez furcsa kettősség: tudom, hogy szeret és fontos vagyok neki, mégis hiányzik, hogy csak rám mint nőre gyakrabban figyeljen, és ne mindig csak anyaként lásson. Szoktam egyébként mondani neki, hogy nézd, most ide állok, fotózz le, és akkor lefotóz, de leggyakrabban Danival szokott. 

Amúgy is mélyrepülésben vagyok most ebben a témában, hogy ha egy nő (én) egy családban mint anya, mint feleség, mint háttérország és kiszolgálószemélyzet funkcionál, akkor ő kicsoda valójában? Az eredeti személyisége ilyenkor hol van, és vajon előkerül majd újra? Hol szól ez az egész történet rólam? És értitek: én még nem is panaszkodhatnék, nekem van időm magamra, takarítónőm, edzőterem-bérletem, önmegvalósító-hobbim. És csak egy gyerekem van.

Egzisztenciális válság-perceinket hallottátok. Nyilván ha meggyógyulok, beindulnak az óráim, megint tudok sportolni járni, próbálni és jobban érzem magam a bőrömben, akkor majd újra kisüt a nap és szebbnek látom a világot.