Gym, chill, love

Szerintem tavasz óta nem mondtam le magánórát, de a héten úgy éreztem, ezt nem csinálhatom így tovább, így a tegnapi és a mai diákomnak is írtam, hogy ne haragudjanak, de most nem, és a jövő hetet sem tudom. Tegnap délután portfólióztam, elvittem a kutyát sétálni, sütöttem egy kacsamellet meg mellé brokkolit és sütőtököt. Aztán este 3/4 8-kor összepakoltam a cuccaimat, autóba ültem, felszedtem a barátnőm, akit október végén láttam utoljára, és elmentünk edzeni. 

Annyira jó, komolyan, semmitől nem érzem ennyire jól magam, mint a mozgástól, és érzem, nagyon sokat fejlődött az állóképességem, az izmaimnak pedig egyre jobban esnek a súlyok. Tény, hogy sokkal könnyebb így elindulni, hogy tudom, Phoebe-vel végig sztorizgatunk meg nevetünk, de közben keményen toljuk a másfél órát, nem szoktunk pihenni egyáltalán, csak a végén, ha marad időnk szaunázni. Egyedül is jó egyébként, az teljesen másképp kapcsol ki. Annyi minden mesélnivalóm volt, Franciaország, a randik, a pasik, a suli. Számomra is megdöbbentő, hogy mennyire eseménydús volt az elmúlt 1 hónap, ő pedig azt mondja, nagyon jót tett nekem, hogy ennyi minden történt, és sugárzom. Tény, hogy tele vagyok élményekkel, és jó mesélni róluk. Szeretem, hogy csupa kaland az élet, de fáradt is vagyok. 

Ma volt a szalagavató főpróbája, amin rájöttem, hogy durva szeretethiányom van. Tudom, hogy sokan szeretnek, és jó helyen vagyok, mégis egyedül érzem magam egy kicsit, és úgy érzem, senkihez sem tartozom igazán. Teljesen elérzékenyültem a kölyköktől, a táncoktól, a szép kis ruháiktól, az izgulásoktól, és legszívesebben mindenkit megölelgetnék, összepuszilnék, gondolom, holnap fogok is. Szinte az összes végzős osztályt tanítom, és annyira jó érzés, hogy számítok, így pedig, hogy osztályfőnök is vagyok, végképp. Holnap én fogom a színpadon állva feltűzködni nekik a szalagjaikat. Awww? Még ki kell találnom, mit vegyek fel. Na jó, igazából tudom, egy rövid, fekete nagyon ünnepi ruhát, fekete, pöttyös harisnyát meg fekete ballerinát, piros lesz a körmöm, és egy pici, piros masni lesz oldalt beletűzve az egyenesre szárított hajamba. Gyanítom, hogy némelyik magassarkús, hajkölteményes, durván kisminkelt lánynál sokkal szolidabban fogok kinézni, de nem is én vagyok a főszereplő. 

Hazafelé szereztem kutya- meg macskaeledelt, itthon csináltam egy salátát a kacsamell mellé, majd aludtam egy órát. Aztán sütöttem banánkenyeret holnapra a kollégáknak a kávé mellé - én nem kívánom (update: de, kívánom), de volt kedvem egy kis zenehallgatáshoz, konyhai kreatívkodáshoz, a sütő melegéhez, meg a fahéjas-banános süteményillathoz. Vittem a szülőknek is, és mivel anyukám nyüszögött, hogy minősíthetetlen a műsor, sehol nem talál semmi jó néznivalót, beraktam nekik a A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című filmet, ami egy svéd vígjáték, és még én sem láttam, de mindenki odavan érte.  Kicsit beültem hozzájuk, néztem, ahogy békésen tolják az ágyukban ülve a friss, illatozó banánkenyeret, kaptak mellé tejet, meg nézték a filmet, és akkor úgy éreztem, hogy csak ők vannak nekem. Tudom, hogy nem csak ők, de hálás vagyok, hogy 70-en fölül vannak, és én bármelyik nap süthetek nekik sütit, meg vihetek nekik filmeket. 

Nagyon jólesik most ez a kis nyugi. 

jill de haan