Hullámvölgy

Tegnap találkoztunk Pillával, beültünk a Vígszínház melleti Okay Italiába enni (ami az egyik kedvenc éttermem, amellett, hogy nem értem, hogyan sikerült ezt a hiperbéna nevet kitalálni hozzá), és mondtam neki, hogy az egyik komoly mutatója annak, hogy felnőtt, felelősségteljes ember vagyok, hogy salátát rendelek egy olyan étteremben, ahol a világon a legfinomabban készítik el a kedvenc ételemet, a tenger gyümölcseis spagettit. És ráadásul ugyanannyiba kerül, mint a salátám. Ez lehet, hogy kicsit szomorú is, hát az életet élvezni kell.

Szerintem nem sikerült valami nagyon felvidítanunk egymást, mert amellett, hogy mindketten igyekszünk tartani magunkat, meg mondogatjuk, hogy milyen szuper életünk van, és szerencsések vagyunk egy csomó mindenben (tényleg, amúgy), mindketten el vagyunk kenődve egy picit a magánéletünk állása miatt. Főleg, hogy mindketten ügyesen próbálkozunk, aztán meg semmi, és még a szívünket is összetörik kicsit, mikor egy pillanatig nem figyelünk oda (jó, hát nálam azért ennyire nem nagy a baj, de nem esett jól, sokszor eszembe jut ez a spanyol fiú).

Párizsban persze a csapból is a karácsony folyik már, mindegyik üzlet, áruház úgy néz ki, mint egy-egy nagy karácsonyfa-dísz, miközben vásárolgatsz, karácsonyi dalok szólnak, és én is azon kaptam magam, hogy miközben csorgatom a nyálam a szép, méregdrága cuccokra a Galerie Lafayette-ben, mosolyogva dúdolgatom, hogy walking in a winter wonderland, mert közben álmodozhattam arról (akkor még), hogy milyen szuper lesz várni az ünnepeket, és majd a jéghoki-játékos faragja befelé a fát a karácsonyfa-tartóba, én meg közben csomagolom az ajándékokat meg sütöm a sütiket. Tudom, a női agy nagyon furcsa.  

Ráadásul a mi családunkban megszűnt a karácsonyi ajándékok szokása, a gyerekeknek szoktuk valami apróságot venni, és slussz, ami azt jelenti, hogy nekem nem kell ajándékokat keresnem-adnom, és ha pasim nincsen, akkor kapni sem szoktam ilyenkor. Pilla is ugyanígy van ezzel, így megbeszéltük, hogy majd megajándékozzuk egymást romantikusan. Meg majd én veszek magamnak ajándékot, már tudom is, hogy mit, haha. Kajálni szoktunk együtt, van, hogy a két bátyámék nem is 24.-én jönnek át. Persze, túlélhető, de érthető módon nem az igazi.

Amúgy minden tök jó, tényleg, nincs okom panaszkodni, és nem érzem magam egyedül (bár ezen most elgondolkodtam egy jó pár percig). De olyan jó lenne megosztani a szuper kis életem valakivel, hiányoznak a cinkosságok, az örömszerzés, az intimitás, a csókok, a tudat, hogy van a másik, és hogy én is ott vagyok neki, hogy számítok. 

Ja, asszem kicsit el vagyok kenődve.