beteg fülecskék és Szentendre

Daninak életében először fülgyulladása van, sejthetitek, hogy milyen hetünk volt. Fájdalomcsillapítótól fájdalomcsillapítóig megyünk, meg sem várom, hogy elmúljon a hatása, hanem beállítom az időzítőt, éjszaka is, mondjuk úgysem sokat alszunk. Rosszul is hall, pedig antibiotikumot is szed már. Valamelyik nap lefekvéshez készülődtünk, és pont láttam, hogy meglátta magát a gardróbja tükrében, visszalépett és dörzsölgette az arcát egy darabig, miközben nézte magát, épp hogy azt nem mondta, hogy fú de szarul nézek ki. :D 

Holnap sem megy még oviba, és fogalmam sincs mikor mehet megint, nagyon el vagyunk fáradva. A héten volt olyan, hogy vidáman tartottam az órámat, miközben a háttérben sírt Dani, hogy anyaaaaa, nagyon fáj a füleeem, az nagyon rossz volt. Péntekre volt jegyünk a Dzsungel könyvére, de persze esélyünk sem volt elmenni, szerencsére átvette a jegyeinket az egyik ovis anyuka.

Ki szoktunk ülni a teraszra, mert a nap nagyon jól esik neki, és ott festegeti a kavicsgyűjteményét. Tegnap, egy hete először mozdultunk ki, elmentünk Szentendrére kicsit levegőzni. Barni unokatestvére volt párszor Vietnámban, kávéültetvényeken dolgozott. B tervként elkezdett a vietnámi kávékkal foglalkozni, importálja, meg igyekszik népszerűsíteni, és tartott egy komolyabb előadást meg kóstolót, oda mentünk. Végül az eseményen magán nem maradtunk ott, mert ez nem egy gyerekes progi volt, hanem kicsit barátkoztunk vele, és miután elkezdődött, elmentünk csavarogni a városba. Annyira csodaszép Szentendre, bárhova nézel, találsz valami szépséget vagy furcsaságot, nagyon szívesen laknék ott. Közben befutott Barni öccsének a felesége is a kisfiúval, úgyhogy nagy volt a boldogság, a kissrácok onnantól fogna nem is foglalkoztak velünk, nyomultak kettesben. A Barlang kertjében ejtőztünk egy ideig, én ittam két pohár proseccot, és egy hét után először láttam a fényt az alagút végén, meg egy kicsit le tudtam lazulni. 

Lángost ebédeltünk, bár a kedvenc lángososom, ami a templomhoz felvezető kis sikátorban van, nem volt nyitva, pedig minden kajálda előtt hosszú sor állt. Végül lementünk a vízpartra ahol a kicsi unokatesó úgy indított, hogy belegyalogolt a vízbe. Kicsit még kavicsoztak ott a kisfiúk, aztán beültünk az autóba és hazajöttünk. Nagyon feltöltődtem, úgy kellett ez a kimozdulás, mint egy falat kenyér.