2014. június 15., vasárnap

Next one, please

Meglehetősen furcsára sikeredett a hétvége. Volt sok nagyon jó momentum, volt pár olyan pillanat, hogy ó, ugye nem, és olyan is, hogy egyszerűen kénytelen voltam szembenézni a démonaimmal, amik elől az utóbbi fél évben szívesen bújtam a jó könyvek, a finom receptek, a rozéfröccsök meg a színes csecsebecsék mögé. Nagy dilemma ez nekem egyébként, mert hát láthatjátok, jól vagyok, működik a technika: kit érdekelnek a démonok, nem nézek vissza, még oldalra sem nagyon, csakis előre, és nem is mondja meg senki körülöttem, hogy egy évvel ezelőtt az összetört szívem miatt játszottam a gondolattal, hogy nekem jobb lenne magam nélkül. Hogy aztán nem lesz-e iszonyatos szívás később, hogy úgy teszek, mintha az elmúlt 5 év nem létezett volna, nem tudom. De én valahogy ezt a túlélési mechanizmust alakítottam ki magamnak, és így vagyok most ott, ahol  vagyok. Ez van. 

Mindenesetre rengeteget időt töltöttem a kutyámmal, ma már kora reggel egymás mellett ülve néztük a hajókat a Dunán, és szocializálódni is mindenhová jött velem, kocsmáztunk, családoztunk, óriási a szerelem köztünk, ő a legjobb kutya a világon, és jelenleg az egyik legjobb és legfontosabb dolog az életemben, napi száz hálás, imádó pillantás, pihe-puha bújás, és rengeteg mosolyom okozója, miközben egymás gondolatát is kitaláljuk. Ezt csak a kutyások értik, tudom, másnak ez érthetetlen baromságnak tűnhet. 

És erről ma ott a parton ülve eszembe jutott, talán van még, aki emlékszik, hogy ezer más dolog mellett azt is megkaptam egy éve, hogy ő nem szereti a kutyámat, és soha többé nem is akar kutyát, mert nem akar függni tőle - és már ez a mondat is elég kellett volna, hogy legyen számomra, hogy tudjam, ő és én, nekünk más az utunk, mert én akarok, mindig akarok kutyát, és függni is akarok tőle. 


gyere már!

És még volt az is, hogy tavaly nyáron, mikor hazaköltöztem, The Walking Dead-et néztem rengeteget, mert 50 kilóra fogyva, benyugtatózva, egyfolytában sírva ez volt az egyetlen tevékenység, amire képes voltam - tulajdonképp zombi voltam magam is. És ma rájöttem, hogy annak idején nem lett vége akkor a sorozatnak, mikor én gondoltam, és van még 10 rész, amit nem láttam. És ma este, amikor becsuktam a család mögött a kaput, elmosogattam a sütis tányérokat, megetettem a kutyát meg a macskát, lefeküdtem a kanapéra, fejemre raktam a fülhallgatót, és elindítottam a couchtuneren a következő részt, pont, ahogy annak idején, majd megjelentek az ismerős szereplők, és elindult a főcímzene - és megrohantak az emlékek. És durva volt, de közben mégis jó érzés, és büszkeséggel tölt el, hogy mekkora utat tettem meg, és milyen sokat gyógyultam. És lehet, hogy igaza volt, és kerekebb az életem most, a családdal, a barátaimmal, a kutyámmal, az otthonommal, a munkámmal, mint ezek nélkül, de vele. És ki tudja, egyszer talán boldogabb is leszek, mint vele voltam. Mindegy, ezt most azt hiszem, csak magamnak írtam.

És olyan is volt, hogy ültünk szombat este egy szép kis teraszon, fröccsöt ittunk, kutyáztunk, röhögcséltünk, és vártuk a barátnőnket, aki későn végzett a munkahelyén, és írt sms-t, hogy nem tud jönni, mert váratlanul, minden előzmény nélkül meghalt az apukája. 

Hát, ilyen volt a hétvége. Azt hiszem, lapozhatunk. 

9 megjegyzés:

  1. ‹3
    (barátnőnek részvétem:()

    VálaszTörlés
  2. (és én is szeretnék kutyát, nagyon, de belátom, hogy jelenleg nem úgy élek, hogy beleférjen az életembe ezért úgy szeretem amikor Bobekről írsz!)

    VálaszTörlés
  3. Sztem ezt nem lehet máshogyan túlélni, minthogy úgy csinál az ember, hogy az elmúlt 5 év nem történt meg. Ugyanezt játszom, egyszerűen nem vagyok hajlandó most már beszélni sem az egészről. Ha akad még új ember, aki megkérdezi, hogy "hogyhogy egyedül vagy most itt?"; akkor 3 mondatban vagyok hajlandó válaszolni rá, és ebből az első az, hogy "erre a kérdésre maximum 3 mondatban vagyok hajlandó reagálni és ez volt az első". Magamat egyszerűen úgy kezelem, hogy egyedül vagyok, ehhez mérten alakítom a programjaimat, és ha eszembe jut, hogy "bezzeg tavaly előtt ilyenkor", vagy "tavaly ez meg az" akkor egyszerűen azt mondom magamnak (van, hogy hangosan), hogy "NEM". Csak a holnap van, csak az előre van, és csak az van, amit megteszek magamért. Step by step.
    Én igen, lapozni kell, sztem egy emberként drukkolunk neked.
    <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De neked is M.Gray!
      Girl power, avagy gondolok rátok így ismeretlenül is :)

      Törlés
  4. Teljesen átérzem a kutyás részt, én szerelmes vagyok Briósomba, jön velem szinte mindenhová (rendszeresen vonatozunk Bécs-Bp vonalon, de most már kiülős helyeken is tud nagyjából viselkedni) és sosem szeretnék úgy élni, hogy nincs kutyám ÉS macskám :) (persze ez úgy értendő, hogy megfelelő körülményeket tudjak nekik biztosítani)

    VálaszTörlés
  5. milyen furcsa, h nekem is van ilyen sorozat, ami közben feltörnek az érzések..

    VálaszTörlés
  6. Hát ezt akár én is irhattam volna..

    VálaszTörlés
  7. Majdhogynem mindet. Az első része régebben így volt. De a sorozat vagy inkább film amit a mai napig ha megnezek megrohannak az emlekek, es ez nem mindig jo...

    VálaszTörlés