Fügepálinka

Tegnap megnyitottam a megnyitnivaló kiállítást, aminek a szövegét két órával előtte írtam meg. Már nem izgultam előtte, legalábbis nem úgy mint a múltkor. Nem volt a szövegben semmi kuriózum, nem volt olyan személyes mint a múltkor, mert persze most egy konkrét művészről és a munkásságáról kellett beszélnem. Volt egy halom olyan dolog amit muszáj volt elmondani, és így nem nagyon maradt már idő, hogy önkifejezzek. De így is jól sikerült, és jó érzés, hogy nekem ezek a dolgok nem okoznak gondot. 

Utána mulattunk, és rengeteget beszélgettem, és túl sokat ittam, mert egy ilyen mulatság közepette valahogy olyan jó ötletnek tűnik a sokan együtt ivott fügepálinka, úgyhogy a mai napon csak ebédelni voltam képes kimászni az ágyból, és azóta meg itt pihegek a kanapén, és nyalogatom a sebeimet. Egy elvesztegetett nap, nagyon sajnálom, annyi mindent akartam volna csinálni, ilyet most egy jó darabig nem. Táncoltunk is sokat, ami nagyon rámfért, meg volt egy pasi, akire rá kellett szólnom, hogy ne mászkáljon utánam, mint valami kiskutya. Ez akár hízelgő is lehetne, mert nyilvánvalóan odavan értem, de az a helyzet, hogy ha ismernétek, akkor ti sem akarnátok hogy mászkáljon utánam. És ökörködtünk, és nevettünk, és sírtunk (én nem, csak vigasztaltam), és kvázi minden ott lévő barátomat megölelgettem és megpuszilgattam, úgyhogy most picit enyhült a szeretethiányom. 

Ezzel a társasággal egyébként, akik fiúk-lányok vegyesen, nyár vége óta járok csak össze, és nagyon cukik hogy így befogadtak, és hívnak, pedig mindenki 10 évvel fiatalabb nálam. Őszintén szólva, csak reménykedni tudok, hogy nem úgy tekintenek rám (mert ki tudja, mi jár a mai fiatalok eszében), mint a szánalmas és öreg Molnár Ilonkára, aki velük mulat hajnalig, és ölelgeti és puszilgatja őket, ahelyett hogy otthon kötögetne a Legyen ön is milliomos előtt. És ott volt egy volt általános iskolai osztálytársam (T. kedvéért: K. Gergő), aki engem mindig levegőnek nézett, meg a felesége, és nagyon furi volt érzékelni, hogy most őszinte rajongással tekintenek rám, mint valami híres emberre, és mesélik, hogy büszkén szokták mondani másoknak, hogy én a Gergő osztálytársa voltam, és kérdezgetnek meg meséltetnek. Pedig én ugyanaz a lány vagyok most is, aki általánosban voltam, amikor viszont levegőnek voltam nézve. 

Az este fénypontja viszont az volt, hogy a DJ barátnőjének egy tüneményes lány pulija van, aki ott volt vele, és miután megmutattam az én kutyám képét neki a telefonomon, azonnal randevút kért tőlünk: együtt megyünk majd sétálni, aztán ha szimpik egymásnak a blökik, akkor majd továbbgondoljuk a dolgokat. Hát nem izgi?