tél

Hétfőnalálkoztam Phoebe-vel, együtt ebédeltünk. Neki az a szabadnapja, én meg elvittem Danit a nagyijához pár órára, hogy egy kicsit szusszanhassak, már nagyon akartam egy kicsit nem otthon lenni, önmagam lenni, felnőtt dolgokról beszélgetni. A Pingrumbába mentünk el Moszkván (tudom, ez olyan, mint mikor kölyök koromban a tőlem idősebbek Felszab térnek hívták a Ferenciek terét és nem tudtam, miről beszélnek, de nekem a Moszkva Moszkva marad), ahol még sosem jártam, de sejtettem, hogy nagyon nekem való. Szuperjó gyereksarok is van, így akár gyerekkel is lehet menni enni egy jót. 

Nem csalódtam, nagyon finom vega dolgokat ettünk, sült kecskesajtot, salátát, diós céklakrémet. Olyan ez a hely, hogy az ember megebédel, minden csupa szín, íz és fűszer, minden mellé van egy kis gránátalma vagy sült szilva, és akkor úgy érzed, hogy nem is olyan nehéz húsmentesen enni úgy, hogy ne legyen uncsi és ízetlen. Mindketten teljesen belelkesedtünk, bár most, hogy itthon vagyok és kinyitom. a hűtőt, már nem látom ilyen fényesen a lehetőségeket. 

Ami viszont nagyon érdekes volt, hogy mesélte Phoebe, hogy kikapcsolta az értesítőt a telefonján a social media oldalakhoz, és naponta másfél óra képernyőidőt engedélyez magának (és ezt csak a pasija tudja módosítani, hogy ne essen kísértésbe), mert annyira úgy érezte, hogy rossz hatással van rá a telefonja. 

Erre én meséltem neki, hogy az én mentális egészségem is a béka segge alatt van, és sokat szorongok, amin iszonyúan meglepődött, hogy teeee? Hát de te tök kiegyensúlyozott vagy. Egyébként lehet, hogy az átlaghoz képest az vagyok, de nekem is vannak rosszabb időszakaim, és már gyerekként is dokihoz hordtak, mert annyira fájt a gyomrom reggelente, és az lett a konszenzus, hogy valószínűleg a szorongástól van. És most ilyen időszakom van.

Így most én is arra jutottam, hogy el kell távolodnom az online világtól, és jobban megélnem az igazi pillanatokat, azokat, amik tényleg hasznosak nekem, amiktől jobban érzem magam - és az insta, a facebook, meg az arcomba tolt videók görgetése nem tartoznak ezek közé. Elkezdtem olvasni egy könyvet, amit a szülinapomra kaptam a sógornőm anyukájától, és bár kicsit ilyen self-help könyv, amit magamtól nem vennék a kezembe, de nagyon témába vág azzal kapcsolatban, amin mostanában sokat gondolkodom. Arról szól, hogy milyen fontos a tél átvitt értelemben is, vagyis meg kell tanulnunk, hogy vannak olyan időszakok, amikor vissza kell vonulni, pihenni kell, lelassulni. Itt, a blogomon írta egyszer egy kedves olvasóm, és azóta is sokszor eszembe jut, hogy a virágok sem virágoznak mindig, akkor ezt magamtól miért várom el? Úgyhogy most kicsit nagyobb szeretettel szemlélem a fehér bőröm az arcomon és a piros foltokat rajta, a hurkákat a hasamon, megbékülök az álmatlan éjszakámmal, a beteg gyerekemmel, a nyűgös férjemmel. Felveszek még egy mellényt, hogy melegen tartson, és ahelyett, hogy megenném a maradék lencsét, azt eszem ebédre, amit kívánok.

Közben gyönyörű Nagykovácsi, teljesen olyan, mintha egy síparadicsomban laknánk pályaszállással. Ma reggel Barni elvitte Danit oviba, de délután én megyek érte - szánkóval. ❤️