Vallomások

Két nagyon komoly dolgot szeretnék bevallani nektek. Már régóta kikívánkoznak belőlem, hát úgy döntöttem, eljött a napja, hogy színt valljak. 

• Tegnap az egyik legkedvencebb instagrammerem kiírta, hogy lelép az IG-ról. Nagyon megváltozott a közeg, nem tetszenek neki az újítások, és nem várja meg, míg behány tőle, jó emlékekkel akar távozni, inkább csáó, köszöni mindenkinek a barátságot. És hát dettó. Én az indulás óta (2011) használom, amikor még csak IOS alól működött, és abban az időben még nem volt ciki a szelfi, cool volt napi 20 fotót feltölteni kiskutyáról, kajáról, kávéról, cipőről, az életünkről. Szimpátia alapon ment a bekövetés, a lájkolgatás, és egész pici közösség volt, iszonyú jó arcokat lehetett megismerni. Mára alig maradtak közülük. Nekem zárt az IG profilom, nincs sok követőm, ismeretleneket már nem is jelölök vissza. És már alig használom, ha nagyon akarok valamit mutatni, arra itt van nekem a blog. Az IG felhígult, elcsépelt lett, igénytelen, valahogy olcsó, tele reklámmal. Nem izgat már, nem töltök fel képeket, nem lájkolok (csak a vizslás fiú képeit), és vele sem cukiskodunk már egymás képei alatt (talán emlékszünk, vele ott kommunikáltunk legelőször). Ma feltettem egy képet a hajamról, fura volt, úgy érzem, kit izgat? Szomorú ez kicsit. End of an era. A legkedvencebb applikációm volt.
• Nem titok, 37 éves vagyok, egy hónap múlva 38 leszek. Az egyik fiú férfi*, akivel mostanában megismerkedtem, 42 éves, 4 évvel idősebb nálam. Korban épp hozzám illő, nem? Hát szerintem nem. Pedig ez egy jó formában lévő 42 éves, extrém sportokat űz, az ingén keresztül láttam a kockákat a hasán, az izmokat a karján, és nagyon jóképű volt. És mégis úgy érzem, hogy az apám lehetne. Mert be kell, hogy valljam magamnak, én sokkal fiatalabbnak érzem magam, mint amennyi vagyok. Belegondolni, hogy maholnap 40 leszek - egyszerűen hihetetlen. Én egy csitrinek érzem, látom magam, mikor a tükörbe nézek, de nem csak akkor, hanem mindig, és egy kölyökképű, laza srácot képzelek el magam mellé, nem egy középkorú férfiembert. Anyukám mesélte egyszer, hogy az a legnehezebb az életben, hogy megöregszel, de csak testben, a lelked, a gondolkodásod mindig 20 éves marad, és ezt nagyon nehéz megemészteni. Hát én fizikailag sem érzem magam annyinak, mint amennyi vagyok, oké, nem 20, de könyörgöm, 38? Most komolyan járjak öregemberekkel**? 

* Konrétan a párizsi amerikairól van szó.
**Senki ne sértődjön meg, nem gondolom, hogy aki 42, az öreg, csak stilisztikai elemként, a drámai(bb) hatás kedvéért fogalmaztam így.