Én nem olyan régen kezdtem el blogokat olvasgatni, csupán néhány évvel ezelőtt, talán 2009-ben. Akkoriban mutatta egy barátnőm (Évi♥) Lenszirom blogját, ami annyira magával ragadott, hogy kb. 2 nap alatt visszaolvastam több évnyi sztorit. Akkor jöttem rá, hogy ez mint irodalmi műfaj is megállja a helyét, ha igazán jó írók, belevaló szerzők blogjaira bukkan rá az ember, egy huszonéves lány mindennapos kalandjai is izgalmas szórakozást jelenthetnek. Többek közt olvastam egy lány (tormacsillus, tudod, nála voltál interjúzni egyszer) blogját, akit szegről-végről ismertem is, ő egy nagyon szép, hipervagány csaj volt, szuper kalandokkal, cuki kiskutyával, irigylésre-méltó pasival, tele életimádattal és pozitív életszemlélettel, és nagyon nagyvonalúan osztotta meg az információkat magáról és a régi és az új kalandjairól. Voltak képek róla, kajákról, amiket főzött, a kiskutyiról, a ruháiról, a lakásáról, mindenféléről, és közben nagyon helyes stílusban mesélt. Imádtam olvasni, egy-egy posztja teljesen feldobta a napomat - gondolom, ismeritek az érzést.
Aztán szakított a barátjával, és abbahagyta a blogolást (azt a blogot, legalábbis), nekem pedig egész komoly űr keletkezett az életemben, mint mikor az ember a végére ér egy hosszú, nagyon izgalmas könyvnek, és nem nagyon tudja elképzelni az életét a főszereplők nélkül. Akkoriban találtam ki, hogy ha nincs olyan blog, amire vágyom, színes, informatív, pozitív, akkor majd én írok magamnak - úgyis csupa boldogság és izgalom volt akkoriban az életem (basszus). Aztán kiderült, hogy írni egy blogot sokkal nagyobb kaland, mint olvasni (úgyhogy mindenki írjon). A sors fintora, hogy én is bezártam egy blogot azóta, egy darabig terápiaként írtam egy titkosat, és azóta itt van ez nekem - vannak ugyan hullámvölgyek, de még mindig nagyon szeretem. Mindig szem előtt tartottam, hogy főképp magamnak írok, főképp nekem kell töltődnöm belőle, és csak olyasmiket osztok meg, ami nekem jólesik, mindezt kreatívan, ízlésesen, színesen tálalva, hogy amikor kész egy poszt, jól essen ránézni, és azt érezzem, hogy igen, ez tényleg én vagyok. És tök jó, hogy lehet benne panaszkodni, szomorkodni meg vidámkodni is, receptet leírni, szidni vagy dicsérni a pasimat, bármit, amihez kedvem van. Ha csak azt mesélem el, hogy szuper volt a hétvége, vagy fuck this shit, nincsen kedvem dolgozni menni, az is jó. Ez az én kicsi, színes naplóm.
Viszont nem tudom nem észrevenni, hogy a blogfeedem, amiben szerintem több, mint 50 blog van könyvjelzőzve, alig frissül, 2-3 új poszt ha feltűnik naponta. A nagy kedvencek közül már alig ír valaki (tisztelet a kivételnek), még a zárt blogok is nagyon szűkmarkúan bánnak az információkkal, a legtöbben pedig maximum heti egy bejegyzést osztanak meg. Kicsit úgy érzem, lecsengett egy éra. Vagy már nem divat énblogolni, és hagyjam én is a picsába? Esetleg kiöregedtünk, felnőttünk? vagy mindenki zárt blogot nyitott, ahová engem nem hívott meg (de hívjon!)? Vagy mi újság?
 |
| claudia tremblay |
És hogy kell új, izgi (és nem mű fesön-)blogokra rátalálni?
